Mikor kezdtél el zongorázni?
Az iskolával egyszerre kezdtem, hat és fél évesen. Az anyukám megkérdezte az én óvodás fejemtől, hogy milyen hangszeren szeretnék játszani, mire én rávágtam, hogy zongorán. A bátyám is zongorázott, úgyhogy magától értődőnek éreztem, hogy ezt várják tőlem. Nem tudom, mennyire voltam tisztában azzal, hogy mi más van még. Egy időben a fuvola nagyon megtetszett, mert szépen csillog és gyönyörű, magas hangja van. Középiskolában a fuvolisták réme voltam, mert ha megláttam egy fuvolát, felkaptam és meg akartam fújni, a hangokat meg is tanultam rajta, de ebből nem lett aktív tanulás. Azt gondoltam akkor, hogy már biztosan túl késő. Utólag nem bántam meg, mert a zongorának sokkal nagyobb a repertoárja.
Olyan fiatalon hogyan tudott megfogni a komolyzene?
Otthon az alap gyerekzenéken kívül csak klasszikus zenét hallgattunk, ezért ez természetes volt. Egyébként nem annyira szeretem a „komolyzene” kifejezést, mert félrevezető, ráadásul a legtöbb idegen nyelvben nem is létezik. Elrettentően hangzik, pedig ez a műfaj tele van humorral és energiával. A „könnyűzenével”csak később ismerkedtem és barátkoztam meg. Most már úgy gondolom, hogy van józene és nem jó zene, a minőség számít és nem a műfaj. Beethovennek és Mozartnak is voltak gyengébb pillanatai, ők is írtak olyan darabokat, amelyeket inkább csak alkalmi műveknek szántak.
Mitől jó vagy rossz egy zene?
Ezt nehéz megfogalmazni, de szerintem az érzelmek kifejezésének árnyaltsága fontos, az, hogy mennyi információvan a zenében, hogy mond-e valamit. Ez a fajta gazdagság a dallamoknak, a ritmusoknak, a harmóniáknak a minél érdekesebb és kreatívabb összecsúsztatásában rejlik.
Rengeteg nemzetközi versenyen értél el kiemelkedő helyezést. Mi a titka egy sikeres zongoraművésznek?
Az út nagyon hosszú, a zongora esetében különösen. Sok a hang, egyszerre több szólamot kell kezelni, ezért bonyolultabb az egész zenei anyag, mint más hangszereken, szóval több időis, amíg ezt az ember teljesen magáéváteszi. Hogy mi kell ehhez? Először is nagyon kell szeretni, anélkül nem megy. Jó tanárokra is szükség van,akik segítenek fejlődni. Ilyen szempontból hálás lehetek, csodálatos mentorokat kaptam itthon is és külföldön is. A legtöbb azért mégis az ember saját fejlődni akarásán múlik, hogy soha ne fáradjon bele a lehetőségek felkutatásába és kiaknázásába. Valószínűleg egy életen át tartani fog ez az út, kudarcok is tarkítják, de úgy érzem, a zene és a vele való munka páratlan módon gazdagította a belső világomat.
Sok lemondással járt, hogy eljuss idáig?
Persze, időben és anyagilag is, de alapvetően szívesen tettem. Középiskola konzitól kezdve úgy nézett ki egy napon, hogy ötkor keltem, mert reggel hatkor nyitott az iskola, és én még tanítás előtt bementem gyakorolni, hogy időben lecsaphassak a legjobb zongorákra, aztán este nyolcig bent maradtam. De ezt nem éreztem áldozatnak. Valamennyire természetesen igen, mert nem esett jól hajnalban a csörgő órára felkelni, de ebben az időszakban kitöltötte az életemet a zene felfedezésének a varázsa meg az ezzel valófoglalkozás. Számomra akkor nyílt meg igazán a klasszikus zene világa. Később Hollandiában is, a létfenntartó munkák után, éhesen és fáradtan még este fél tizenegyig a konzervatóriumban gyakoroltam, készültem a versenyekre, koncertekre.
Szinte az egész világot bejártad már. Van olyan ország, ami kivételesen közel áll a szívedhez?
Minden országban különböző dolgokat kaptam és tanultam, és mivel nagyon szeretem felfedezni az idegen nyelveket, azok is elég gyorsan rám ragadtak (eddig szám szerint hét). Érdekes módon a legtöbb nemzetközi versenygyőzelmet Franciaországból hoztam el, ahol egyébként nem éltem soha. Ők díjazták legtöbbször a tudásomat, és személy szerint is a francia elegancia és precizitás az, ami közel áll a lelkivilágomhoz. Spanyolországban, Madridban laktam két évig: tőlük azt a nyitottságot és kedvességet kaptam, ami engem is segített kinyílni, mert alapvetően nagyon zárkózott voltam. Később Hollandiába mentem, ott hat évig éltem. Ez volt az az ország, ahol felnőttem, számomra a nagybetűs élet ott kezdődött. Ők nagyon öntudatos és független emberek, náluk tanultam meg nemet mondaniés megvédeni magam, felelősséget vállalni a saját jólétemért is.
Játszottál a holland királyi családnak is. Milyen élmény volt?
Különleges. Nem sokkal az esemény előtt találtak megés kértek fel. Egy királyi esküvőről volt szó, a herceg egy magyar lányt vett feleségül, és Liszt Szerelmi álmok című darabját szerették volna hallani egy fiatal művész előadásában. Az örömanya, Irene hercegnő a templom szemközti hajójában ült, és miután játszottam, átnézett rám, és széles mosollyal felmutatta a hüvelykujját. Ez nagyon jól esett.
Számít a közönséged, vagy a körülményektől függetlenül bele tudod élni magad a játékba?
Alapvetően nagyon fókuszálok. Amikor játszom, akkor elsősorban magamnak próbálok megfelelni, és a legjobb minőséget hozni, attól függetlenül, hogy hány ember ül ott. Sőt, kifejezetten szeretném a jövőben olyan emberekhez is eljuttatni ennek a zenének a szépségét, akiknek nem egyértelmű, hogy ezt a zenét szeressék. Akár iskolákba, gyerekeknek is. Most például a Művészetek Völgyében vőlegényemmel, Tóth Endre zenetörténésszel közös műsorunk a klasszikus zenében megjelenített állatokról szólt, próbáltuk egy kicsit játékosabb módon megközelíteni ezt a műfajt. Tervezünk egy videóblogot is, amelyben rövid epizódokban mutatjuk meg közösen, mit és hogyan érdemes hallgatni, mire érdemes figyelni a klasszikus zenében, hogy támpontokat adhassunk azoknak, akik ezt szeretnék megismerni, de nem tudják, hol kezdjék el. A XVIII-XIX. században kedvelt házi muzsikálás, házi koncertek műfaját is szeretnénk feleleveníteni, illetve más művészeti ágakkal, például irodalommal, színművészettel társulva is izgalmas dolgokat tudnánk kihozni. Szeretnénk, hogy ez ne egy messzi, elefántcsonttoronyba zárt dolognak tűnjön, hanem, hogy az emberek ebben is meg tudják találni saját magukat és az érzelmeiket.
Mindemellett tanítasz is.
Hollandiában magántanárként tevékenykedtem, emellett három-négy évig egy ottani zeneiskolában is. Kifejezett kultúrsokk volt ott elkezdeni a tanítást a zeneakadémiai diplomám megszerzése után, mert az itthoni módszerek, a tekintélyelv és a fegyelmezés egyáltalán nem működik. Az egyetlen eszköz, ami tanárként a kezemben maradt, hogy megszerettessem a zenét és élvezzék az órákat. Persze most itthon is így tanítok, amiért úgy veszem észre, hogy hálásak a tanítványaim. Most a Zeneakadémia doktoranduszaként tartok zongora órát azoknak, akik bár nem zongoristák, de zenészek lesznek. Nagyon élvezem, mert magasabb szinten lehet velük foglalkozni. A Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban is tanítok leendő muzsikusokat. Azt tapasztalom, hogy itthon a diákokban nem csak nagyobb tisztelet és több fegyelem van a tanárok felé, de érzékenyebbek, muzikálisabbak is.
Mostanában hol hallhatunk téged?
Legközelebb Budapesten a Párbeszéd Házában fogok játszani szeptember 18-án a Fiatal Művészek Sorozatában, doktoraduszként pedig október végén a zongora tanszék éves bemutatókoncertjein játszom majd a Zeneakadémián. Bár még messze van, de nagyon készülök a Zeneakadémia A tehetség kötelez című 2019-es bérletsorozatára, ahol Chopinnek azokat a műveit fogom egy csokorba gyűjteni, amelyeket méltánytalan módon nagyon ritkán hall a közönség.
Fotók: Raffay Zsófia
