Oláh Zoltán: „A balett jól tudja irányítani a belső erőket”

2018. július 25. | Czank Lívia

Nincs olyan klasszikus balett főszerep, amit ne táncolt volna el az Operaház színpadán. Közel húsz éves karrierje alatt kétszeres Étoile-díjas művészként, státuszában első magántáncosként mai napig aktív tagja a Magyar Nemzeti Balett együttesének. Oláh Zoltánnal visszatekintettünk a Balett Intézetben töltött növendék évekig, beszélgettünk színpadról és kulisszáról, végül megérkeztünk ez év március 15-éhez, amikor is megkapta a legrangosabb magyar elismerést, a Kossuth-díjat.

Minden kislány szeretne balerina lenni. De mi a helyzet a fiúkkal?

Nagyon kevés fiú van, aki önmagától választja a balettet. Általában a szülők, nagyszülők ötlete, esetleg van táncos a családban, aki fantáziát lát a gyerekben. Csak néhány olyan növendékkel találkoztam, akik már az első évfolyamban is szerették a balett órákat,  én ezen kevesek közé tartoztam. Az első perctől kezdve élveztem a balett rúd melletti fegyelmet, a zongora zenét, azt a különleges atmoszférát, amely a teremben körülvesz. Mai napig hasonlóan érzek. Azt nem lehet tudni, pontosan mitől alakul ki olyan kis korban a balett iránti elhivatottság, de az biztos, hogy kell egyfajta belső hajtóerő, megfelelési ‘kényszer’ a balettmesterek felé. Azonban ez pont egy olyan szakma, ahol ha elsőre nem is, de idővel mindez meg tud érkezni a teremben végzett munkával. A balett nagyon jól tudja irányítani a belső erőket. Kívülről fegyelmezettnek tűnik, de általa megtanulunk összpontosítani.

Hogyan emlékszel vissza magadra balettnövendékként?

Mindig izgultam, bár ez a felnőtt életemre is igaz, mert ilyen a személyiségem. Tanárfüggő volt, hogy éreztem magam az iskolában, később a balettintézetben. Ha el tudtam fogadni a balettmesteremet, nem éreztem félelmet, jobban tudtam mentálisan is teljesíteni. A mesterek egyfajta apapótlékok is a fiú növendékek életében, hiszen olyan sok időt töltünk az intézetben, hogy már-már szülőként gondolunk rájuk. Minden mesterem szigorú volt, de azt éreztették velünk, hogy nem csak szakmai, hanem bármilyen más kérdéssel, problémával tudunk hozzájuk fordulni. Ők azonnal látják, amikor egy növendék belép a terembe, hogy ma rossz napja van, hogy hozott valamilyen gondot otthonról. Ilyenkor megkérdezik, mi a baj, miben tudnak segíteni, beszélgetnek a gyerekekkel.

Láttam a Táncművészeti Egyetemen, hogy a balettnövendékek nyílt napokon mutathatják meg a családtagjaiknak, mivel foglalkoznak az intézmény falain belül. Azelőtt a te szüleid is részt vettek ilyen bemutatókon?

Persze! Minden fél évben van nyílt nap, amikor a szülők, nagyszülők bejöhetnek a balett termekbe megnézni a vizsgákat. Persze, ahogyan az lenni szokott, mindenkinek a saját gyereke a legtehetségesebb. Én szerencsés voltam, mert a szüleim mindenben támogattak. Hagytak kibontakozni, és talán azért sem volt soha kérdés, vajon jó hivatást választottam-e, mert nekem viszonylag hamar jöttek a sikerek, már harmadéves koromban. A szülőknek is nehéz feladat, ha a gyermekünk balettnövendék. Például mi Zuglóban laktunk, onnan kellett minden reggel és sokszor késő este hazavinni az akkor még Kazinczy utcában található intézetből. Olyan ez, mint az élsport, minden percét kiteszi az életednek. Rengeteget köszönhetek a szüleimnek, hogy segítettek elérni a céljaimat.

És az előbb említett izgulás nem fokozódott, amikor tudtad, hogy ők is nézni fognak téged?

Érdekes, de a szülők miatt sosem izgultam. Más az, amikor a balettmesterek szakmai szemmel figyelnek, ott van izgalom bőven, mert ők döntötték el, hányast kapjunk, hogy ki maradhat és ki nem az intézetben. Mai napig, ha tudom, hogy a szüleim, vagy most már a feleségem a gyerekeinkkel a nézőtéren ülnek, plusz jóleső érzést ad számomra. De azt hozzá kell tennem, hogy ennyi év tapasztalata a szülőkön is meglátszik. Már ők is szakmai szemmel figyelik az előadásokat. Apukám látni szokta például, milyen napom volt, hogyan viszonyulok a partneremhez, sőt, a kollégáimon is megfigyel hasonlókat. Közel húsz éves rutin van már a hátuk mögött.

Esztétikus műfajról beszélünk, ahol a külső nagyon fontos tényező a nézők szemében (is). Amikor egy gyerek serdülni kezd, változik a teste, a lelke. Hogyan mutatkozik meg mindez a balettben?

Először is 9-10 éves növendékekként a fiúk egy kisnadrágot és egy atlétát viselhetnek. A mestereknek látniuk kell ugyanis az izomzatukat, hogyan fejlődnek. Aztán kamaszkorban megérkeznek a változások, izmosodunk, szőrösödünk, jobban izzadunk. Ilyenkor már vágyunk a felnőttesebb öltözékre, amelyre 5. évfolyamtól van is lehetőségünk. Kapunk egy olyan dresszt, amely hasonlít az úszódresszekre, testhezálló, felül pántos viselet. Sokkal komfortosabb, mint a kisnadrágos megoldás. Ebben a korban nagyon fontos a megfelelő tágítás, mivel a fiúk a kamaszkorban még jobban be tudnak feszülni izomzatilag, valamint több izmot is fejlesztenek, mint ugye a lányok. De ez így normális. 8-9 év elegendő ahhoz, hogy egy fiatal táncos elérje a megfelelő külsőt a tanulmányai befejezésére.

Amikor egy növendék elkerül egy társulathoz, merőben más feladatok várnak rá mind fizikailag, mind lelkileg, mint az intézetben. Jó példa erre, amikor egyszer azt mondtad nekem, hogy bizonyos szerepek úgy munkálkodnak benned, mint az elmúlás.  

Ha egy szerep mélyen megérint, ha sok évig táncolod ugyanazt a karaktert, az az életérzés valóban hozzád nő, és egyfajta függőséget okoz. Mint a kávé vagy bármi más. Ha tudod, hogy aznap táncolod utoljára az évadban vagy leveszik a repertoárról, idő kell ahhoz, hogy a táncos feldolgozza azt, mert el kell engednie a szerepet, és ez van, hogy nehezünkre esik. Mások is mondták már ezt nekem, de ez olyan szép szerintem. Nem szoktam magamat visszanézni, de ha van egy olyan szerepem, amit hosszú évekig táncoltam és megvan otthon lemezen, amint belenézek visszajönnek az akkori érzések, a színpad illata, a fények, a díszletek. Ezért sem szeretek olyan előadást nézni a nézőtérről, amelyben én is táncoltam, mert a darab végére ülve is el tudok fáradni, mivel folyamatosan táncolom magamban a szerepemet.

Hogy néz ki egy napod, amikor este előadásod van? Vannak jól bevált rutinjaid?

Ez nagyon összetett dolog, mert más kellett az iskolába, pályakezdőként és más kell most is. Szeretek előadás előtt legalább két órával megérkezni a színházba, hogy mindennel időben elkészüljek. Viszont itt különbséget kell tenni hétköznapi és hétvégi előadás között. Hétköznap és szombaton is, mivel nekünk az munkanap, van reggeli balett óra. Ez adja meg az alapot, felkészítjük az izmainkat a napra. Utána könnyebb rámelegíteni este, ha előadás van. Ha viszont vasárnap van, hagyni kell elegendő időt a bemelegítésre, mert hiányzik a reggeli gyakorlat. Furcsának tűnhet, de ebben az esetben le kell fárasztani magunkat, mert a fáradságból jobban kijönnek a színpadon a dolgok. Ezt nem is tudom jól megfogalmazni. Mondhatni vasárnap az elmaradt reggeli óra miatt nem érzem a testemben a balettet. A melegítés mellett idő a smink és a frizura elkészítése is. A mai napig minden reggel úgy ébredek fel, hogy ‘Úristen, ma előadás van!’ (nevet) Szeretek korán ebédelni, fűszermentes, könnyű ételeket fogyasztani, de legyen megfelelő energia benne. Előadás előtt rendszerint kávézom egyet, a pultomon pedig mindig van egy kis cukor vagy csokoládé, ami megemeli a vércukrot előadás előtt. Plusz vitaminokat nem szoktam szedni annál a mennyiségnél, amit egyébként is beviszek a szervezetembe, de van, akinek ez is szükséges, táncosa válogatja. Évad közben nem igazán figyelek a táplálkozásra, mert nagyon sokat mozgunk, nyáron viszont, amikor leállunk már könnyen felszaladhatnak a kilók. Bevált rutin egy készenléti csomag, amely mindig az öltözőmben van, tréningruhákkal és masszírozó hengerekkel, ezek a mi elmaradhatatlan felszereléseink.

Mi jár a fejedben közvetlenül az előadás előtt?

Én ki merem mondani azt, ha egy táncos öregszik, jobban kezd izgulni, mert érzi, hogy a teste már máshogyan működik. Ha volt sérülése próbán vagy a színpadon, okozhat olyan pluszt stresszt, hogy mi van, ha most is megtörténik? Szerencsére ezeket a gondolatokat el tudom csitítani magamban még előadás előtt. A pontos okát nem tudom, miért kezdünk el idővel jobban izgulni, szoktunk a kollégákkal beszélgetni erről. A klasszikus balett nagyon nehéz. Számtalan olyan eleme van, amit el lehet rontani. Hiába gyakoroltunk be valamit a teremben és ment, a színpad egészen más lelkiállapotot hoz magával, ezért is tudunk izgulni. Szerintem a világ legnagyobb művészeinek is mind van legalább egy mumusa, amitől fél színpadra lépés előtt. Csak erről senki nem szeret beszélni. Sokszor elgondolkodom azon, mennyire más a kulisszában állni, majd kilépni a színpadra. Egészen mást érzékelsz a külvilágból odakint pusztán a fények miatt is. Ez is okozhat egyfajta plusz koncentrációt. Mostanában segít az, ha a színpadot természetes közegként kezelem. Mintha otthon lennék vagy bármilyen hétköznapi környezetben. Egy olyan belső érzést próbálok fenntartani magamban, amit egy átlagos helyszínen érzek. Ettől az átlényegülés a szerepre még tud működni.

Mi történik azután, hogy összement a függöny?

Olyankor az ember nincs két lábbal a földön. Minden olyan könnyűnek tűnik. Ha van egy jól sikerült előadás, abból napokig töltekezünk. Szeretem azt az állapotot, amikor este hazamegyek és nem tudok elaludni, mert még ott van bennem az előadás okozta különös bizsergés. De emiatt nem áll meg az élet, másnap fel kell kelni, iskolába kell vinni a gyerekeket, minden kezdődik elölről. De nekem nem olyan megerőltető, mint például a kartáncosoknak, akiknek A diótörő minden egyes előadása alatt ott kell lenniük és táncolniuk. Sőt, van olyan színház külföldön, ahol szinte minden este van műsor.

Ha már a gyerekeidet említetted, van egy lányod és egy fiad. Ők hogyan viszonyulnak a baletthez? Be szoktak járni veled a kulisszába?

Amikor még kicsik voltak, nem vittük be őket sokszor. Egy alkalomra emlékszem, amikor Blanka bent volt a teremben a Hófehérke és a hét törpe próbája alatt. Nagyon aranyos volt, ahogyan ott kúszott-mászott a padlón. Előfordult, hogy a dédi öléből nézett végig egy Balanchine előadást a kulisszából, de ebből sem csináltunk rendszert. Ő például jár néptáncolni, fel is szoktak lépni, így nem idegen neki ez a környezet. A feleségemmel elmondtuk nekik, hogy a színpadon én egy szerepet táncolok el. Ma már persze többet vannak bent, otthonosan mozognak a színházban. Őket a színpadi díszletek, jelmezek, fények érdeklik igazán, fel szoktak mászni a kellékekre az előadások után. Azt nem tudom, ki fogják-e próbálni a balettet. Ha megkérdezik őket a jövőjükkel kapcsolatban, szokták azt felelni, hogy ‘amit apa csinál’. Bercit nemrég egy interjúban megkérdezték, mi lesz, ha nagy lesz, mire ő azt mondta ‘Kossuth-díjas, mint apa.’ (nevet) Nekik is nagy dolog ez a díj. Jó, hogy látják, megvan az eredménye annak, hogy apa sokat dolgozik az Operában, hogy nem adják könnyen a sikert, ugyanakkor meg lehet küzdeni érte.

Növendékként álmodoztál arról, hogy elismert balettművész leszel? Hogy egyszer majd díjakkal is jutalmazzák a munkásságodat?

Nekem ott voltak az elődeim jó példának arra, hogy el lehet érni ilyesfajta elismeréseket. Általuk tudott megfogalmazódni bennem, hogy számíthatok rá. ha megdolgozom érte. Felnőtt fejjel egy bizonyos idő után elkezd motoszkálni a gondolat, hogy vajon egyszer engem is utolérnek azok az elismerések? Azt persze mondanom se kell, hogy pont innen lehet a legnagyobbakat is zuhanni.

Van egy film, Az élet ízei, amelyben Helen Mirren tudja, ha szombat este hét órakor megcsörren a telefonja, megkapta a következő Michelin-csillagot az étterme. Még sosem tudtam megkérdezni senkitől, hogyan kap valaki Kossuth-díjat? Valahogy úgy képzelném, mint a filmben a csillagot.

A díjátadó előtt egy hónappal kaptam egy emailt, amelyben azt írták, hogy állami kitüntetésre vagyok felterjesztve, de eleinte nem írták meg, hogy pontosan melyikre. Előtte el kellett fogadnom a jelölést. Megdobbant a szívem, mert március 15-e alkalmából osztják a Kossuth-díjat is, ezért felmerült bennem, hogy hátha. Néhány nappal később érkezett egy másik levél, amelyben gratuláltak a Kossuth-díj kitüntetéséhez. Emlékszem, a telefonomon pörgettem az emaileket, de amikor megláttam ezt a bizonyos levelet, felnyitottam a laptopomat, mégse a telefon görgetéséből tudjam meg a hírt. Ott ültem a feleségemmel mindegyik levél után, és nem hittük el, hogy ez megtörténik. Az ünnepsége ő és a szüleim kísértek el a Parlamentbe. Sok elismerésben volt már részem, de ez volt az, amely valóban egy életre szóló élmény a számomra. Álomszerű volt, ahogyan a Parlamentben sétáltunk az ünnepségre, ahogyan ott ültem a második sorban és a díjazottakról szólt minden. Még annyira közeli az élmény, felkavaró, de a szó jó értelmében. Egy hónapig hangolódtam rá kívül-belül. Csináltattam egy öltönyt, egy bocskait, mert régi vágyom volt egy olyat viselni. Ahogyan a szerepeknél, úgy itt is kell egy kis idő, amíg feldolgozom, mi is történt velem.

Nemrég te is tanítani kezdtél. Így ér körbe a balett körforgása.

Egy évig tanítottam kamaszkorú növendékeket az egyetemen. Az elmúlt évben nem volt lehetőségem rá a színházi elfoglaltságaim miatt, de úgy érzem, ez a kapu nyitva áll előttem a jövőben, egy lehetőség, amivel szeretnék élni. Leginkább azért, hogy át tudjam adni mindazt a tudást, amit én kaptam a balettmestereimtől, valamint azokat a tapasztalásokat, amelyeket felnőtt balettművészként szereztem. Ezzel sokat lehet segíteni a következő generációnak. Sok energiát vett el a tanítás, de legalább annyi örömöt is kaptam a növendékektől.

Tudja egy táncos, hogy mikor van itt az ideje befejezni a karrierjét?

36 évesen még pont a határán vagyok ennek. Rövidesen el fog érkezni az idő, hogy szerepkört váltsak. Fizikailag és mentálisan is tudom még folytatni azt, amit eddig csináltam. Szerintem nekem lelkileg előbb fog elérkezni a vége. De úgy gondolom, egy táncosnak nem szabad csak magára hagyatkoznia ebben a döntésben sem, kellenek a külső szemek. Vannak, akiknek adok a szakmai véleményükre, legyen az családtag, szakmai pályatárs, vagy az idősebb generációból egy-két mester. Ha ők azt mondják, hogy ez még megy, elhiszem nekik. Arra viszont már most készülnöm kell, hogy öt év múlva már biztosan más lesz a kondícióm. Addig csinálom, ameddig csak lehet. Ez egy életforma, itt vagy beleadsz mindent vagy nem ér semmit az egész. Amíg azt érzem, hogy mindent megteszek a balettért, addig táncolni fogok.

Fotó: Andrea P. Merlo, Nánási Tamás

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Vidéki színházak a fővárosban budapest

Vidéki színházak a fővárosban

Intim együttlét, játékos megmérettetés a színpadon – interjú Simkó Beatrix koreográfussal interjú

Intim együttlét, játékos megmérettetés a színpadon – interjú Simkó Beatrix koreográfussal

20 év után Jazz+Az koncert az Arénában aréna

20 év után Jazz+Az koncert az Arénában