Bár még csak reggel tíz óra múlt, a hőmérséklet máris 30 fok körül lehet. A kert egyik árnyékosabb felét fehér párnás székekkel és egy hosszúkás üvegasztallal rendezték be, utóbbit színes japán teakészlet, vajas keksz, valamint félig kiolvasott könyvek sokasága borítja be. Az egyik fán szélcsengő csilingel. Körbenézve szinte mindenhol eklektikusan elrendezett tárgyak hevernek, hol felakasztva egy-egy ágra, hol a földre, hol egy ablakpárkányra sorakoztatva. Rost Andrea meghívott az otthonába, amelynek már pusztán a kertje is kérdések sorát vetették fel bennem.
A kertje, ahol éppen ülünk, arról árulkodik, hogy nagyon szeret inspirálódni az utazásai során. Mindenféle kultúrából látok függőket a fákon, díszeket az asztalon. Szerintem az olyan művészetek esetében, mint a zene, a tánc vagy épp az írás, az utazások során átélt élményekből is lehet ihletet meríteni.
Én is így gondolom, mert egy művészember érzékenyebb, másképpen lát és fog fel dolgokat. Megannyi helyen jártam már a világban és természetes, hogy a próbák és az előadás mellett nyitott szemmel és lélekkel sétáltam az utcákon, ettem az éttermekben. A kulináris élvezetek például nekem hozzátartoznak az egyes földrészekhez, országokhoz, városokhoz. A lányom ilyen még, aki úgy tud beazonosítani embereket, hogy azt mondja, ‘Akivel azt az érdekes köményfagylaltot ettük.’ Ha utazásról van szó, nekem most Japán a legfőbb úti célom. Az asztalon található teát és kekszet is onnan hoztam augusztus elején.
Japánban, Kirishimában több tízéves hagyománya van egy nemzetközi zenei fesztiválnak, ahol európai művészek is tanítják az oda érkező, zenével és énekléssel foglalkozó diákokat. Ön is az oktatók egyike. Miért éppen Kirishima a helyszín?
Egy Japántól délre fekvő szigetről van szó, amelyet gyönyörű hegyvidék ölel körbe, fantasztikus növény- és állatvilággal. A fesztiválnak tulajdonképpen egy erdő ad otthont, ahol kis faházakban élünk 10 napon keresztül. Minden művész előadónak van egy kis faháza, amelyek bejáratán ott van a nevük. Az enyém például Professor Rost Szan. Itt mindenki ki tud szakadni a megszokott életéből. A fiatalok egy helyen vannak elszállásolva, barátságok szövődnek, összetartanak, segítik egymást. Tajvanból, Szingapúrból, Kínából, de még Ausztráliából is érkeznek ide tanulni vágyó diákok. Idén 175-en gyűltek össze, ami hatalmas szám. Azért lett kitalálva 40 évvel ezelőtt ez az eleinte opera és kamarazenei fesztivál, hogy az ázsiai gyerekeknek ne kelljen Európába utazniuk a nemzetközileg is elismert tanárokhoz, mert ez akkoriban még nehezebb és költségesebb volt, mint most. Itt Japánban megkaphatják ugyanazt a magas színvonalú képzést európai oktatóktól is. Mostanában próbál a fesztivál újra vissza kanyarodni az opera műfajához, és én lettem az a szerencsés, aki az énektanítást és operajátszást felelevenítheti a növendékeknek.
Hogyan kell elképzelni egy ilyen nemzetközi opera oktatást?
Minden tanuló egyszerre van jelen az órákon, ami azért hasznos, mert így egymást is meg tudják hallgatni, tanulnak egymástól. A mellettem lévő faházban egy grúz zongoraművésznő tanított, akihez átküldtem a diákjaimat, hogy hallgassák meg az ő óráit is. Számos dalesten zongorista és énekes együtt dolgozik, létrejön egy intim zenei kapcsolódás közöttük. Meg kell bízniuk egymásban, szeretniük kell egymás zenei elképzeléseit, egy lélekkel kell gondolkodniuk, és ennek a módját már egészen fiatalon el kell kezdeni megtanulni.
A növendékek
Mit ad önnek az éneklés és mit a tanítás?
Most úgy érzem, harmóniában van a kettő bennem. Az biztos, hogy nagyon szeretek tanítani és egyre több türelmem van hozzá. Talán azért is, mert színházból színházba utaztam oly sok évig a világban, és akkoriban nem volt elég időm és agyi kapacitásom, hogy foglalkozzam a tudás átadásával. Valószínűleg most jött el az életemnek az az időszaka, amikor ez már működni tud.
Egyszer egy írónő azt mondta nekem, hogy az embernek huszon-harminc évesen még önzőnek kell lennie, tanulnia kell, felszedni minden tudást, amit csak tud. Később, amikor már úgy érzi, hogy képes lenne átadni a hasznos tapasztalatokat, fordítson az életén és legyen adakozó, segítse a fiatalabb generációt.
Nagyon nehéz érvényesülni a zenei életben és azt látom a mostani gyerekeken, hogy sokan borzasztóan bizonytalanok, megpróbálják megtalálni a helyes utat. Volt a mesterkurzuson egy szingapúri fiú, aki az oktatás végén megölelt és megköszönte, hogy vissza adtam a hitét abban, hogy neki az operával kell foglalkoznia. Én erre azt feleltem neki, hogy azt kell csinálnia, amitől boldog lesz. Nem tettem mást, mint előhoztam azokat a hangszíneket, amelyekkel már öröm volt számára az éneklés. Az énektechnika rengeteget segít ebben. Voltak olyan lányok, akik -nem tudom másképpen megfogalmazni- visítva nevettek, amikor kiderült számukra, milyen könnyű is lehet a hangképzés, ha megfelelően sajátítják el a tudást. Az énektanításban az asszociáció is elengedhetetlen. A hangszer rejtve van, nem tudom kivenni és megmutatni a milliméternyi izmokat és rezgéseket, csak érezni tudják azokat. Ha valaki valamit helyesen csinált, arra buzdítottam, hogy még egyszer próbálja meg, hogy tudatosítsa magában a technikát.
Önbizalom nélkül operaénekesnek lenni gondolom lehetetlen küldetés is lenne.
Persze, az önbizalom nagyon fontos, az önteltség viszont a legnagyobb hiba. Az soha nem visz előre. Az önbizalmon és a tehetségen túl akkor lesz valaki nagy művész, ha felteszi a kérdéseit is, ha azt tudja mondani, hogy most vissza megyek a gyakorló szobába, ha foglalkozik más társművészetekkel és persze a saját művészetének az elmélyítésével is. Mostanában mindenhol azt hallani, hogy a nézőt el kell varázsolni, hogy szórakoztatni kell. Én viszont azt gondolom, hogy inkább olyan élményt kell adni neki, amely mélyről jövő erővel bír és képes megváltoztatni az életét.
Ön hogyan készül fel egy-egy szerepre, hogyan mélyíti el magában a karaktert?
El kell vonulni a kottával és nagyon pontosan meg kell tanulni azt. Ez például nagy hiba a mostani fiataloknál, hogy felszínesen foglalkoznak a feladatokkal. A kottát nem csak elolvasni és nézni kell, hanem tudatosan és alaposan látni is. Mi adjuk át azt, amit a zeneszerző a papírra leírt. Mi vagyunk az összeköttetés közte és a nézők között, mi töltjük meg élettel a hangjegyeket. A mai világban divatos külső látványelemeket használni ahelyett, hogy az ember átgondolná, mit érez a karakter és mit a zeneszerző. Nekem úgy kell gondolkodnom a színpadon, mint a karakternek akit éppen eljátszom. Én akkor megszűnök létezni. Ezt már csak nagyon kevés művésznél látom. Ezekről a problémákról is beszélgettem a diákjaimmal a kurzuson. Minden más mellett egy olyan gyönyörű környezetben voltak, mint Kirishima. Ebben a rohanó világban lehetőségük adódott egy kicsit másképpen élni és tanulni.
A tanítás mellett jutott ideje a kikapcsolódásra is?
Amikor véget ért a fesztivál, ott maradtam néhány napot egy termálfürdőben, Onsen Ryokan-ban. Lehetőségem volt lazítani egy kicsit és felfedezni a vidéket. Megnéztem a Kirishima-Jingu-t, egy buddhista szentélyt fent egy hegy tetején, kirándultam egy vulkáni tóhoz, egyedül sétálgattam mindenfelé. Érdekes felismerés volt például, hogy a hegyekben folydogáló némely patak vize forró. Biztosan keverednek a termálvizzel. Egy másik alkalommal elmentem egy tóhoz, aminek a felszíne tükörsima volt. Minden visszaverődött rajta, a fák lombjai, az égbolt, a hegyek. Egyszer csak feltámadt a szél és fodrozni kezdte a vizet. Többet nem volt sima, zavaros lett. Gyönyörű jelenség volt! Ezt is meg kellett élnem, maga volt a csoda!
Többször meditáltam a szabadban. Mindig megkerestem azokat a helyeket, ahol közel tudtam kerülni a természethez, ahol már szinte úgy éreztem, hogy elhagytam a testemet, és mintha lebegtem volna, egyesültem a hegyekkel, a madarakkal, a pillangókkal. Ez is olyan érdekes, amióta elénekeltem A pillangókisasszonyt, különös kapcsolatom van a pillangókkal. Ezt a pillangókkal díszített legyezőt (a kezében lévő legyezőre mutat) Kagoshima prefektura képviselőjétől kaptam. Mindenhol megtalálnak a pillangók, még az egyik kirándulásom alkalmával is különleges pillangókról olvashattam egy fatáblán.
Érdekesnek találom ezt a kettősséget. Egyrészről egy világot járó, nemzetközileg sikeres operaénekes, akinek hihetetlenül pörgős élete van, ugyanakkor szeret nyugalomra lelni a természetben.
Ikrek szülötte vagyok, és Rák az aszcendensem. Az Ikrek a pörgősebbik felem, a Rák a visszahúzódó, akinek a család, az otthona a fontosabb. Mostanában érzem magamon az utóbbi előre törését. Fantasztikus, hogy az életem ehhez igazodva alakult. Jól érzem magam itthon, de vannak baráti kapcsolataim, ha el szeretnék utazni valamerre. Azt érzem, hogy mostanában kezdek kiteljesedni. Ha az ember képes arra, hogy az elmúlt éveinek a jó oldalát élje és tapasztalja meg, ha nyitott és kíváncsi marad a világra, akkor harmonikusabban tud korosodni. Én az anyai kötelezettségeimet is teljesítettem már, a gyermekeim felnőttek és kirepültek a fészekből. Azóta újra több időm van magamra, a lelkemre, a saját kívánságaimra. Az embernek ez az időszaka tud nagyon teljes is lenni, de ahhoz foglalkoznia kell vele. Erre évekkel ezelőtt egy barátnőm is felhívta a figyelmemet, aki sajnos azóta már nincs közöttünk. Ő nyitott utat nekem a buddhizmus felé. Katolikusként nőttem fel, és az is maradtam, de egyszer elmentem vele Nepálba egy buddhista elvonulásra, azóta az a vallás is az életem részévé vált. Olvasok buddhizmussal kapcsolatos könyveket (az asztalra mutat több könyvre is), egyszerre többet is, amelyek tartalmai végül összekapcsolódnak a fejemben. A tanításokhoz hozzájön a környezet, hogy mivel veszi körbe magát az ember, milyen tárgyakkal, illatokkal, színekkel, növényekkel.
Egyébként volt, hogy túlpörgött az életem, és ezt a lelkem mélyén nem bírtam. Sokszor azt éreztem, azért vagyok beteg, mert a testem így kényszerít arra, hogy lassítsak. Most többet vagyok egy helyben, nyugalomban, nem is vagyok olyan beteges, mint azelőtt. A meditáció és a buddhizmus segít az aktív pihenésben. Tudni kell megteremteni a nyugalmat, és ebben számomra ez a kert sokat segít. Ez az én lelkem. Itt van például ez a 17 éves kék cédrus, én ültettem, ahogyan az összes növényt is körülöttünk.
Ha már vissza kanyarodtunk a kerthez, nézzünk kicsit körül…
(Maga mögé mutat egy kis ablakpárkányra) Van itt például egy Kalocsán vásárolt csipkeszív, egy Japánból hozott macska porcelán és hát, imádom a Káli-medencét. Ey vulkanikus területe Magyarországnak, olyan, mint Japán, csak Japánban még aktívak a vulkánok. Ugyanolyan gyógyvizeink vannak, hasonlóak a forrásaink, az ásványaink. Valószínűleg ezért is érzem magam ugyanolyan jól Japánban, mint Magyarországon.
A kertépítés sem áll távol a japánoktól.
Ők egészen picike területen is képesek csodás kerteket varázsolni. Elég, ha a Bonsai fákra gondol, egy egész erdőt tudnak a Bonsai-okból kialakítani, csak hogy megéljék a természet közelségét. Az is nagyon tetszett Japánban, hogy milyen tisztaság veszi körül őket. Tisztelik a természetet, a növényeket, az állatokat. Senkinek nem szabad megzavarni a természet rendjét, még egy könnyed kirándulás alkalmával sem. A termálfürdőben rituálék vannak a megtisztulásra. Át kell dörzsölni az egész testet, megtisztítva a bőrt, csak azután szabad belépni a fürdővízbe. Az ehhez használt törülköző sem érintkezhet a vízzel, ezért hajtogatják össze négyzet alakúra is teszik a fejük tetejére.
Nézd meg galériánkat!
Nehéz visszajönni egy ennyire más környezetből, ilyen messziről?
Persze, főleg az ételek miatt! Már az elején is említettem, hogy nekem nagyon fontos a jó étel. Kint a hal és a tenger gyümölcsei olyan mindennapiak, mint nálunk a kenyér. A fekete bőrű malac- és marhahús fontos élelmiszerek, akár az édesburgonyából készített nemzeti ital, a Sotsu. Erősebb, mint a rizsből készült szakénál is. A kis tányérkákat, tálcákat apró virágokkal díszítik, amit itthon is utánozni szoktam. Így is belecsempészik a természetet a mindennapjaikba. Észre kell venni ezeket az apróságokat, egy zöld levél is meg tudja szépíteni a reggelizést. Hozok ide is egyet a csésze mellé (elmegy az egyik bokorhoz és leszed egy levelet róla).
Amikor vége a kurzusnak és hazatér, nem fogja el a nosztalgia? Hogyan emlékszik vissza azokra a diákéveire, amikor még önt tanították a tanárai?
14 éves koromban kaptam az első énekórámat Bikfalvi Júliától. Ő egyengette az utamat a Zeneakadémiáig. Ma 77 éves és még mindig tanít. Ő volt az, aki az éneklés örömét elhozta nekem. Két és fél évvel ezelőtt visszamentem hozzá és azt mondta, hogy engem nem is kellett énekelni tanítania, mert alapvetően volt egy éneklő készségem. A második tanárom Bende Zsolt baritonista volt, egy fantasztikus tudású ember, és ő is ugyanezt mondta. De a legfontosabb tanításuk az volt, hogy nem lehet csak úgy énekelgetni a szinpadon,hanem gondolkodni is kell. A tehetség ugyan velem született, de ők segítettek és Júlia segít a mai napig kihozni belőlem a legjobbat. Az élet mindent elrendezett. Nekem az volt a sorsom, hogy énekeljek.
Fotó: Rost Andrea sajátja
