Vissza a múltba – színpadon az Időfutár

Egy bizonyos kor felett mindannyian eljátszottunk már a gondolattal, hogy milyen is lenne, ha nagyszüleink, dédszüleink egyszer csak egy időgéppel itt teremhetnének – egész biztos, hogy elképzelésük se lenne arról, hogy mi az a kis csoda készülék, ami állandóan a kezünkben van, és szinte minden kérdésünkkel hozzá fordulunk. Ugyanígy nem értenék azt se, hogy mit beszélünk össze-vissza, amikor például azt mondjuk, hogy „elég para, szkippeljük a topikot”.

Valami ilyesmi történik az Időfutárban, csak fordítva: Hanna, a főszereplő váratlanul a 18. században találja magát (zsebében az okostelefonjával), ahol a feltaláló Kempelen Farkas lesz egyik fő segítője, de találkozik magával Mozarttal is, sőt, aktívan részt kell vennie a Varázsfuvola premierjén. A különböző korszakok találkozása remek humorforrás, legyen szó Hanna ruháiról, szóhasználatáról, vagy akár a becsörgő mobiljáról, amin Adele szólal meg – még Mozartnak is tetszik a hangja, boldogan szerződtetné.

Hanna mindenféle izgalmas kalandba bonyolódik, bár leginkább menekül a rendőrök elől (akik úgy idétlenkednek és fújják a sípot, mint Louis de Funès és csendőrei), és azon aggódik, hogy visszajut-e a saját jelenébe, illetve hogy többszáz évvel ezelőtti ténykedése nehogy megzavarja a jelent és a jövőt. Néha viszont egész jól érzi magát a 18 században, ahol még udvarlója is akad.

Az őt megformáló Döbrösi Laurának nincs könnyű dolga, egyszerre kell viccesnek és komolynak lennie, kicsit felnőttnek, de mégis inkább gyereknek, nem beszélve arról, hogy az Időfutár hatalmas sikere miatt biztos lehet benne, hogy tinik tízezrei képzelték már valahogy Hannát, és óriási várakozással érkeznek a színházba. Döbrösi Laura a felnőttek számára pedig az Aranyélet Mirája de ez maximum csak a szünetben jut eszünkbe, a színpadon megkérdőjelezhetetlenül ő Hanna, a 14 éves időutazó. Külön öröm volt őt látni meghajoláskor, sugárzott róla az öröm és a színészi alázat.

A darabot együtt néztük meg a 12 éves Annamarival, aki azok közé tartozik, akik jól ismerik a sztorit, ő most kezdett bele az Időfutár regényváltozatának 5. könyvébe. Le se lehet tenni, mert kalandos, vicces és nagyon jókat lehet nevetni rajta – ezért szereti a könyvet. Szerencsére a színházból sem távozott csalódottan, sőt. „Hannát teljesen másképp képzeltem el korábban, de mostantól, amikor a könyvet olvasom, természetesen a színpadon látott Hanna is meg fog jelenni előttem. Pár szereplőt hiányoltam, mégpedig Géza bácsit, a testnevelés tanárurat, Rogyák Mária magyar tanárnőt és a folyton visítozó Edinát sem hagytam volna ki. Viszont nagyon jól oldották meg az időutazást és vicces volt a mai szóhasználat a 18. században.”