Ezen a csodás reggelen elindult az iskola. Mesélj egy kicsit a reggelekről. Jól emlékszem, hogy a fiad oda jár általános iskolába, ahova mi jártunk egykor?
Igen! A kisfiam ma reggel mindenkinél előbb kelt föl, és azt mondta az édesanyjának, hogy „Anya, ma egy új élet kezdődik!”
Na de neked milyen érzés volt visszamenni? Én állati rég nem voltam a suliban…
Nagyon jó volt. Nekem igazából rossz élményem nem magával a sulival van, hanem a tanulással.
Vallj színt: hányadik általános volt, ahova mi közösen jártunk?
Az még nem volt vészes, a második volt. Csak még jött utána egy harmadik, és a harmadik után visszajöttem hozzátok negyedikbe.
Nekem az egyik első élményem nemcsak az, hogy ott ülsz mögöttem és piszkálod a székemet, hanem hogy a színház része volt az életednek.
Igen, az akkor indult, amikor visszatértem, nyolcadik második félévében Körmendről, mert akkor válogattak be életem első darabjába, ez volt a Valahol Európában az Operett Színházban, 1995 januárjában.
Ez az első meghatározó élményed, ami szöveghez kapcsolódik?
Tanult szöveghez igen, de azért nem ott találkoztam először színházzal meg szöveggel. Az édesanyám meg édesapám révén gyerekkorom óta könyvek között és színház közelben nőttem fel. Nekem nem járókám volt, hanem leporellók voltak körém rakva és azokra csorgattam a nyálamat, amikor már tudtam tartani a fejemet. Anyukám negyven évet húzott le a Szabó Ervin Könyvtárban…
Jártunk is hozzá az osztállyal.
Igen, egyébként úgy kerültem a suliba, hogy lejárt a dombról számos osztály hozzájuk a könyvtárba, ő megismerte a tanárokat, és egyszer szólt, hogy sajnos van egy elég rossz gyerekem, akit most éppen kivágnak a suliból, nem vihetném-e hozzátok?
Egész gyerekkoromban, amikor már vizilabdázni elkezdtem, az edzések után mindig a könyvtárban kötöttem ki, beültem a gyereksarokba és ott megvártam, míg anyu végzett.
És olvastál…
Néztem, olvastam. Ott ugye voltak gyerekkönyvek, regények, folyóiratok, mint az én kedvencem, a Pif újság. Szerintem nem az a lényeg, hogy a gyerek mindenáron a legnehezebb és legkomolyabb dolgokat olvassa, hanem, hogy kezdje el ez őt érdekelni.
Te már így neveled Igort?
Abszolút…!
A film, amit én nagyon-nagyon szeretek, az egyik legfontosabb munkád eddig – a Papírrepülők. Hogyha eddig anyukádról beszéltünk, itt mindenképpen fontos beszélni édesapádról és a rövid verséről, ami talán kellett ahhoz, hogy az egész összeálljon benned.
Ez azért nagyon érdekes, mert ennek a versnek, amiről szó van, amit apu írt valamikor a ’70-es években, a címe Papírrepülők. „Én hajtogatok, / te hajtogatsz, / ő hajtogat, / mindenki hajtogatja a magáét.” A Papírrepülők filmemnek egy teljesen más címe volt eredetileg, egy fantázianév: Miftusz. Ennek semmi értelme nincs, gondoltam egy önálló életre kelt szó lesz – miftusz mint egy korrajz vagy tabló. Mikor már benne voltunk a produkcióban, egyszer ültem otthon, azt hiszem, akkor éppen tévét néztem, és eszembe jutott apámnak ez a négysoros verse és a cím. Abban a pillanatban összeállt az egész. A kis papírrepülők a szereplők, a fiatalok, róluk szól az egész, az életről, hogy mindenki próbálja azt csinálni, amit éppen kitalált.
Fiatalokat mutatsz be, a saját küzdésüket, a szabadságvágyukat, hogy megtalálják a saját hangjukat. A barátságot. Ha ehhez keresek könyvet, az A Pál utcai fiúk.
A Pál utcai fiúk az a regény, ami a mai napig, bármikor eszembe jut, átjárja a szívemet, a lényeget, annyira időtálló, örök érvényű, hogy most már a fiam, Igor úgy ment most iskolába, hogy kívülről fújja.
Neked volt az életedben egy ilyen grund? Tehát egy olyan hely, ahol együtt voltál a barátaiddal?
Persze. Nekünk ez a Szabadság tér volt. Amikor én gyerek voltam, akkor a forgalom számára átjárható szakasz volt, a szovjet emlékmű egy körforgalom volt, én ott tanultam meg biciklizni, apám ott tologatott a régi csehszlovák biciklin, partvisnyéllel, ahogy azt illik. Mi volt akkor az ember életében? Volt az otthon, az iskola és azon kívül más nem. Ezért teremtettük meg magunknak a grundot, vagyis a teret.
Te vagy eddig a legszorgalmasabb vendégem, mert hoztál magaddal könyveket. Mi alapján válogattad?
Amit hirtelen megtaláltam. Elég sok könyvem van, ebből sok el van zárva, hogy ne porosodjon. De ezek itt hozzám nőttek.
Itt van Michael Endének egy könyve, de nem Momo vagy A végtelen történet.
Hát igen, Michael Endet úgy ismertem meg, hogy láttam Wolfgang Petersen rendezésében a filmet. Anyukám figyelmeztetett, hogy „jól van Simike, én örülök neki, hogy tetszik ez a film, de olvasd el könyvben…!” Igaza lett. A könyvben tizenötször annyi történet van. Abban a pillanatban, ahogy elolvasod, rájössz, hogy nem a fantáziavilág van a filmben, hanem hogy ez a könyv szól magáról a fantáziáról, ráadásul egy olyan köntösbe bújtatta, ami a legvonzóbb egy kamasz fiúnak, azaz egy kamasz fiúról szól, aki olvassa a történetet és aztán belekerül…
Jóval később találtam rá erre a könyvre, a Tükör a tükörbenre, ami egy novellás kötet, Endének talán az egyedüli műve, ami inkább felnőtteknek szól. Tizenöt-tizenhat évesen voltam erre a legnyitottabb, gyakorlatilag ronggyá olvastam.
Itt a többi könyv, például A legyek ura, ami szintén gyerekekről szól…
Leképezi konkrétan a társadalmat, a gyerekek szemszögéből.
Meg a hatalom szemszögéből.
Így van. A legszörnyűbb az, hogy ebben a könyvben a gyerekek eljutnak egy gyilkosságig.
A következő egy könyv a jó öreg Stephen Kingtől.
A Christine, de több olyan Stephen King könyv is van, amiket nagyon szeretek és készült belőlük zseniális filmváltozat. Valahol mindig közöm volt azokhoz a könyvekhez, amikből jó filmek születtek.
Vannak kedvenc verseid is?
Hozhattam volna verseskötetet is magammal, de megmondom őszintén, hogy tinédzserként sokkal több verset olvastam, mint mostanában,. Mostanában inkább leírom azt, ami eszembe jut versként, inkább így élem ki a vers iránt szeretetemet.
Kézzel, vagy géppel?
Leginkább telefonba, jegyzetben, de tinédzserként volt egy füzetem, az még ma is megvan. De most mondhatnám az összes szerzőt, akit ismerek, hogy ne tűnjek vers-sznobnak, de valamilyen szinten mégis vers-sznob vagyok, mert József Attilát ismertem meg jobban először, apámnak is ő volt a kedvenc költője, tőle ismerek sok verset, és a kedvenc verseim is főleg József Attila versek. Igazából hozzá párosítom az életemben a vers iránti szeretetemet.
Például ha a Reggelit elolvasom, akkor mindent értek, és el is tudom magam sírni.
Neked, mint színésznek az, hogy verset mondasz, mennyire van jelen az életedben?
Nem nagyon volt még a pályafutásom alatt.
Közben meg ott van a Pilvaker, aminek rendezője vagy és ami egy egészen új közönséghez viszi el a verseket.
Egy óriási ajándék, hogy Takács Ákos, aki az egészet kitalálta, megkeresett. Először a János vitézt kellett a saját szavaimmal elmesélni, és azonnal megtetszett a hangulata meg a mikéntje. A következő évben kezdtem el rendezni. Az, hogy irodalommal foglalkozol, versekkel foglalkozol, színészekkel, és ami ugye a legfontosabb: rapperekkel, pop zenészekkel, élő zenekarral, látvánnyal egy színházban vagy éppen most már akár máshol is – ez egy olyan modern köntösbe bújtatott tradítció, amit nem lehet mihez hasonlítani.
És működik.
És nem az, hogy működik, hanem hihetetlen igény van rá, elképesztő visszhangja van.
Neked mit ad?
Azt, hogy foglalkozhatok versekkel és irodalommal, ami nem adódik a rohanásban, a hétköznapokban, amikor próbára, tévéfelvételre, filmbe siet az ember.
Akkor a mindennapjaidban valahol mégis benne van a líraiság? Szerinted az irodalom mit tud adni nekünk, mi az az érték, amit az olvasás által kapunk?
Ettől leszek olyan, amilyen vagyok. Hogyha ebben növök fel, és ha a gyerekeknek is ezt tudom adni, akkor ez az ő részük is lesz. Minden szempontból értékes idő. Ez a Családi kör, ha egy versre akarok utalni. Hogy ülsz a gyerekkel az ágyban, ég az olvasólámpa, már semmi nincs, csak ti meg a kötet. És az a világ, ahova a köteten keresztül eljuttok.
