“Ez a te könyved, még csak el sem fogom olvasni.” Steve Jobs mondta ezt Walter Isaacsonnak, amikor az író úgy döntött, megírja az Apple alapítójának életrajzi könyvét. Ez a mondat ugrott be akkor, amikor elolvastam a Hankiss Elemér Emlékkönyvet. Vajon ő örült volna ennek a megjelenésnek vagy kifogásolta volna?
Néha azt gondolom, Elemér elküldött volna minket a fenébe, hogy ne szórakozzunk már, minek is írnánk róla egy könyvet?! Másrészről viszont a tények kicsit ez ellen beszélnek. Elemér még élt, amikor Kőszegen már tervezték egy Hankiss Intézet/Központ létrejöttét. A Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének vezetőjével, Miszlivetz professzorral beszélte meg, hogy a halála után a könyvtára és az iratai oda kerüljek. Tehát valamiféle késztetése mégis volt arra vonatkozóan, hogy ne hulljon szét a hagyatéka.
A kötethez lett csomagolva az Idegen világban című portréfilm is, amelyet Ön rendezett.
Elemér sokat szerepelt a tévében és a rádióban, és mindig elmondta, hogy miről mit gondol. A gondolatai publikusak, az interneten is bárki megnézheti ezeket a felvételeket. Sokan szerettek volna egy személyes portréfilmet készíteni, de ő mindig ellenállt. Nekem annyiban szerencsém volt, hogy fiatalkorom óta ismertem őt. Annak idején ugyanis a lányával, Katival egy pár voltunk. Elemér olyan volt nekem, mint a pótapám. Így amikor előálltam azzal, hogy csinálnék Elemérről egy filmet, a felesége, Zétényi Lili is támogatta az ötletemet. Kati, a lánya is szerette volna, hogy legyen egy ilyen jellegű emlék az édesapjáról.
Miért a cím, Idegen világban?
Elemér hasonló címmel írt egy életrajzi könyvet magáról. A címmel arra utalt, hogy 1945 után egy idegen világban érezte magát itthon, a kommunista Magyarországon. Azt gondolta, hogy neki itt nincs már helye többet. A forradalom után, 1957-ben letartóztatták, és közel fél évet volt börtönben. Ehhez kapcsolódóan mondja azt a filmben, hogy minden gondolkodó embernek csak ajánlani tudja, töltsön el félévet vizsgálati fogságban, és akkor majd kiderül, oda tud-e valóban állni a nagy gondolatai mögé.
Az emlékkönyvben öntől is van egy írás az Elemérhez fűződő kapcsolatáról, emlékeiről Utóirat címen. Ennek a végén azt írja, hogy amikor elkészült a portréfilm első verziója, Elemér megingott, és azt érezte, hogy a film túl személyesre sikerült. Ezért kérte, legyen még egy forgatási nap. Nagyon érdekel, hogy melyik az a rész, amit még hozzá illesztett a kész filmhez?
Amikor Elemér ül a Várban, a Tóth Árpád sétányon egy padon, és arról beszél, hogy ha nem lenne kultúra és művészet, akkor az egész mindenség ránk omlana. Egyébként a film egy évig készült 2005-ben. Elmentünk Debrecenbe, Stanfordba és Budapesten néhány helyszínre. Életének olyan fontos állomásait kerestük fel, ahova visszatérve egészen más történetek jutottak az eszébe, mintha egy olyan szituációban beszélgettünk volna, mint most ön és én.
Nem tudtam eldönteni, hogy saját magától beszélt, vagy kérdezték? Ezt is, azt is el tudtam képzelni a film nézése közben.
Pontosan így volt, ahogyan mondja! Mindkettő volt, az első felvételnél leült, és elmondta, amit szeretett volna, aztán következhettem én a kérdéseimmel (nevet). Miután befejeztük a filmet, és Elemér megnézte, megdöbbentő dolgot mondott. Azt mondta nekem, azért jó, hogy van egy normális film az életéről, mert amikor meghal, lesz mit levetíteni a tévében. Amikor ez bekövetkezett, a halála napján tényleg ezt vetítette a Magyar Televízió.
Még egy kicsit maradva az Utóiratnál, azt írja, hogy “Számomra ez jellemzi őt a legjobban: a játékos ember, aki a jó dolgot is próbálja még jobbá tenni.”
Elemér nagyon jól meg tudta őrizni a gyermeki énjét és a kíváncsiságát. Ezt nem csak én, hanem a környezetében sokan gondoltuk így. Íme egy példa minderre. A 80-as évek elején kaptam egy Rizikó nevű társasjátékot a nagynénémtől Németországból. Sokat játszottunk együtt, Elemér, Lili, Kati és én. Elemér egyszer csak kitalálta, hogyan tudná tovább fejleszteni a társasjátékot, mert nem tetszett neki, hogy nincsenek repülők a Rizikóban. Őrzök egy postán küldött levelet tőle akkoriból, amelyben azt írta: gyertek fel valamikor Katival, majd zárójelben: “Zseniálisak az új játékszabályaink!” (nevet)
Kevesen tudják, hogy Elemér a Pannónia Filmstúdió művészeti tanácsának vezetője is volt. Nagyon sok rajzfilm születése az ő közreműködésének volt köszönhető. A legismertebb talán mind közül A légy című animációs film. Ha Elemér nincs, ez a film soha nem készült volna el. A történet egy légyről szól, ami berepül egy szobába. Az ő szemein keresztül látjuk a cselekményt, valaki el akarja kapni őt. Ne felejtsük el, hogy időben a kommunizmusban vagyunk, így a legfőbb kérdése az volt a cenzoroknak, hogy ki a légy, és ki az, aki agyon akarja csapni. Politikailag is lehetett ezt értelmezni, a Szovjetunió és egy csatlós ország közötti csatározás animációs történetének. Elemér védte meg a filmet, és próbálta a politikai síkról a technika világába átterelni a dolgot: a különleges kameraállásról beszélt egyfolytában. A légy végül átment a rostán, és később az első magyar Oscar-díjas film lett.
Hankiss önmagát nem sorolja ide a filmben – pedig természetesen rá is igaz az állítás -, de azt mondja, sok tehetséges magyar van ebben az országban, közülük viszont csak kevesen tudnak kibontakozni, mert nincsenek meg körülöttük a megfelelő emberek, ahogyan például Palo Altóban igen. Ott, ha valakinek van egy jó ötlete, kis időn belül egy egész csapat segíti a megvalósítás folyamatát.
Az ő esetében még csak nem is ez volt az igazi ‘probléma’, azt hiszem. Ő maga is mondogatta, hogy olyan sok mindennel foglalkozott élete során, miközben egy tudósember egyetlen gondolatnak, felfedezésnek szenteli a teljes életét, majd lesznek tanítványai, akik mind pontosan tudják, hogy minek a tudósa, és híre lesz az egész világon. Ehhez képest Elemér az élete elején irodalomtudománnyal foglalkozott, a Pannónia Filmstúdióba is irodalomtudósként került be. Verselemzéseket írt, így lett a stúdióban a forgatókönyvek elemzéséhez kapcsolódó dramaturgok vezetője. Később szociológus lett, tanított külföldön is, majd hazajött és a Magyar Televízió elnökének kérték fel. Emellett pedig gondolkodóként tartják őt számon. Igazából nem lehet rá egyetlen konkrétumot mondani, beskatulyázni.
Mindig önmaga volt, mert mindig azzal foglalkozott, ami éppen érdekelte. Itt köszön vissza a játékossága és a kíváncsisága. Elemér apja, Hankiss János a francia nyelv és irodalom tudósa volt Magyarországon. A Debreceni Egyetem francia tanszékének professzora volt, a francia becsületrend lovagja, ő végig egy úton ment, de Elemérről egyetlen konkrét életmunkát nem lehetne megfogalmazni.
Zétényi Lili a könyv utószavában Elemér édesanyjától idéz. “…úgy érzem, mindenhez ért, mert a miértekre mindig választ keres.”
Ez így igaz. A dokumentumfilmben Elemér felhoz egy példát Mozartról. Azt mondja, aki Salzburgban születik, lehet zeneszerző, vagy egy utcai kocsis is. A legtöbb ember a Földön eldöntheti, hogy egy konkrét dologgal foglalkozik, vagy esetleg többel az élete során. Persze egy Etiópiában született kecskepásztornak sokkal kevesebb esélye van, nem mindenhol arányosak az életben adódó lehetőségek. De a választás meghatároz bennünket, hogy kik is vagyunk valójában, és ez az, ami igazán fontos.
Fotó: Hankiss Elemér portréja Miklóska Zoltán – Hamu és Gyémánt Életkép: Pintér Márta
