Nem klasszikus életút a tiéd: kimaradt a kortárs tánc főiskola, de a balettintézet is. Hogyan lettél mégis táncos?
Intézményes keretek között tényleg nem tanultam táncot, de az előadóművészet kiskorom óta az életem része. A szüleim négyéves koromtól vittek olyan helyekre, ahol nemcsak előadásokat nézhettem, de ki is próbálhattam magam a színpadon. A tánc mindvégig csak hobbi volt, még középiskolában is, pedig ezt szerettem igazán csinálni. Olyan gimnáziumba jártam, ahol a reáltudományok fontosabbak voltak, mint az önkifejezés. Itt nekem a nyelv volt a fő tárgyam és végig azt gondoltam, hogy nyelvekkel és külföldi kapcsolatokkal fogok foglalkozni. Aztán elmentem a MOME média design szakára, egy nagyon vegyes közegbe. Volt ott programozótól kezdve festőn át mindenféle szakma képviselője, s köztük ott voltam én, akit a test érdekel, aki táncol. Párhuzamosan ekkor már évek óta dolgoztam Duda Évával és a társulattal. Ez a sokszínűség ma is meghatározza azt, hogyan dolgozom, és a nyelvekhez is van közöm… Hamburgban és Budapesten élek és az egyik műfajról a másikra fordítom át a mondanivalómat. Nem igazán szoktam tiszta műfajokban alkotni, inkább a tartalomhoz igazítom a formát. Mint egy kollázs, ami több darabból áll össze, de koherens képet ad ki.
Így már mindjárt érthető, mi is a Long time no see! Az előadásban egy finn táncos, Jenna Jalonen az alkotótársad és a nyelv, az identitás témáit boncolgatjátok. De meséld inkább el te, hogy mi ez a produkció.
Leginkább egy kutatás arról, mit jelent a testvériség és milyen kapocs köti össze különböző kultúrákban az azonos korosztályba tartozókat. Egy intim együttlét, melyben a testvériség fogalmát járjuk körbe. Sok irányba visszük el a témát, van például mitologizált nyelvrokonság, vagy egy kvízjáték, ahol egy hang kérdéseket tesz fel nekünk: Hányan beszélik a nyelved, milyen az ABC? Ahogyan a testvérek, úgy mi is versenyzünk a darabban, és épp nemzetek közti versengéssé alakul át a jelenet.
Persze nem arról akartunk előadást csinálni, hogy melyik nemzet a jobb, vagy hogy hogyan próbáljuk überelni egymást. Ez inkább egyfajta testvéri játszadozás, amiben ugyanúgy jelen van a rivalizálás, mint a nagyon szoros összetartozás. Az önéletrajzi adottságok egy finn és egy magyar találkozása jó alapanyag volt arra, hogy mindezeket az asszociációkat bevonjuk az előadásba. Igen sok közös dolog van bennünk kulturálisan. Nemcsak a nyelv, de gyerekkori emlékek, referenciák, illetve, hogy a magánéletben is szoros barátság fűz minket egymáshoz. Szóval, ebből adódóan van egy természetes humora is az előadásnak a komoly téma ellenére.
Miért akar közös előadást csinálni egy finn és egy magyar táncos, hogy merül fel ez egyáltalán?
Jennával régóta ismerjük egymást és kisebb multimédia projektekben dolgoztunk már együtt, de saját ötletünket korábban még nem vittük színre. Az viszont kiderült ezek alatt, hogy ugyanolyan energiával és bátorsággal megyünk bele a dolgokba. Ő egyébként Magyarországon tanult hosszú évekig, így anyanyelvi szinten beszéli a nyelvet, olyannyira, hogy még a szlenget is ismeri és nógrádi akcentussal beszéli. Ez engem nagyon érdekelt, ez a nyelvi kettősség és az előadásnak ez a nyelvi kérdés volt az egyik kiindulópontja. Aztán persze eljutottunk az identitás, a kulturális különbségek és a már említett testvériség és gyökerek kérdéséhez.
Hogyan térképeztétek fel a témát? Elég mély és sokrétű dologról van szó.
Nagyon sok helyen próbáltunk, finn városokban, Magyarországon, Belgiumban, Németországban… Ez eleve egy kutatás, hogy különböző helyszíneken próbálod ki magad és figyeled az adott közeget. Poriban interjúkat is készítettünk a járókelőkkel a finnugor gyökerekről. Érdekes volt, hogy náluk a két nyelv közti kapcsolat egy teljesen közismert, elfogadott állítás, míg itthon ez időről időre változó megvilágításba kerül. A felkészülés nem pusztán a próbateremben zajlott, mi magunk is folyton a saját alapanyagainkká váltunk. Jenna is több városban él Brüsszelben és Budapesten. Így az identitás problematikáját a saját bőrünkön érezzük.
Egyfajta gyökérkutatást csináltatok?
Valahol igen, de ne úgy képzeld el, hogy bújtuk a szakirodalmat és mindenféle teóriákat dolgoztunk bele a darabba a finn-magyar kapcsolatokról. Inkább személyes történeteket, húsvér emberek tapasztalatait használtuk. Jenna tíz éve nem él a szülőhazájában, neki nagy motiváció volt ezzel a kérdéssel foglalkozni. Engem rettenetesen érdekelnek az életutak. Néha egy-egy gesztus is rengeteget elárul valakiről. És itt jön az izgalom, hogy az, hogy hogyan kommunikálunk és hogyan értjük egymást, nagyon függ attól, hogy éppen hol vagyunk és mit hozunk magunkkal a múltunkból. Ezzel szerintem mindenki szembesül, aki nem a szülőhazájában él. Máshogy értünk, máshogy olvasunk, máshogy hallgatunk. Erről is szól a Long time no see!.
Az előadás nemrég az egyik legrangosabb táncfesztiválon, az Aerowavesen is szerepelt Franciaországban és tavaly a festival d’Avignon programjában is felléptetek, szintén egy nagyon rangos tánceseményen. Hogyan tudnak kapcsolódni a franciák egy finn-magyar előadáshoz?
Érdekes módon nem éreztünk különbséget a magyar vegyes közönség és a nemzetközi szakmai közönség reakciói között. Ez egy nagyon jó visszajelzés, hogy fordításon keresztül is (több szöveges rész is szerepel az előadásban) átjön az előadás világa, humora, hasonlóan, mint Magyarországon. Kíváncsiak vagyunk milyen lenne egy Európán kívüli kontextusban játszani, bízunk benne, hogy lesz rá lehetőség.
Az előadás egy éve debütált. Milyen utat jártatok be vele?
Többnyire eddig külföldön játszottuk Belgiumban, Franciaországban, Szlovéniában, elismeri a szakma, szereti a közönség is. Külön öröm, hogy a Trafóban ismét meg lehet nézni, május 13-án lesz megint műsoron. És most jött a hír, hogy jelölték Magyarország egyik legjelentősebb független táncszakmai díjára, a Lábán Rudolf-díjra. Május 14-én, az előadás másnapján derül majd ki az eredmény, nagyon várjuk.
Szerző: Mechiat Zina Fotó: Dömölky Dániel
