Ami igazából apropót ad a beszélgetésünknek, az ez a könyv, az új könyved, a Kik vagytok Ti? Amikor készültem a mai találkozónkra, akkor elővettem Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét, ami 1934-ben jelent meg, egyszerre volt szenzáció és sokan támadták. Ma mennyire bátor vállalás az irodalmat valamiféleképpen összegezni?
Olyan szempontból bátor vállalás, hogy sok éven keresztül kellett írni, mert harminckét magyar íróról vannak nagy-nagy, ötven-hatvan oldalas szövegek benne. De az egészbe véletlenül csúsztam bele…
Mi az, hogy véletlenül csúsztál bele?
Először kértek, hogy nem írnék-e valakiről, majd még egyet meg még egyet, és akkor észrevettem, hogy meg kéne az egészet írni. Mert itt van ez a hatalmas hagyaték, az a nagy irodalmi tradíció, ami úgy áll fölöttünk, mint egy hatalmas szobor, egy kőszobor, vagy bronzszobor, amiben nincsen semmi mozgás. Holott mit akarna ma is egy régi író? Azt, hogy mozgásban legyen az, amit írt. Elhatároztam, hogy megpróbálok úgy írni ezekről az emberekről, hogy mi az, ami a mai napig életszerű bennük. És persze vállalnom kellett azt is, hogy mondjuk nem dicsérem fel Aranytól a Buda halálát, és nem azért, mert Aranyt nem szeretem, hanem úgy gondolom, hogy nem azt kéne olvasni és nem dicsérem fel a Zalán futását Vörösmartytól, mert úgy érzem, nem azt kéne olvasni. Úgyhogy ez a kötet biztos, hogy sok vitát fog generálni, mert tényleg vállalja azt, hogy nagyon személyes a választás, nagyon személyes a véleményalkotás. Mindig szerettem volna esztétikát írni, és ez a kötet ezt a szándékot is lefedi. Rájöttem, hogy én, mint gyakorló író nem tudok elvi esztétikát írni, nem tudok Lukáts György lenni. Én nem egy elvi ember vagyok. Úgy tudom elmondani az esztétikai elveimet, ha valós művek vannak mögötte.
Nagyon kevés a harminckét szerző, gondolom, hogy nagy feladat volt a magyar irodalmat leszűkíteni.
Voltak, akik kimaradtak… akikhez nem tudtam hozzányúlni, nem mindegyik alkotóról tudok beszélni. És belekerültek olyan szerzők, akiket lehet, hogy más nem tett volna bele. Például én beletettem a Reviczkyt és Bródy Sándort.
Én biztosan beletenném, mert számomra nagyon fontos, nem rég volt egy estem róla: Petrit.
Az az igazság, hogy Petri benne van.
Petri számomra a közel-kortárs költészetnek az egyik legfontosabb alkotója.
Én ezzel abszolút egyetértek, kamasz koromnak egyik fontos olvasmánya volt az első két kötete. Petri mellett benne van Hajnóczy Péter és egy élő alkotó, aki egy beatzenész, úgy hívják, hogy Vígh Mihály. A Balaton együttes dalszerzője. Ez az én fricskám. Merthogy azt hiszem, az alapvető költészeti fogyasztásunk a slágerirodalom. De nem csak ma; mert ha Petőfi költészetét megnézed, azt a költészetet tulajdonképpen a népdalok töltik meg új erővel, azok dalok voltak. Ha Adyt megnézed, Ady folyamatosan nótákat, kuplékat, operett slágereket hallgatott és neki az volt a megtermékenyítő erő. Évszázadok óta gyakorlatilag a dalokat halljuk először, a költészettel ez az alaptalálkozás, tehát mindenképp akartam, hogy egy popzenész legyen benne.
Két nőt mondok, mondjuk Szabó Magda és Kaffka Margit, aki a maga korában, mondhatjuk, hogy újító volt? Szabó Magda pedig mindenhol ott van és a mai napig olvasószámokat dönt…
Magda nagyon jó író és nagy életműve van, nem szabad elfelejteni, hogy hosszú életet élt. Kaffkánál van három regényünk és egy kötetnyi novellánk. A Színek és évek pompás, tényleg lenyűgöző. Az a regény meghazudtol minden nyugatos szerzőt, Móricz kivételével.
A harminckettőből mennyi női szerződ van a könyvben?
Ez a kettő. Nézd, a Magdával, már a Szabó Magdával mi barátok voltunk és nekem nagyon élményszerű a vele való együttlét. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy az utolsó öt-hat évét így „elcsíptem”.
Beszélt irodalomról? Akart tanítani?
Nem-nem, bár elolvasta, amit írtam és véleményezte, sőt, még színházba is elment megnézni darabomat. Általában dicsért. A Xanadu című regényemet állatira szerette, és egyszer azt mondta, hogy „Kisfiam, nem adod nekem a Xanadu jogait?” – mondom: „Dehogynem, Magda, viszont te meg add nekem az Abigélét, és akkor megállapodhatunk!”Szóval nagyon-nagyon vicces, iszonyú okos volt, olyan volt még öreg korában is, hogy elképesztő. Nagyon művelt volt.
Amikor olvasom a női karaktereit, Encsi Eszter, Graff Angéla, Szeredás Emerenc -valahogy egy kicsit mindig azt érzem, hogy mindegyikbe beleírta magát.
Nézd, nekem van egy gondolatom, hogy alapvetően az író mindig sérelmekből dolgozik. Van egy alapvető sérelmünk vagy sértettségünk, ami miatt úgy érezzük, hogy a világ kisiklott a helyéről. És amikor hozzáfogsz egy nagy műhöz, akkor azt mondod,hogy de vissza fogom rakni a kerékvágásba ezt az egész kisiklott világot – tehát nekigyűrkőzöl ennek a dolognak.
Van olyan sérelem, ilyen mondjuk a Kertész Imréé vagy az Ottliké, ami egy eseményhez kötődik, és miután annyira erős az esemény, nem tudod a sérelmet leválasztani róla, tehát mindig azt a regényt fogod írni. A Magda sérelme – és a legtöbb író sérelme – sokkal kisebb volumenű, és ez a sérelem pakolható más-más szövegek mögé és más-más szövegeknek lehet a katalizátora.
Nekem az egyik első könyv, ami megérintett, József Attila verseskötete volt. A te szívedben van helye neki?
Igen! Azt gondolom, hogy a magyar költészetben József Attila az a gigantikus nagyság, amilyen a magyar zenében mondjuk Bartók Béla. Azt tartom az abszolút csúcsának a magyar költészetnek, amit ő írt és relatíve kis hibaszázalékkal, tehát majdnem minden verse tényleg nagyon pengén meg van csinálva, levetkezi a magyar irodalmon morális személetét és tényleg elindul egy mélyebb lélekábrázolás, lélekboncolás felé, fergeteges formai készséggel.
Ki az, aki a te lelkedhez még a legközelebb áll?
Hát mindenképpen József Attila, de különböző korszakokban más és más. Volt időszak, amikor Pilinszkyt nagyon szerettem…
Pilinszky benne van a könyvedben?
Benne van, igen. Amúgy a Nyugatot követő újholdasok számtalan módon a konzervativitáshoz ragaszkodtak, tehát még a nagy alkotók sem mertek letérni a formahűség vagy a tradicionális verskezelési módokról. És még olyan is – hogy szóba hozzunk egy fantasztikus alkotót, aki nem régen halt meg – Tandori Dezső – mindig elkalandozott egyfajta avantgárd irányba, és különösen a ’73-as Talált tárgy kötetével, de ugyanakkor rendre visszapróbálkozott a szonett írásba. Pazarul tudott a formával bánni, mégis nagyon sokszor visszatévedt a hagyománykövető útra.
Tandori itt élt közöttünk, egy zseni, de valahogy nagyon nehezen lehetett őt megfogni, az ő személyiségét.
Bár nagy rajongója vagyok és tényleg azt gondolom, hogy fénylő csillag az elmúlt 50 év magyar költészenének, de ugye a Dezső, az úgy dolgozott, hogy A-B-C-D kategóriájú írás, ő mindig belőtte, hogy mi az első, tehát az aranyérmes szöveg és mi, ami már csak úgy oda van állítva a bronzérem mellé. Mindent megjelentetett, úgyhogy azt hiszem, az első feladat lesz kifejteni az aranyat ebből a hatalmas életműből, életmű tömbből, és talán akkor juthatunk közelebb az igazi jelentéséhez ennek az életműnek.
Vörösmarty Mihályról mit gondolsz?
Azt gondolom, hogy van három fantasztikus verse, amit az élete végén írt, például az Előszó...
Mert róla aztán egyáltalán nem beszélnek soha…
Szerintem nagyon érdekes történet a Vörösmartyé. Egy kicsit olyan volt Vörösmartynak lenni, mint ma női szerzőnek.
Ezt hogy érted?
Vörösmarty beleszületik a reformkorba, amikor az úgymond haza eszmeisége centrumba helyeződik. A körülötte működő Toldy Ferenc és Bajza Vörösmartyt evidensen rá akarják arra venni és rá is veszik, hogy az eszmét képviselje, a hazafiság eszméjét. Tehát Vörösmarty a nagy romantikus gesztusokról hirtelenjében a hazaféltő költő gesztusrendszerébe megy bele, olyan lesz, mint egy történelmi festmény. És azért mondom, hogy ugyanaz a nehézsége, mint ma egy női alkotónak, akinek egyszerre kell képviselnie mondjuk az eszmeiséget, és egyszerre kellene hiteles műveket létrehozni. És a kettő ugye egymásnak feszül, mert mindennemű ideológia kioltja a valódi művészi erőt. Az ideológiát – akár morális ideológia, mindegy, hogy milyen -, nem bírja el a műalkotás, mert az ideológia véleményezés. Bizony nagy teher ez egy női alkotónak, hogy ne ideológus legyen és ne egy feminista gondolkodásmódot jelenítsen meg a szövegeiben, hanem embereket és sorsokat és létproblémákat.
És szerinted ez kinek sikerült?
Például Tóth Krisztának.
Az a szó, hogy szabadság, neked mit jelent?
Gyerekkoromtól ez az a szó, ami valamifajta vágyott mákonyként megjelent előttem először mint falusi kisfiú, aki arra vágyott, hogy felkerüljön Budapestre, ahol zajlik a rock and roll és megvan a szabadság. Felkerültem, a szabadság, az nem jelent meg, tehát ez egy olyan vágyott valami, ami valószínű, hogy nem létezik a szónak ebben a klasszikus, megkötések nélküli értelmében.
Írás közben érzed? Létező ez a szó?
Az az igazság, én azok közé az írók közé tartozom, akik szeretnek írni, tehát jól érzem magam. Azt gondolom, hogy ha most úgy vesszük,hogy szabadság: igen, az nagyon nagy kegy, hogy tudsz egy olyan világban mozogni, amit te teremtesz meg. Ez a sors ajándéka.
