Cannes csendben tesz a nőkért, hangosan kiáll a szegényekért

2019. május 27. |
Central Médiacsoport Zrt.

A 72. cannes-i filmfesztivált a gazdasági-társadalmi rendszer által nyomorban tartott emberekről szóló filmek dominálták, de láthattuk két meleg szerelem megható történetét is. Bujdosó Bori helyszíni beszámolója.

Tavaly a #MeToo-mozgalomtól volt hangos Cannes : akkor 82 színésznő demonstrált az egyenlő esélyekért a vörös szőnyegen, Asia Argento a zárógálán Harvey Weinstein bűneit taglalta, a fesztiváligazgató, Thierry Frémaux pedig ígéretet tett, hogy azon fog dolgozni, hogy a programban is megvalósuljon a nemi egyenlőség – miközben azért azt is hangsúlyozta, hogy nem lesz nemi kvóta, hiszen a minőségnek kell döntenie a válogatásnál.

Erre az évre lecsillapodtak a kedélyek, és sokkal kisebb nyilvánosságot kapott, hogy Frémaux állta a szavát: idén először megszámolták és nyilvánosságra hozták, hogy hány női rendező nevezte a filmjét a fesztiválra. Összesen 1845 alkotást küldtek be a fesztiválra, ennek 26%-át rendezte nő. A hivatalos programba végül 69 rövid- és egész estés film került be, amelyből 19, azaz 27,5% női alkotó munkája. Ez már haladásnak tekinthető, és persze a számnak idővel el kéne érnie az 50%-ot, de ahhoz a filmiparban kellene változnia sok mindennek. A rövidfilmes szekcióban és a Certain Regard nevű, még nem olyan nagy nevű rendezőket is felvonultató válogatásban egyébként több mint 40% volt a nők aránya, ami reménykeltő, hiszen azt mutatja, hogy sok már most komoly sikereket elérő pályakezdő női filmes lépett színre.

Azért akadtak idén is demonstrációk: aláírásgyűjtés indult Alain Delon életműdíja ellen, mert a francia színész bevallotta, hogy ütött meg nőket életében, ráadásul szélsőjobboldali politikusokat támogat és ellenzi, hogy a melegek örökbe fogadhassanak. A Luc Bessont nemi erőszak miatt perbe fogó színésznő, Sand Van Roy tiltakozásképpen „vessünk véget a nők elleni erőszaknak”-feliratú ideiglenes tetoválással a lapockáján jelent meg a vörös szőnyegen. A legnagyobb demonstrációra viszont a Let It Be Law című dokumentumfilm vetítése előtt került sor, amely az argentin abortuszhelyzetet mutatja be: az országban még mindig nem legális az abortusz, és minden héten meghal egy nő az illegálisan elvégzett beavatkozás következményeként. Az abortusztörvény elfogadása mellett kampányoló nők a mozgalom zöld kendőjét lengetve vonultak be a fesztiválpalotába.

Persze sor került sokkal felszabadultabb pillanatokra is a vörös szőnyegen, az én egyik személyes kedvencem idén a mindig csodálatos Helen Mirren volt, aki nemsokára betölti 74. életévét, de sokadszorra is bebizonyította, hogy a kor tényleg csak egy szám, és rózsaszínre pingált hajjal érkezett a Les plus belles années d’une vie (Egy élet legszebb évei) című film díszbemutatójára. A pink haj jól passzolt az Elie Saab-tervezte rózsaarany estélyijéhez, de igazság szerint Mirren a L’Oreal arcaként a márka rózsaszínű termékcsaládjának népszerűsítésére öltött tetőtől talpig rózsaszín kinézetet.


A legkúlabb bevonulás díját a Certain Regard-ban bemutatott Port Authority szereplőinek ítélem meg. A film Vogue-táncoló harlemi fiatalokról szól, és a látványos szerkókba bújt táncosok már a hivatalos fotózáson sem fogták vissza magukat, és a szokásos nyársat nyelt pózolás helyett vogue-olásba kezdtek, aztán a Les plus belles années d’une vie díszbemutatóján a vörös szőnyegen is táncbemutatóval szórakoztatták a bámészkodókat.

A cannes-i gálavetítések és exkluzív partik világa és a fesztivál filmjeiben elmesélt, sokszor súlyosan nyomasztó emberi történetek között mindig is furcsa ellentét feszült, de ez a szakadék idén talán minden eddiginél jobban elmélyült. A versenyprogramot ugyanis olyan filmek dominálták, amelyek kifejezetten a társadalmi egyenlőtlenségeket, a kizsákmányolt rétegek szenvedését, illetve fellázadását állították a középpontba. Az Alejandro González Inárritu filmrendező által elnökölt, állítólag tökéletesen demokratikusan működő zsűri a legfontosabb díjakat is csupa ilyen filmnek adta.

Jelenetfotó az Élősködők című filmből

Az Arany Pálmát a dél-koreai Bong Joon-ho Élősködők című filmje nyerte, amelyben egy szegény család tagjai különböző trükkök révén beférkőznek egy tehetős família életébe, ami morbid humorral ábrázolt, végzetes következményekhez vezet. A zsűri nagydíját az Atlantique kapta, az első Cannes-ban versenyző film, amit fekete nő rendezett. Mati Diop alkotása kilátástalan körülmények közt robotoló szenegáli építőmunkásokról szól, akik tengerre szállnak, hogy illegálisan Európába juthassanak. A zsűri díját megosztották a francia Les Misérables és a brazil Bacurau között – előbbi egy párizsi szegénynegyed feszültségeit mutatja be nyomasztó hitelességgel, utóbbi westernstílusban meséli el, hogyan szállnak szembe egy falu lakói a gonosz polgármesterükkel.

A fentiek mind nagyon megérdemelt díjak voltak, de személyes kedvenceim közé tartozik még egy film, ami ugyanebbe a sorba illeszkedik, Ken Loach Sorry We Missed You című, szívszorító családi drámája. Ez egy futárszolgálatnál dolgozó férfiról szól, aki kétségbeesett erőfeszítéseket tesz arra, hogy családját megmentse a szegénységbe süppedéstől, és lehetetlen volt nem megrendülni tőle.

Jelenetfotó a Fájdalom és dicsőség című filmből

A legjobb női alakítás díját általános megrökönyödésre Emily Beecham kapta a Little Joe című növényes horror főszerepéért – ez a film minden bizonnyal elkerüli a magyar mozikat. A legjobb férfi alakítás viszont már látható nálunk is: Pedro Almodóvar Fájdalom és dicsőség című filmjéért Antonio Banderas kapta, aki a rendező alteregóját formálja meg finom humorral az erősen önéletrajzi, nosztalgikus alkotásban.

Saját toplistám élén áll két teljesen különböző meleg szerelmes film is a versenyprogramból. Az egyik a Csajkor rendezőjének, Céline Sciammának a Portrait de la jeune fille en feu (Egy lángoló hölgy arcképe) című szépséges kosztümös filmje, amely a 18. századi Franciaországban meséli el egy nőként korlátozott lehetőségekkel bíró festő és egy elrendezett házasság előtt álló menyasszony hirtelen fellángoló szerelmét. Egészen más stílusban, de nem kevésbé érzékenyen ábrázolja két férfi vonzalmát Xavier Dolan Matthias és Maxime című, a mai Quebecben játszódó filmjében. A két címszereplő pasi egy baráti társaságba tartozik (Maxime-ot a rendező alakítja), és miután egy amatőrfilm kedvéért bevállalják, hogy csókolóznak, Matthias kénytelen bevallani magának, hogy hiába van menyasszonya, barátja iránt nem csak baráti érzéseket táplál.

Jelenetfotó a Portrait de la jeune fille en feu című filmből

A fesztivál legviccesebb filmje egyértelműen Quentin Dupieux Le Daim (angolul Deerskin, azaz Szarvasbőr) című agymenése volt, amelyben Jean Dujardin (Az Oscar-díjas A némafilmes sztárja) megvesz egy hihetetlenül drága szarvasbőr kabátot, és ez olyan események láncolatát indítja el, ami finoman szólva is felforgatja egy francia városka életét. Maximálisan szórakoztató bizarr őrület nem egészen 80 percben, amit utolsó nap láttam, a fesztivál tökéletes megkoronázásaként.

Szerző: Bujdosó Bori
Fotó: Cannes Film Festival

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Színházzal és slammel is erősít a Telekom VOLT környezetvédelem

Színházzal és slammel is erősít a Telekom VOLT

Gyerekkel is buli a Telekom VOLT fesztivál

Gyerekkel is buli a Telekom VOLT