Tudom, hol sátoroztál utoljára

2019. augusztus 02. |

Sinkovics Ede képzőművész, vajdasági származású fenntarthatóság-alkotó hulladékból készült alkotásaival hívja fel a figyelmet a fogyasztási szokásaink árnyoldalaira világszerte. Művészetével felnyitja a szemünket, hogy a hulladékból érték válhat, ha újragondoljuk, újraformáljuk.

Egy tárgy nem rendeltetésszerű használatából izgalmas dolgok születhetnek, csak rá kell nézni Ede eddigi munkásságára: használt fogkefékből és fogkrémtubusokból újraértelmezett Szabadságszobor, kozmetikumok csomagolásából csontváz, parafadugókból és sörösüvegekből női mellszobrok, gumiabroncsokból elefánt, vagyis „gumifánt”, szappanból Tito-portré, PET-palackokból polip, óceáni műanyaghulladékból újragondolt Vénusz születése, cigicsikkekből Lincoln-portré, kávékapszulákból Tom Szaky-portré. A hulladék újraértelmezésének egy izgalmas látásmódja ez, amellyel a látszólag haszontalan kacatok művészeti alkotásként öltenek új alakot.

Ede az elmúlt időszakban félretette a szappant, a vásznat és a gumiabroncsot, és egy új nyersanyaghoz nyúlt. A Balaton Sound Fesztiválon hátrahagyott, elárvult sátrakat használta fel alapanyagként kihalás szélén lévő állatok megformálásához. A nagyszabású művészeti akció a budapesti Hybridart Management és a Sziget megbízásából készült, szakmai együttműködő partnerük a World Wild Foundation. Az a céljuk, hogy felhívják a figyelmet a szabadtéri fesztiválok zölden tartására, valamint azokra az élőlényekre, amelyeket a környezetszennyezés miatt a kipusztulás fenyeget. Az installáció a Sziget ideje alatt, a fesztivál helyszínén tekinthető meg augusztus 7-étől 13-áig. A Sziget után a Fővárosi Állatkertbe, az Art Moments Fesztivál idején a belvárosba, végül pedig a Veszprémi Állatkertbe költöznek az állatok. Sinkovics Edét, a különleges állatkert megálmodóját és gondozóját kérdeztük a projektről.

Többezer kihaló félben lévő faj létezik, te ezekből a zöld teknőst, a fekete orrszarvút, a jegesmedvét és a borneói orángutánt emelted ki az alkotásodban. Miért pont ezeket?

Végiggörgettem a World Wild Foundation honlapján, hogy mely állatokat fenyegeti a kihalás, és ez a négy jött először szembe. Az állatok kiválasztásakor abszolút nem figyeltem, hogy képzőművészetileg melyik a jól megformálható, ugyanis egy amőbának is van karaktere, csak jól meg kell nézni.

A montázson az állatok mellé Sir David Attenborough természettudós és természetfilmes legenda arcképét is megformáltad, olyan tekintélyt sugalló beállításban, mintha ő védené meg őket a pusztulástól.  

Nagyon tisztelem Attenborough-t. Ez az úriember kilencvenhárom évesen is döbbenetes energiával közvetít, tanít. Emelem kalapom előtte, fantasztikus, amit ő produkál, példát mutat mindannyiunk előtt. Nem olyan régen beszélt a Glastonbury fesztiválon, és a közönség úgy ünnepelte, mint a legnagyobb rocksztárt. Megnyugtató, hogy manapság nem csak az influenszerekből lehet sztár. Sir David Attenborough esete adott nekem egy kellemes sztárság-érzetet, örülök, hogy az miatt lett világhírű, mert küzd a környezetünk fennmaradásáért. A sztárság bár lenne minden esetben ennyire kreatív és intelligens! Attenborough a végsőkig harcol.

Azt tudod, hogy rólad is ezt mondják?

Hogy a végsőkig harcolok? Na, ezt jó hallani. Hiszek abban, amit közvetítek, a művészetemmel szeretném tisztábbá, élhetőbbé varázsolni a környezetünket. Fontos, hogy úgy közvetítsek, hogy ne legyek unalmas, mindig valami újat, frisset kell belevinnem a munkámba. Ez is egy kihívás: fenntartani az érdeklődést. Csakis következetesen, tudományos háttérszemlélettel, kitartással érdemes beállni egy ügy mögé. Ha ez nincs, akkor rögtön kilóg a lóláb. Jobb lassabban, de hatékonyan haladni, és hosszú távban, fenntarthatóan gondolkodni. Nekem ez sokszor nehezen megy, mert kapkod az agyam a párhuzamosan futó, általában tíz felett mozgó művészeti projektjeim között. Ha lenne pár asszisztensem, talán utolérném magam. Mielőtt nekikezdtem a sátrak feldolgozásához, le kellett lassítanom a tempómat, hogy megértsem, átlássam a feladatot. Olyan műalkotást szerettem volna létrehozni, amelyben felismerhető marad maga a textília, a sátor.

Ebben a projektben a nyersanyag az üzenet.

Pontosan. Az anyagon van a hangsúly, a kihaló félben lévő állat már plusz üzenet. A teknős, a jegesmedve, az orrszarvú és a majom ebben az esetben csak médium, forma, amivel közvetítek. A projekt címe, a Tudom, hol sátoroztál tavaly nyáron is egy üzenet: ujjal mutogatás, provokálás. Az abszurdra kapják fel az emberek a fejüket, nem a csilli-villi dolgokra. Minél populárisabb formát választok a kommunikációhoz, annál könnyebben érthető az üzenet. Egyszerűen emészthető, gyors mondanivalóra van szükség, amely azonnal, két kortynyi sör között is lecsapódik a fesztiválozókban. Persze, nagyon fontos, hogy legyen kulturális súlya is a párbeszédnek, a kulturális töltet ad neki komolyságot.

Az állatok mindenkiben megindítanak érzéseket, asszociációkat. A hulladékból készült műalkotásaidnál hulladékból rakod ki a nevedet is?

Persze, amikor a Vénusz születését gondoltam újra óceáni szemétből, akkor műanyagbogyókból raktam ki a nevem, az esetben az Ede Plasticelli művésznevet használtam – Botticelli után. A sátrakra felvarrtam a nevem.

Dolgoztál már valaha sátorponyvából?

Nem, ez új matéria. A TerraCycle megbízásából amerikai használt postászsákokkal dolgoztam már, de ahhoz teljesen más hozzáállás kellett, ugyanis a postászsákok anyagának több mint fele természetes anyagból, kender- vagy lenvászonból készül, a sátrak viszont száz százalékban műanyagok, így más az esésük. A sátraknak viszont nagyon izgalmas a színviláguk!

A sátrak színei adták  ki most a palettádat.

Naná! A sátrakat először is szétterítettem a földre, aztán lebontottam őket színekre, majd formákra. Akkor indult be legjobban a fantáziám, amikor először érintettem meg az anyagot, a tapintása rögtön megihletett. Kb. 30-40 sátrat kaptam, ezekből majdnem mindet fel is használtam. Az installáció elkészítésében Rezai Amin, a Hybridart munkatársa segített, ő varrta össze a nyersanyagokat. Festészetileg fogtam fel ezt a feladatot is. Ha hiányzott pl. az okker, akkor nem mentem el gyorsan beszerezni egy okker színű sátrat a Decathlonban, hanem a meglévőekből dolgoztam, alkalmazkodtam a sátrak színharmóniájához. Ha vásároltam volna, akkor aláaknáztam volna a fenntarthatóságot és a projekt hitelességét.

Milyen anyagból lehetne készíteni a sátrakat műanyag helyett?

Én kendervászonból csinálnám őket, ugyan nehezebbek és drágábbak lennének, de környezetkímélők. Sőt nem csak kímélők, környezetbarátok is. A kendervásznat régen kocsiponyvának használták, amikor elkezdett ázni, abszolút nem engedte át magán a nedvességet. Ráadásul a kender teljesen antibakteriális, mosni is lehet, és bezársz vele rengeteg szén-dioxidot a levegőből. Egy ilyen sátor biztos mindenki szívéhez odanőne, és nem hagyná senki sem elárvulni. Ja, és cigarettával sem égetnék ki olyan könnyen, és lehetne rájuk festeni is! (Nevet.)

Pár nap erejéig a környezetvédelem nagyköveteivé válnak ezek az állatok a Szigeten.

Nagyon remélem. Kíváncsi vagyok, hogyan csapódik le a munkánk a fesztiválozókban, hogy megindít-e valamit. Ha tíz ember szürkeállományát megmozgatja, már akkor is boldog leszek.

Lehet, hogy annyira megtetszik nekik az ötlet, hogy a buli végén a saját sátraikból is formálnak állatokat, és bővülni fog az állatkerted egy pingvinnel vagy tigrissel.

Ők is otthagyják a sátraikat? (Nevet.) Akkor pont nem értünk el semmit. Borzasztó, mennyi sátor halmozódik fel egy-egy parti után. Tudod, miért van ez? A külföldi fesztiválturisták megvásárolnak egy kedvező árú, Budapestre szóló repjegyet, amivel csak kézipoggyász jár, és mivel olcsóbb nekik helyben megvenni a sátrat, mint a repülő hasába felküldeni egy plusz poggyászt a sátrukkal, ezért fesztivál előtt vesznek egyet valamelyik hipermarketben pár ezer forintért, és fesztivál után otthagyják őket a buli helyszínén. Mondjuk, az jó lenne, ha szerveznénk egy árverést belőlük a nyár végén, és jótékony célra felajánlanánk a befutott összeget.

A hulladékból előállított műalkotásból mikor válik művészeti érték?

Az ún. „upcycling art”, azaz a hulladékot felhasználó és újraformáló művészet nagyon menő lett mostanában, de sok esetben inkább iparművészeti megoldásokat használnak: dizájntermékeket, működőképes formákat készítenek belőle, pl. támasztóelemeket könyvespolchoz, ékszert, stb. Ami ebből igazán izgalmas képzőművészetileg, az szerintem az össztermék csupán öt százaléka. De ez az öt százalék optikailag úgy operál, mint egy teljes értékű műalkotás, és az ára is annyi. Vizuálisan értékes, igényes darabokról van szó.

Mit tapasztalsz, az emberek legyintenek a környezetszennyezéssel kapcsolatos problémákra, vagy kezdünk kapcsolni?

A közvetlen környezetemben sajnos nem látok fejlődést. Vannak országok, amelyek példaértékűek ilyen szempontból, pl. Dánia és Svédország, ott ügyesen bánnak a fenntartható energiával. Itthon egyelőre azt érzem, hogy nem vesszük elég komolyan a világ egyik legégetőbb kérdését. Persze, vannak próbálkozások, nagyon jó startup-ötletek születnek természetes, lebomló anyagok felhasználására, a mezőgazdasági hulladékok beiktatására, és tartottunk műanyagmentes júliust is, de még gyorsabban, még hatásosabban kellene reagálnunk. Világszerte beindult most a faültetés, ezzel az akcióval sok káros szén-dioxidot meg tudunk kötni. Kínában egy nap alatt elültettek tíz millió fát a katonaság beiktatásával, és ugyanígy Indiában és Afrikában is. Elkezdtek világszerte a zöld övezeteken dolgozni, ez nagyon pozitív.

Mi van az óceánokkal? Olyan rémhíreket lehet olvasni, hogy lassan több hulladék lesz a vizekben, mint hal!

Ami az óceánok helyzetét illeti, az katasztrofális. Tavaly szemtanúja voltam egy szörnyű történetnek. Az Atlanti-óceán partján strandoltam a családommal, épp hulladékokat gyűjtögettem a víz mellett, mert akkor készítettem a már fentebb említett Botticelli-újrafogalmazásomat, a The Dirt of Venus című, óceáni hulladékból készült képemet. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy leszáll mellém egy sirály, valószínűleg megérezte az illatát az egyik műanyagpohár aljára odaszáradt kávécseppnek, és hirtelen mozdulattal nem csak a kávét, hanem a pohárban lévő szívókát is a nyelőcsövébe szippantotta. Majdnem elsírtam magam. Valószínű el is pusztult a sirály pár óra múlva.

A Hybridarttal szeptemberben folytatjátok az együttgondolkodást, te leszel az egyik vezetőelőadója a következő upcycling-workshopjuknak.  

A Hybridart már régóta foglalkozik fenntarthatósági projektekkel, ami az én szívem ügye is már gyerekkorom óta, úgyhogy könnyen egymásra találtunk. Négy éve vendégelőadó vagyok a TerraCycle-lel közösen szervezett nemzetközi workshopjaikon, a Hybridart Campen, ahol prezentációkat tartok és a mostanihoz hasonló installációkat készítek. Eddig a pécsi egyetem területén tartották meg őket, idén először a kecskeméti művésztelepen leszünk. Magyarországon a Hybridart az egyetlen galéria, amely ezekkel az égető problémákkal foglalkozik. Sakk-matt lesz a szeptemberi projektünk témája, szintén a környezeti problémákra reagálunk.

Hogyan?

Egy mozgatható sakk-készletet készítünk hulladékból, a legnagyobb figura kb. két méteres lesz. Ezt a műalkotást használatra tervezem, lehet majd vele sakkozni, játszani a szabadban. Az a tervem, hogy ráerősítem a bábúkat a sakkmezőkre, és amikor egyet előre lép például a királynő, akkor a lábnyoma is mozog vele együtt, azaz minden egyes lépéssel darabokra töredezik a talaj. Ezzel azt szeretném szimbolizálni, hogy meg kell fontolni minden egyes cselekedetünket, mert egy-egy átgondolatlan lépéssel rombolhatjuk a környezetünket. Tíz napunk lesz, hogy felépítsük a hatvannégy mezőt és a harminckét figurát önkéntes fiatal művészek segítségével. A mezőket összepréselt PET-palackokból készítjük el, a fekete négyzeteket színes, a fehéreket átlátszó flakonokból.

Szerző: Gazsó Orsolya Fotó: Zombori András

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Lajkó Félix: „Az ujjamban van a fülem” interjú

Lajkó Félix: „Az ujjamban van a fülem”