Miképpen írnád le azt az utat, amely a könyvhöz vezetett?
Tizenkét évvel ezelőtt, huszonnyolc évesen találkoztam először eredeti Amerigo Tot szobrokkal és rajzokkal. Mindig is érdekelt a kutatás. Az egyetemen (Magyar Képzőművészeti Egyetem) a művészettörténet és az építészettörténet voltak a kedvenc tantárgyaim. Már akkor pedzegették a tanáraim, hogy írjak bátran cikkeket, mert érezték, hogy új megközelítések mentén próbálom színesíteni a korábbról jól ismert sztereotip képzeteket. Az irodalom pedig sosem állt távol tőlem, mint kifejező eszköz, kézenfekvő volt tehát a szakágak ötvözése. Noha szobrászként végeztem, igyekeztem felnőni a feladathoz, hogy egy kicsit művészettörténész is legyek. Egy szobrász hagyatékát szobrászként kutatni pedig sok esetben mélyebb rétegekig való leásáshoz, sőt, mi több, a felszín alatt található gazdagság feltárásáig vezethet. Alapvetően mindent igyekszem a legnagyobb precizitással megoldani, úgy érzem, sikerült felnőnöm ehhez a feladathoz is.
A könyv egyes szám első személyben íródott. Mennyire alakítottad át Amerigo szavait? Hogy érzed, sikerült belehelyezkedned az ő szerepébe?
A könyv vázát olyan újságcikkek adták, amelyekben Amerigo Tot mesél az életéről. Több száz ilyen riportot gyűjtöttem össze és tettem időrendbe. Ugyanakkor történelmi, művészettörténeti adalékokkal, illetve a kutatásaim során fellelt dokumentumokból kihámozott adatokkal tovább tudtam színesíteni az amúgy is gazdag élettörténetet. Különös figyelmet szenteltem annak, hogy a korai évek nyelvezetébe beszüremkedjen például az a jellegzetes fehérvárcsurgói szóhasználat, ami igen plasztikusan jelen van még most is a huszadik századból többet látott helyi idős emberek körében. A kiegészítéseknél a lehető legnagyobb pontosságra figyeltem: volt olyan mondat, amit hónapokig csiszoltam, hogy tökéletesen illeszkedjen a szöveg egységébe. Amerigo Tottá kellett válnom, megtanulnom a szófordulatait, a gondolkodásmódját, amit tovább bonyolított az a tény, hogy az ő karaktere is egy folyamatos változásfolyam. De ettől vált izgalmassá, ettől nyílnak a könyvben olyan terek, amire azt mondhatja az olvasó, hogy ilyet még nem tapasztalt. Amúgy nem áll tőlem messze az ilyesfajta megközelítés. Sokszor szoktam könyvet olvasni úgy, hogy magamban például Woody Allen, Sinkovits Imre vagy Latinovits Zoltán hangján szólalnak meg a művek, amolyan belső hangoskönyvként. És ha már a hangok szóba kerültek, azon is töprengtem már, hogy vajon milyen lehetett Arany János vagy Petőfi Sándor hangja. Ha például egyszer hangoskönyv születne az Amerigóból, egészen biztosan Parti Nagy Lajos-t kérném fel. Az ő hangszíne közel áll Amerigo Tot baritonjához.
Honnan jött az ötlet, hogy pont Amerigo Totról írjál könyvet? Előtte is próbálkoztál már az írással?
Már tizenéves koromtól nagyon szeretem az irodalmat. A könyvek által egy pillanat alatt más világba repülhetünk, és ami a legszebb, hogy az olvasás ritmusában, a saját elménk gazdagságától függően nyílik ki egy-egy kötet világa. Az írás az egyik leghatékonyabb rögzítése a gondolatoknak. Korábban is kísérleteztem vele, de csak kiállításmegnyitókra írtam egy-egy szösszenetet, vagy művészeti folyóiratokba a szokásostól kicsit eltérőbb elemzéseket. Szeretem többféle művészeti ágban kifejezni magam. Szobrászként például van úgy, hogy hónapokig dolgozom azon, hogy egyetlen gondolatot rögzítsek. A könyv ötlete, vagyis egészen pontosan a regényes formátumban való közlés úgy született meg, hogy belegondoltam, miként tudnám minél szélesebb körben tálalni mindazt, amit az évek alatt összegyűjtöttem. Egy művészettörténeti elemzés lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal nemcsak, hogy túl száraz lett volna, de alapvetően csak szűkebb szakmai körökben arathatott volna sikert. A regényes forma ezzel ellentétben mindenkihez eljut, hamarabb visszalopható a köztudatba így egy rég elfeledett alkotó világa.
A kutatás tizenkét évet vett igénybe. Mennyi időbe telt az összegyűjtött anyagokból megírni a könyvet?
Nagyjából három évet foglalkoztam a könyv írásával. Az első évben összeállt anyagot próbaként betördeltem és kinyomtattam, ez egy vékonyka kötetet eredményezett, aminek teljesen más volt a formátuma. Forgattam a kezemben és rögtön világossá vált, hogy ez kevés, hogy sokkal többet kell adnom az olvasóknak. Újabb fejezeteket toldottam tehát hozzá, illetve a meglévőket bővítettem. Akkor fogant meg bennem az a gondolat is, hogy archív képekkel is illusztrálnom kellene ezt az életregényt, mert sokat adna a megértéshez. A felvételek készítői a korszak ünnepelt képíróiként jó barátságot ápoltak a szobrásszal. Hogy csak néhányukat említsem: Elio Sorci, aki a paparazzi műfaj megteremtőjeként szoktak emlegetni, vagy Milton Gendel, aki az angol királynőt is fotózta felkérésre. Az ő képeik és további fényképészek képanyaga mentén nemcsak főhősünk arcélének változását, de a korszellemmel átitatott helyszíneket is pontosan követheti az olvasó. A jobb oldali margón végigfutó idősáv segítségével pedig egyszerűen beazonosítható, hogy milyen évben járunk pontosan a regény olvasása közben.
A Fehérvárcsurgóról induló és Rómában végződő élettörténet a te szavaiddal élve átível a huszadik századon. Milyen a szemedben az elmúlt század?
Rendkívül mély, az emberiség történetének egyik legsötétebb, ugyanakkor a legsűrűbb évszázada elképesztő tempóban távolodik tőlünk. Ami most nekünk szinte egyértelmű, az egy pár generáció múlva olyan lesz, mint mondjuk visszaidézni 1848-at. Úgy kellett tehát megírnom az Amerigót, hogy átsüssön rajta egy olyan évszázad, amit a későbbi korok olvasója is könnyen megért, amilyet mondjuk én szívesen elolvasnék a 19. századról. Nem véletlen, hogy nagyon sokan felszisszennek a történetek olvasása közben, mert Amerigo élete elképesztően kalandos, fordulatos, sokszor már-már hihetetlennek tűnő, de az a század, ami körbevette, tényleg ilyen gazdag élettörténeteket generált.
Mit üzen szerinted ez a mű? Számodra miért fontos alkotó Amerigo Tot? Milyen példát mutathat az ő élete és munkássága a mai fiataloknak?
A hazájától elszakadt művész konkrétan a semmiből teremtett egzisztenciát magának Rómában. Gondoljunk csak bele, hogy mihez fognák, ha most minket egyik napról a másikra lepottyantanának az olasz fővárosban, úgy, hogy semmit nem vihetünk magunkkal. Amerigo először portrérajzolásból tartotta fenn magát, majd a Hotel Minerva zsalugátereinek mázolásából összegyűjtött annyi pénzt, hogy tanulhasson. Fokozatosan építette karrierjét, pályázatokat nyert, köztük a legfontosabbat: Róma központi pályaudvarának homlokzati frízét ő készíthette el. Azt hiszem elszántsága, a munkához való hozzáállása, de legfőképp az emberek iránti önzetlen szeretete az, amivel Amerigo Tot példaképpé válhatott a szememben.
Sok helyen egészen filmes hangulatúak a történetek. El tudnád képzelni, hogy filmre viszik ezt az életutat?
A filmes hangulatra szándékosan törekedtem, nemcsak azért, mert írás közben én is szinte mozgóképekben láttam a történeteket, hanem, mert véleményem szerint ettől sokkal plasztikusabb lett az elbeszélés. Többen mondták már, hogy szívesen megnéznék, mit hozna ki egy ilyen életrajzból Martin Scorsese vagy akár Coppola, aki ráadásul dolgozott is együtt Amerigóval a Keresztapa II. forgatásán.
A művész Rómába érkezésének történetét Szerb Antal is megírta az Utas és holdvilágban. Ennek mi a története?
Szerb Antallal a Római Magyar Akadémián ismerkedett meg az akkor még csak Tóth Imreként ismert magyar szobrásznövendék. Kerényi és Szerb társaságában, etruszk emlékek után kutatva többször kirándultak együtt a Rómát övező erdőkben. Az egyik ilyen gyaloglásuk alkalmával mesélte el nekik Tot Rómába érkezésének történetét. Ez ihlette Szerbet, hogy megírja a már-már mesébe illő történetet az Utas és holdvilágban.
Készül már valami új? Min dolgozol most?
A könyvet igyekszem az ország minél több pontján népszerűsíteni. Juhász Annával már több helyszínen is bemutattuk a kötetet. Ezekre az estekre rendszerint zenészeket is hívok, hogy segítségükkel még inkább a múlt század Rómájában érezhesse magát egy röpke időre a publikum. Legutóbb a Budapest Bár zenészei, Farkas Róbert és Ökrös Károly varázsolták el a közönséget. Legközelebb Győrben lesz látható november 30-án, 16 órakor hasonló produkció, ahova az első adventi hétvége apropójából Amerigo Tot szakrális témájú anyagából kiállítást is rendezünk. Elkezdtem a könyv olaszra fordításának előkészületeit is, hogy jövőre megjelenhessen eredeti környezetében is. Mindezek szervezése mellett már egy teljesen új témájú könyvön dolgozom, ami az 1800-as évek végén játszódik, és a balatoni vitorlásépítés úttörőit mutatja be, illetve a boldog békeidők Balatonjához röpíti vissza majd az olvasóit valós történetek alapján regényes formában.
Nemes Péter: Amerigo – Egy szobrász, aki meghódította Rómát, Európa Könyvkiadó, 2019, 368 oldal, 3999 HUF
Fotó: Szalai Teréz
