Két és fél év után után most tértél haza Budapestre először Floridából. Eredetileg ezt egy maximum egy éves inspirációs kiruccanásnak szántad…
Igen, én is azt hittem, hogy még abban évben vissza fogok jönni, és nagy lokálpatrióta lévén engem lepett meg a legjobban, hogy ezt nem tehettem meg. Nem is rajtam múlt valójában, hanem a végtelen mennyiségű papírmunkán. A barátaimnak szoktam mondogatni, hogy ha azt hiszik, itthon nagy a bürokrácia, akkor nézzék meg hogyan kell két és fél évet várni Amerikában egy kis műanyag kártyára. Óriási boldogság, hogy sikerült megszereznem!
Most, hogy megvan a zöld kártyád, már jöhetsz bármikor?
Augusztus óta megkaptam az állandó tartózkodási engedélyt. Előtte felfüggesztett státuszban voltam kint, tehát az országot elhagyhattam volna, de a visszajövetel már kockázatosnak tűnt.
A kint töltött idő alatt sokat hallattál magadról a közösségi médián, a floridai zenei sikereidről, kalandos történetekről és néhány személyes bejegyzésről. Egy-egy Facebook-posztból mégsem tudjuk igazán, hogy milyen ingerek érik az embert külhonban szakmailag és privát.
Minden tekintetben fantasztikus élmények értek, a mindig zsongó Miami Beach-en kezdtük a közös életünket a férjemmel (Polyák Péter festőművész – a szerk.). A kiérkezésem után szervezett első klubkoncertem meghatározó élmény volt, ahol rögtön tíz ember jött oda hozzám őszinte érdeklődéssel, hogy ki ez az európai, szőke kék szemű lány, aki furcsa akcentussal beszél és ráadásul jazzt játszik. Valójában egy-egy véletlennek tűnő ismeretség révén indult el a kinti karrierem.
Sokoldalú művész vagy, a zene mellett hosszú ideig zongoratanárként dolgoztál és a festés is közel áll hozzád. Floridában melyik oldaladról mutatkoztál be a közönségnek?
Klasszikus zongora szakon végeztem, később kezdtem énekelni tanulni, és zeneszerzéssel foglalkozni. Tizenkét évig nagy lelkesedéssel tanítottam gyerekeket zongorázni és mindenben, amiben kreativitást látok – műfaji korlátok nélkül -, nekiállok és belevetem magam. A lényeges dolgok mindig ösztönszinten bukkannak fel bennem. Floridában a festés háttérbe szorult, zenei vonalon pedig elsősorban a szóló zongorai éneklés oldalamat csiszoltam tovább, az úgynevezett one-woman-band műfajt, amit korábban itthon is űztem, de akkoriban inkább zenekarokkal játszottam. Kint könnyebbnek éreztem magam mobilizálni és mindig arra törekszem, hogy komplett zenei élményt nyújtsak, aminek része a basszus, a harmónia, az ének és az improvizáció.
Mikor jött el a fordulópont az első kint töltött hónapokban? Miami hemzseg a jobbnál jobb jazz zenészektől, nem lehetett egyszerű bekerülni a kinti vérkeringésbe.
A helyi zenészekkel való kommunikáció nélkülözhetetlen, de odáig el is kell jutni valahogy. A fordulat a Miami Beach-en lévő Kereskedelmi Kamarához köthető, ahol tagok vagyunk 2017 óta, és miközben névjegyeket osztogattunk a férjemmel, odajött egy lány hozzám, hogy ő összehozna valakivel, aki az egész jazz szakmát ismeri. Ez a hetven feletti idős fekete bácsi volt az, aki az összes zenei rendezvény mögött áll, és aki a megismerkedésünk után rögtön egy temetésre invitált másnap.
Elmentél egy temetésre, ahol senkit nem ismertél?
Akármilyen abszurdnak tűnik, igen elmentem, ugyanis egy híres zenész, Melton Mustafa jazz zenész búcsúztatóján minden fontos zenész ott volt Miamiból, aki számít. A halotti tor közben ez a férfi bemutatott egy csomó fontos zenésznek, énekesnek, és miután mindegyiknek küldtem bemutatkozó anyagot magamról, elindult az ismerkedés és lassan a fellépéseim is. Nagy élmény volt számomra, hogy picit kakukktojásként, de énekelhettem a fekete közönség előtt profi soul és jazz énekesekkel. Pont ez vált az előnyömmé is, hogy különböztem tőlük. Utána párhuzamosan futottak a szálak, és rendszeresen felléptem koncerteken.
Találkoztál nagyágyú zenészekkel is?
Egyszer találkoztam Al Di Meolával a Four Seasonsben, aki odajött hozzám egy koncertem után gratulálni, majd elmesélte élete legjobb budapesti koncert élményeit, és kiderült, hogy ismeri a apukámat is. (Sárközy Gergely lant- és gitárművész – a szerk.) Láttam George Bensont is közelről, ugyanolyan hangja van, mint fiatalon, elképesztő élmény volt.
A férjed szintén művész, ketten vágtatok neki Amerikának. Itthon sem egyszerű művészként érvényesülni, de így mindig volt kölcsönös támogatás. A külföldi életforma nagy tesztje is egy kapcsolatnak.
Mi már a kiutazás előtt is együtt éltünk Magyarországon, és hamar kiderült, hogy összetartozunk. Érdekes, hogy ő fiatalon zenész szeretett volna lenni, én pedig már tizenévesen kacérkodtam a grafikus pályával. Festettem is az ő hatására egy ideig, de rájöttem, hogy ebben vannak korlátaim, így az valószínű, hogy inkább hobbi marad. Az biztos, hogy nélküle nem indultam volna külföldre sehová. Péter amerikai-magyar kettős állampolgárként már élt hét évet Floridában. Itt annyira más a tempó, a mentalitás, a kultúra. Most, hogy a kapu már nyitva van, ezt kell megszoknom, hogy már bármikor haza jöhetek, hogy együtt lehessek a családommal és akár fellépéseket is vállalhassak.
Milyen érzésekkel jöttél most haza?
Mikor felszálltam a repülővel Floridából elbőgtem magam, mert annyiszor néztem a gépeket vágyakozva, hogy majd én is repülök haza, és akkor egyszer csak megtörtént… Erősen kötődöm a családomhoz, a barátaimhoz, a hangszeremhez. Az első napokban volt egy fura érzésem, mert a lelkem meg az élmények nem tudtak még szinkronban lenni egy ideig, de nagyon élvezem minden percét az ittlétnek, most kialvatlan vagyok leginkább…
Mi hiányzik a legjobban itthonról?
Az a típusú szociális háló, ami itthon természetes, a mély beszélgetések, a barátok, a magyar szó, a kulturális forgatag. A gyakran tapasztalt amerikai felszínesség néha mulattat, abból inkább a lazaságot és az életvidámságot vettem át. Tény, hogy könnyebb az életük, de nemcsak azért, mert mindig süt a nap.
A magyar kollektív frusztrációt azért nem hiányolod kint, ugye?
Most, hogy itthon vagyok pár napja még kitartóan próbálom felvidítani a pénztáros nénit tudván, hogy ebben el lehet fáradni, mert nem marad tartalék egy idő múlva… De nekem még van! Egy félmosolyért már megérte. Kint sem mindig kerek minden…Vannak melankolikus napok is, amikor semmi nem akar összejönni. Bizony keményen dolgozunk odakint is, így mi sem mentesülünk a hullámzó érzelmektől.
A szakma tudta, hogy itthon leszel pár hétig?
Kivontam magam a zenei életből egy időre, de azért figyeltek rám, és szerencsére sok zenész barátom is van. Mindenképp fontos volt ez a közel három év, hogy ki tudjam szűrni kik akarnak kapcsolatban maradni velem, és én kivel akarom megtartani a viszonyt. Volt olyan barátnőm, aki nem ért rám mikor kiköltöztem Amerikába, most, hogy ő szorul segítségre, pedig ismét előkerült. Nyilván az ilyesmit nehéz feldolgozni… Nekünk is voltak nehéz perceink kint, amikor majdnem odaveszett a férjem a tengerbe az Irma hurrikánban, vagy más gonddal kellett megküzdenünk.
Mit tervezel a közeljövőben?
Egy kislemezt szeretnék összehozni, amíg itthon vagyok, már kész két nóta, és az első videoklip is elkészült, amit a férjem készített. Ez az első olyan közös munkánk, ahol a képességeink a legszebben erősítik egymást, nemsokára a YouTube-on is meg lehet majd nézni. Ezenkívül, határozott tervem jövőre egy koncertkörút Európában, aminek most szervezem a helyszíneit.
A posztjaidban szenvedélyesen és rendszeresen érinted a természetvédelmi problémákat, hogy állnak ezzel Miamiban?
Már itthon is hajlamos voltam felháborodni, ha valaki műanyag zacskók hadával vette körbe magát, de sajnos látom, hogy Amerikában is igen sokan híján vannak a környezettudatosságnak. Azzal próbálom magam nyugtatni, hogy amit én meg tudok tenni azt megteszem, és ha már egy pár emberre hatással voltam, akkor megérte. A tengerparton állandóan szedem a szemetet…
Hol van most az otthon?
Már tudom, hogy van az itthon meg az otthon, és csak az itt és az ott különbözteti meg őket. Kitágult a világ, és én már otthonosan mozgok benne. A pici sziget, ahol lakunk, ami nem nagyobb, mint a Margitsziget, a tenger, a kedvenc szomszédaink, a sokszínű, pezsgő művészvilág már mind az életünk része.
