Semjén Nóra bábszínész – a szégyenlős exhibicionista

2019. november 30. |

Semjén Nóra neve ismerős lehet a kisgyermekes szülőknek, hiszen már 15 éve dolgozik bábszínészként a Budapest Bábszínházban. Interjúnkban a mestersége rejtelmeiről, nehézségeiről és szépségéről beszélgetünk.

Mesélj kicsit a kezdetekről. Hogyan jött a bábszakma? Úgy tudom színésznő szerettél volna lenni.

Hat éves koromban találtam ki, hogy színésznő szeretnék lenni. a színjátszóban, ahova jártam, nagyon sok főszerepet kaptam, meg voltam győződve róla, hogy biztosan felvesznek a Színművészetire. Így amikor az első rostán kiestem, az elég nagy pofon volt. Nem sokkal később láttam meg a Pesti Estben, hogy a Kolibri Színház stúdiója felvételt hirdet. Úgy voltam vele, hogy amíg nem vesznek fel a Színművészetire, addig is képzem magam. A felvételin kezembe adtak egy bábot, így konkrétan ott szembesültem vele, hogy ez egy olyan színház, ahol báb- és élőszereplős előadásokat is játszanak. Kifejezetten megtetszett, és kiderült, hogy még tehetségem is van hozzá. Amikor bábosztály indult a Színművészetin, felvételt nyertem Meczner János osztályába, aki a jelenlegi igazgatóm. Az ottani beszédtanárom, Gosztonyi János mondta rólam azt a tűpontos megfogalmazást, hogy “Semjén Nóra, a szégyenlős exchibicionista”. Ez tényleg így van, részben ezért is imádom a bábozást. Van egy olyan oldalam, ami nagyon szereti megmutatni magát, de szorongok mások véleményétől. A paraván, a báb mögé el lehet bújni, így jobban meg merem mutatni magam. Azzal együtt, hogy minden bábnál kicsit mindig újratanulod a szakmát, mindegyik kicsit máshogy viselkedik, a technikai részek elsajátíthatóak. De a kulcs az, hogy meg tudsz-e tölteni élettel egy tárgyat. Ha ez nincs meg, lehet a technikai tudásod a legjobb, nem lesz szíve annak, amit csinálsz.

Nagyon hűséges típus vagy, hiszen életed első munkahelyén dolgozol jelenleg is, több mint 15 éve. Nem vágyódsz el, nem hiányoznak más impulzusok?

Színházi munka terén egyáltalán nem, a Bábszínház olyan nekem, mint a második családom. Én nagyon szeretem a biztonságot, ez nekem így tökéletes.Szeretem, hogy becsukott szemmel is ismerem a kollégáimat, tudom ki mit vár el, ki hogy dolgozik. Ráadásul ez egy olyan munka, ahol rettentően kell figyelni a másikra. Jó lenne, ha valahogy lenne rá lehetőség, hogy az emberek a kulisszák mögé lássanak, hogy tudják, milyen eszméletlen összpontosítás és csapatmunka kell egy-egy színdarab életre keltéséhez. Viszont régóta érdekel a közösségi média szakmai szempontból, és teljesen véletlenül úgy alakult, hogy mellékállásban egy szállodának csinálom a social media menedzsmentjét, valamint régóta foglalkozom különböző videós tartalmak előállításával. De természetesen a színház az első.

Mennyiben készülsz fel máshogy egy felnőtteknek és egy gyerekeknek szóló előadásra?

A felkészülésben nincs különbség. Ami nagy differencia, hogy a gyerekek még nem moderálják a viselkedésüket. Ha unatkoznak, elkezdenek beszélni. Ha valami vicces, akkor nagyon nevetnek, ha félnek, akkor iszonyatosan félnek. Nagyon jól le lehet közben venni az energiákat. Részben ezért is szerettem bele a bábozásba. Amikor először felvettem a bábot a gyerekek előtt, az olyan volt, mint egy varázslat, azonnal csend lett. A felnőttek akkor is tapsolnak a végén, ha amúgy baromira nem tetszett nekik az egész, így nekem ez a része nehézség. Sokkal nehezebben tudom eldönteni, hogy jól csináltam-e, amit csináltam.

Melyik az a bábozási technika, amit a legjobban szeretsz? Bevallom engem a veled való beszélgetés előtti felkészüléskor nagyon meglepett, hogy milyen sokféle módszer van.

Talán a hagyományos, kesztyűs. De egy kicsit függ magától a bábtól is. Egyszer szerepeltem egy Csató Kata által rendezett darabban, az volt a címe, hogy a Hamuban sült mese. Egy igaz történet, egy szöveg nélküli asztali bábjáték. Az én bábomat Krisztinának hívták, és Kata dédmamáját játszottam vele. Soha ilyen szépen mozgó bábbal nem dolgoztam még, imádtam. Bár hozzá kell tennem, hogy ebben az előadásban minden báb önmagában is gyönyörű volt. Szeretem, amikor többen együtt mozgatunk egy bábot és nagyon kell figyelni a másikra. A Misi Mókusban például Beratin Gáborral közösen játsszuk az elefántot, egész konkrétan én vagyok a feneke, ami egy nem túl menő pozíció, de mégis élvezem. Van, hogy lejátszom az ormányt. (nevet) A kedvencem mégis a Pipp és Polli, ebben a darabban a főszerepet, Pollit játszom és itt közvetlen a kapcsolatom a gyerekekkel, és nekem ők a legfontosabbak. Miattuk szerettem meg ezt a szakmát.

Mi a legnagyobb nehézség a szakmádban?

Az egyik, hogy bár sokan nem gondolnák, fizikailag eléggé megterhelő munka. Sokszor elképesztően nyakatekert pózokban bábozunk a paraván mögött. Aztán vannak iszonyú nehéz bábok, amikkel a próbafolyamatok alatt akár 8 órát is gyakorolsz egy nap. De a legfontosabb az alázat. Aki ismeri valamennyire az irodalmat, az tudja, hogy főszerepből darabonként van mondjuk egy vagy kettő. Van viszont nagyon sok kisebb szerep és rengeteg még kisebb. A bábozásnál a még kisebb szerep alatt is vannak még az untermannok, akik mondjuk végigjátszanak egy előadást úgy, hogy “csak” valakinek a jobb vagy bal keze és hangjuk sincs közben. Ha nem tudod háttérbe szorítani az egódat, a bábszakma nem neked való.

A decemberi Marie Claire-ben megjelent riportunkban bepillantást nyerhetsz a Budapest Bábszínház kulisszái mögé!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Lajkó Félix: „Az ujjamban van a fülem” interjú

Lajkó Félix: „Az ujjamban van a fülem”