Bár a 28 éves zeneszerző-énekes több tehetségkutatóból is ismerős lehet, országos ismertséget a Follow The Flow zenekarral szerzett: a trió tavaly óta ontja magából a fülbe- és fejbemászó dalokat. Ötvenmilliós nézettség a YouTube-on, teltházas koncertek, rangos zenei díjak és ígéretes szólókarrier – Gergő mindezek ellenére végtelen szerénységgel beszél az életéről, a terveiről, és arról a csúcsról, ami még arra vár, hogy meghódítsa.
Nemrég estél túl egy bölcsességfog-műtéten. Interjúhelyzetben vagy a fogorvosi székben érzed magad komfortosabban?
A fogorvosi székben. Nem az erősségem a kommunikáció, legalábbis szóbeli – lassú hozzá a szoftverem.
Akkor, hogy beinduljon, beszéljük először a Follow The Flow-ról. 2018 decemberében összeültetek Fura Csével és BLR-rel, hogy kijelöljétek a 2019-es célokat. Mennyire sikerült megvalósítani őket?
Teljesen. Nagyjából belőttük, hogy hány koncertet szeretnék adni, teljesítettük. Elhatároztuk, hogy kiadjuk az első lemezünket, ez is sikerült. Talán nem tűnik óriási célkitűzésnek, de 2019-ben igenis nagy vállalás az albumkészítés. A lemezt kiadtuk az év első felében, onnantól pedig próbáltunk életben maradni két koncert között.
Ezek szerint ti még hisztek az albumkészítésben.
Az, hogy egy lemez fizikai formátumban is megjelenjen, igazából csak a legnagyobb rajongóknak fontos – hogy legyen egy kis emlékük. Amúgy meg egy csokor dalról beszélünk, amelyek legalább annyiban összeköthetők, hogy hasonló időben születtek. Az a tapasztaltunk, hogy ha egy dal rajta van az albumunkon, de még nem jött ki kislemezként, azt alig ismeri valaki. Csak úgy jut el szélesebb körökhöz, ha van hozzá videoklip, és feltöltjük YouTube-ra.
Szóval a klipeket eleve a YouTube-ra készítitek, és nem is az a cél, hogy a zenecsatornák játsszák?
Így van. A YouTube egyébként ugyanúgy működik, mint bármelyik másik közösségi oldal, folyamatosan gyártani kell a tartalmat. És ha csak a jogdíjakat nézzük, akkor is inkább oda érdemes dolgozni, mint bármilyen más fórumra.
Jócskán milliós megtekintés felett jár mindegyik videóklipetek, nem is beszélve az ötvenmilliós álomhatárt átlépő Nem tudja senkiről. Nyomaszt, hogy az új számokkal is meg kéne ütni ezt a szintet?
Arra nagyon kicsi az esély, hogy még egyszer tudjuk produkálni a Nem tudja senki nézettségét. Az azt követő két dal, az Anyám mondta és a Maradok távol is húszmillió körül jár – ezek is elég bravúros számok, és talán nem is lehetetlen, hogy hasonlót még párszor megugorjunk. Sok tényezőtől függ, hogy hányan néznek meg egy klipet, és nem is feltétlenül mérvadó, hogy mennyire jó a dal. Szerintem szakmailag a Porszem a legerősebb számunk, mégis „csak” hatmilliónál jár. Plusz azt vettem észre, hogy kitolódott az emberek ingerküszöbe: egyre triviálisabb, hogy ismét csináltunk egy jó dalt.
A legtöbb dalszövegetek eléggé melankolikus. Te sem az élet napos oldalát nézed?
Nagyon sok szituációban meg tudom látni a jót, főleg a munkában: bármi tennivaló akad, azt a pozitív oldaláról tudom megfogni. De az élethez való hozzáállásom abszolút pesszimista. És bár próbálok változtatni magamon ilyen téren, nagyon könnyen el lehet keseríteni annyira, hogy kábé lefeküdjek a padlóra, és ne nagyon akarjak onnan felállni.
Sikerült visszafejtened, hogy honnan eredhet ez?
Nem volt rossz gyerekkorom, nem vertek, nem ért óriási trauma, ami kiválthatta ezt. Sőt, állítólag kicsiként még tök jó fej, nyitott és kommunikatív voltam. Az évek múlásával azonban egyre zárkózottabbá váltam, a gimiben már nem szívesen voltam a középpontban. Ennek ellenére sokat szavaltam. Emlékszem, egyszer egy verseny előtt elbotlottam egy székben, elestem, és mindenki rajtam röhögött. Aztán felmentem a színpadra, elmondtam a versem, és megnyertem a versenyt. Utána imádtam sportot űzni abból, hogy balféknek tettetem magam, majd behúzok az első helyre.
Többször említetted már, hogy a súlyoddal is küzdöttél akkoriban.
Egész kiskorom óta vannak súlyproblémáim. A nagyi szerint erős csontozatú voltam, amúgy meg szimplán dagadt. Mindig tudtam a súlyomat mozgatni, volt állóképességem, de 16 évesen már 110 kilót nyomtam.
Szigorúan oda kell figyelned arra, hogy mit eszel?
A legnagyobb problémát az okozza, hogy édesszájú vagyok, és ha elkezdek édességet enni, akkor belekerülök az édességspirálba: csoki, süti, minden jöhet. Nagyjából két hónappal ezelőtt megálljt parancsoltam magamnak, és teljesen kiiktattam a cukrot. Ledobtam már nyolc kilót, de még messze a cél. Talán tavaszra elérem azt a formát, amivel elégedett leszek.
Karácsonykor azért csak belefér majd egy-két szelet bejgli, nem?
Zéró tolerancia van, mert ha egy napig megengedő vagyok, akkor utána sokkal nehezebb folytatni a cukormentes étrendet. Meg persze a szénhidrátbevitelre is odafigyelek. Sokszor végigcsináltam már ezt, viszonylag nagy rutinom van benne, hogy mit hogyan kell.
A koncertekhez azért kell az energia, salátákon élve nem lehet végigcsinálni egy turnét.
Nyáron és a koncertszezonban nem is tudom tartani az egészséges étkezést. Ilyenkor benzinkútról benzinkútra élünk, gyorskaját eszünk, amire jól csúszik egy-két jégkrém is.
A dalszerzésben mi inspirál?
Számomra ez terápia, a dallamok szinte gombnyomásra dőlnek belőlem. Szerencsés, hogy a fiúkkal egymásra találtunk, mert ők meg rapperek, akik a szövegekben nagyon erősek. A munkamenet úgy néz ki, hogy megszületik egy dallam, én elmondom, hogy mit érzek vele kapcsolatban, ők pedig megfejtik és rímbe szedik. És hogy mi inspirál? Tudni kell rólam, hogy eléggé telefonfüggő vagyok. Tudom, hogy ez rossz, próbálok is leakadni róla, de nem igazán megy. Az egyetlen tevékenység, amiben ki tudok kapcsolni, az a terepfutás és a túrázás. Ez az egyetlen helyzet, ahol nem tudok ránézni, különben elesem. Ha a természetben tudok lenni, az feltölt és inspirál.
Másoknak is szerzel dalokat. Melyik könnyebb, ha magadnak írsz, vagy ha másoknak?
Egyértelműen az, ha magamnak. A másik esetben meg kell vizsgálni az adott embert, eleget kell tenni az ő kívánalmainak az alkotási folyamat során… Ráadásul sokszor éreztem már azt, hogy ha valamit odaadtam másnak, az illető nem úgy bánt vele, ahogy én szerettem volna. De mostanában nem is volt ilyesmire kapacitásom, minden megkeresést elutasítottam.
Nyilván a saját projektjeiden van a hangsúly, de mi áll a fontossági sorrend élén: a Follow The Flow vagy szólókarrier?
Egyértelműen a Follow The Flow a prioritás. Azok a dalok, amelyek nem férnek bele a zenekar imidzsébe – mert mondjuk túl depresszívek vagy líraiak –, azok kerülnek a szólóprojektbe.
Az X-Faktorból, a Rising Starból és A Dalból is elsőként távoztál, ahogy te fogalmaztál, rutinos kieső vagy. Ma már tudod, mit csinálnál másképp? Vagy minden jó úgy, ahogy történt?
Amikor valaki azt mondja, semmit nem csinálna másképp, azzal én nem tudok azonosulni. Nagyon sok mindent csinálnék másképp az életemben, sokkal kevesebb kört futnék. Ezekben a kiesésekben mindig azt láttam, hogy sosem voltam tévé-kompatibilis, mármint nem voltam eléggé formálható.
Mert rajtad nem lehetett egy teljes makeovert csinálni?
Igen, bár amikor 18 évesen belecsöppentem a kereskedelmi televíziózásba, annyira meg tudták változtatni az önképemet, hogy egy-másfél évig nem mentem el alapozó nélkül szórakozni. Három-négy évembe került, hogy helyre tudjam tenni magamban ezt az egész élményt, és el tudjak rugaszkodni egy olyan irányba, amit saját magamnak jelöltem ki, mert addig az ott megfogalmazott kritikák szerint próbáltam fejlődni. De az X-Faktort egyáltalán nem bánom, hiszen ott váltam szerzővé: ott született meg az első dal, amit kiadtak lemezen Takács Nikolas jóvoltából.
Egy koncertkép alá azt írtad az Instán, hogy álommmeló, egy hasonló fotóhoz pedig azt, hogy a színpadi lét és az előadás nem feltétlenül a kedvenced. Akkor hogy is van ez?
Egy Szakács Gergő koncert teljesen más, mint egy Follow The Flow. A szólókoncert egy ülős, érzelmesebb előadás, míg a Follow the Flow-val nagy bulit csinálunk. Belőlem eredendően egyáltalán nem jött a buli, viszont a fiúkkal már maximálisan tudom élvezni ezt is. Sőt, szeretnék még jobb lenni benne, ezért sok koncertfelvételt nézek mostanában – próbálom ellesni, hogyan lehet játszani a közönséggel. Az álommeló része az egésznek a zeneszerzés és a stúdiózás, azt imádom. Egyébként sokszor rettentő rosszul érzem magam amiatt, hogy azt csinálom, amit szeretek, és ezért meg vagyok fizetve…
Nem érzed azt, hogy ez valódi munka, amiért fizetség jár?
Úgy nőttem fel, hogy a környezetemben mindenkinek átlagos, nyolcórás munkája volt, a szüleim például tanárok. Én is éltem egy ideig „normális életet”, négy évig dolgoztam a Nemzetgazdasági Minisztériumban. Szerencsére egy fiatalos csoportba kerültem, de amikor szinte már csak aludni jártam be az irodába, akkor elköszöntem. Miután felmondtam, óriási harcot vívtam magammal, hogy ne érezzem magam naplopónak – mert bár tudtam, hogy este koncertre megyek vidékre, és hajnali ötre fogok hazaesni, akkor is zavart, hogy nappal otthon ülök. Vagy például az, hogy egy barátom most egy kenyai árvaházban önkénteskedik, küldi a képeket, és ez annyira lélekromboló, hogy elmondani se tudom.
Mert hogy az hasznosabb munka, mint a zenélés?
Nem az, mert ő is zenét oktat a kicsiknek, hanem hogy mekkora különbség van emberi életek között. Ez az, ami nap mint nap nagyon nyomaszt.
Az Instagram-oldalad egyáltalán nem csupa siker és csillogás, arról is őszintén posztolsz, ha rossz passzban vagy. Fontosnak tartod, hogy az árnyoldalról is szó essen?
Nem tartom magam véleményvezérnek, csak próbálom önazonosan használni az Instagramot. Nem szoktam leplezni, ha rosszkedvű vagyok, nekem is jót tesz, ha leírom, ami bánt. Persze rengeteg levelet kapok, amikben leírják, hogy ez vagy az segített, erőt adott nekik bizonyos dolgokban, és ez baromi jó érzéssel tölt el.
A klímaszorongás is foglalkoztathat, hiszen a Csak nélküled élem túl című dalotokhoz környezettudatos klipet forgattatok. Te magad mennyire figyelsz oda a környezetvédelemre a mindennapokban?
Fura Csé érzi át leginkább ezt a problémát, mert nemrég született meg a kislánya, most gondol bele abba, hogy az ő jövője a tét. Engem például ez is visszatart, hogy egyáltalán gyerekvállalásban gondolkozzak. De persze apró lépéseket teszek én is: szelektíven gyűjtöm a hulladékot, nem használok szívószálat, bevásárláshoz mindig viszek táskát, és a fast fashion boltokat is igyekszem elkerülni. Az Adidas kezdeményezését viszont nagyon bírom: a Parley kollekció óceánból kihalászott, műanyag hulladékokból készített cipőkből és ruhákból áll.
Az Anyám mondta című dal kapcsán felmerült bennem, neked vajon milyen jó tanácsokat mondhatott anyukád.
11 éves koromtól anyukámmal éltem, vele vívtam meg azokat a harcokat, amelyek egy tini életében adódnak. Ő abszolút maximalista, mindig mindenbe száz százalékot belerak. Az, hogy most én ennyire hajtok és a legjobbra törekszem, az az ő munkamoráljának köszönhető. Most, mikor otthon voltam vidéken, láttam, hogy még mindig ugyanazt csinálja, mint kiskoromban: hajnali egykor kinn ül a konyhában, és javítja a dolgozatokat. Olyan tanár, akinek a tanítás a hivatása, a diákjai fejlődéséért pedig képes áldozatokat hozni. A zenével így vagyok én is: alap, hogy ha kell, akkor éjjeleken és nappalokon át, szünet nélkül ülök egy dal felett, és még élvezem is.
Nincs is a zenélésen kívül B terved?
Nagyon sok ilyen gondolatom van, mert nem feltétlenül szeretnék beleöregedni az előadóművészetbe. Mármint lehet, hogy Szakács Gergőként hiteles tudnék maradni, de a Follow The Flow-ban nem valószínű. Azt mondjuk el tudom képzelni, hogy 50-55 éves korom után üzemeltetek egy kis vendégházat Ausztriában, és hegyi túrákat szervezek.
Apropó hegyek. Még nyáron azt nyilatkoztad, hogy meg akarod mászni a Mont Blanc-t. Ez csak egy távoli terv?
Nem, 2020 nyarán szeretném teljesíteni. Pár éve tetováltattam a vádlimra a Mont Blanc hegyvonulatát, ha sikerül megmászni, akkor lesz mellette egy pici pipa.
Fotó: Bodnár Zsófia
