16 év külföldi lét után, néhány hete visszaköltöztetek Magyarországra. New Yorkban egy megható búcsú buli alkalmával váltatok el a kinti barátaitoktól, itthon, Budapesten pedig egy izgalmas, az érzéseidet, gondolataidat őszintén felvállaló fotókiállítással adod tudtára a magyar ismerősöknek és a szakmának: Tombor Zoli és felesége, Nelli Magyarországra helyezte át a bázisát. Az első kérdés, ami mindenkiben felmerül: végül is miért jöttetek haza?
Az első és talán a legfontosabb ok az, hogy a közeljövőben szeretnénk családot alapítani, és ez New Yorkban, a szeretteink segítsége nélkül, idegen dajkák alkalmazásával, méregdrága orvosi ellátással, kevés megbízható baráttal nem egyszerű. A nagyszüleim nagyon fontos szerepet játszottak a gyerekkoromban, minden hétvégén és a nyári szünetekben velük voltam. Szerintem fontos, hogy az ember több generáció tapasztalatából szívja magába mindazt, amitől felnőttként teljes lesz. Nem szeretnénk ettől megfosztani a gyerekünket, a leendő nagyszülőktől pedig nem akarjuk elvenni az unokázás élményét. A másik ok az, hogy megteltünk New Yorkkal. Kedves barátunk, Donáth Mirjám újságíró hajszálpontosan fogalmazta meg azt, amit mi is érzünk Amerikával kapcsolatban. Ez a város arra is jó, hogy ráébreszt arra, ami fontos, mert megtelít azzal, ami nem az. New York főként a karrierről, a pénzről szól, ennek köszönhetően az emberi kapcsolatok is felületesebbek, kevésbé humánus hely, mint Magyarország.
De azért New Yorknak van jó oldala is.
Persze, rengeteg jó oldala van. Én New Yorkot egy iskolaként fogom fel, jó egyetemként. Hihetetlen pezsgő kulturális élet van, hetente nyílnak kiállítások. New York rendezvények és találkozók terén is ritka izgalmas hely. Páratlan karrierlehetőségek vannak a művészet területén is, ha ebben a városban van a székhelyed. Az egész metropolisz arra épül, hogy mindenki hoz magával valamit otthonról, és hozzátesz az egészhez – ennél fogva a kapcsolatok is a munkáról és a sikerről szólnak. Amíg az ember életében a karrier az elsődleges, vitathatatlanul a Nagy Alma az egyik legjobb hely. Nagyon boldog vagyok azzal, amit az elmúlt 16 évben külföldön tanultam, a kiépített üzleti hálózatomat életben tartom, és rendszeresen teljesítek megrendeléseket Londonban és Párizsban is.
16 év alatt sok minden történt veled, megszokhattál egy bizonyos életformát, amit nem evidens elengedni. Mennyire volt nehéz meghozni a döntést, hogy felszámoljátok a külföldi életeteket?
Van egy kissé gyerekes hasonlatom. Az ember kicsit olyan, mint egy repülő, jó messzire képes repülni, de idővel landolnia kell. Általában ott szeretünk leszállni, ahonnan elindultunk. Főként a családunk és a barátaink miatt döntöttünk a hazatérés mellett. Durván egy évvel ezelőtt, Nelli azzal az ötlettel állt elő, hogy egy papírra írjuk le, mi az, ami New Yorkban tart minket, a másik oldalára pedig azt, ami Magyarországra csábít. Budapest nagy fölénnyel nyert. Elsősorban emberi és értékrendi szempontok alapján.
2003-ban indultál el Milánó felé, milyen emlékeket őrzöl erről az időszakról? Milyen volt az akkori Tombor Zoli? Mennyit változtál az akkori önmagadhoz képest?
Akkor 30 éves voltam, most 46 vagyok. Nem tudom, hogy jó vagy rossz irányba változtam. Meggyőződésem, hogy az ember 6-8 éves korára teljesen „elkészül”, a későbbiekben a belső lényegünk nem változik. A külföldi évek alatt sokat tanultam a szakmámról, de legfőképp magamról. Nagy tervekkel indultam el hazulról, nagyképűen azt gondoltam, Milánóban hamar sikeres fotós leszek. Nem így történt. Szabadúszóként sokkal nehezebb a határon túl elismerést szerezni, mint ha konkrét külföldi állásra szerződsz. Sok jó és rossz, de főként hasznos tapasztalatot szereztem, hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult az életem. Minden fiatalnak javaslom, hogy próbálja ki magát külföldön, hiszen olyan tudásra és szakértelemre tehet szert, amelyekre itthon nincs lehetőség.
Mire vagy a legbüszkébb a Milánóban töltött időszakból? Mikor érezted azt, hogy a csúcson vagy, érdemes volt belevágni ebbe a kalandba?
A múltbéli emlékeim összefolynak, nincsenek konkrét képeim, inkább jelenetek vannak érzésekkel, illatokkal, energiával feltöltve. A harmadik évben egy tapasztalt ügynökkel kezdtem együttműködni, és a rákövetkező időszakban sok, addig elérhetetlennek tűnő lehetőséget kaptam. Több évig dolgoztam az olasz Vogue csapatával, akkoriban Franca Sozzani volt a magazin főszerkesztője, őt tekintették az olasz divatvilág keresztanyjának, világszinten döntéshozó volt. Lehetőségem nyílt személyesen találkozni Francával, rémülten ültem azon a széken, ahol korábban Lindbergh és Testino. Talán ez volt az első meghatározó szakmai élményem Milanóban. Később ezeknek a munkáknak köszönhettem, hogy New Yorkban szóba álltak velem.
Egy fotós karrierjének alakulásában ezek szerint kulcsfigura egy jó ügynök. Még mindig van ügynököd?
Az ügynökségi státusz inkább sznobéria, nincs különösebb szerepe egy alkotó fotográfus fejlődésében. A jobb ügynökségek attól sikeresek, hogy kizárólag menő fotósokat vesznek fel, tehát már „kész” művészeket menedzselnek, nem pedig tehetségeket nevelnek ki. Persze a promóciós szerepük vitathatatlan, de a siker nagyban az alkotón múlik, a képviselő csak kísérő ezen az úton. Jelenleg a londoni bázisú Darling Creative reprezentál világszerte a kommercionális piacon, és a New York-i Trunk Archive felel a szindikációs és az újrafelhasználási ügyekért.
Az ügynököd bemutat a megbízóknak, de ők miért pont téged választanak? Mit szeretnek benned, miben vagy más, mint a többi fotós?
Egy divatfotós sikerének sok összetevője van, a személyiség és megbízhatóság hasonlóan fontos, mint a „jó” szem, vagy éppen az aktuális trendet követő stílus, illetve a képi esztétika. Szerintem az alkalmazott fotózás területén azért kapok jó munkákat, mert jó csapatjátékos vagyok, és a képeim kevésbé az éppen izgalmas áramlatot követik, inkább időtlenek, klasszikusnak mondhatók. Ezen túl van egy készségem, amivel elég jól el tudom hitetni a megrendelővel, hogy azt akarja, amit én. A művészeti vezetők, divatszerkesztők azt szokták mondani a képeimről, hogy amiket fényképezek, általában drágának tűnnek. A divatfotók legfőbb célja, hogy a modellek szereléseit, kiegészítőit vonzóvá tegyük, kvázi eladjuk. Otthonról hozom a szépség iránti vonzalmamat, három gyönyörű és magára sokat adó nő mellett nőttem fel. A három különböző generáció ugyanazt az értékrendet és ragyogást jelentette, talán ez is közrejátszik abban, hogy ma szép nők állnak modellt nekem.
A mai világban mindenki fotóz. Az okostelefonokkal gyönyörű képeket lehet csinálni, amiket a közösségi médiában percek alatt rengeteg embernek meg is mutathatunk. A profi fotósok munkáját hogyan befolyásolja ez az új jelenség? Nem féltek attól, hogy nem lesz majd szükség a munkátokra?
Ez olyan, mint ha Shakespeare attól félt volna, hogy túl sok gyerek tanul meg írni az iskolában, és így hírneve veszélybe kerülhet. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a világ globális változásai a mi mesterségünkre is kihatnak. Jelentősen felhígult a szakma, sok botcsinálta fotós tetszeleg művész szerepben, de szerintem a kontár fotósok a jövőben sem érnek el valódi sikereket. Egy Instagram-sztárból csak nagyon ritkán lesz elismert művész. Egyre inkább ragaszkodom a papírképhez vagy printhez. Egy monitor vagy képernyő nem képes azt az élményt közvetíteni, amit egy kezünkben tartott nagyítás, amely továbbra is egy szakavatott kör privilégiuma marad.
Ha valaki a kiállításodon a legsikeresebb divatfotóidat keresi, csalódni fog. Palvin Barbival ugyan találkozhatunk a képeiden, de egészen más, egészen új szerepben. Mi a koncepciója a tárlatnak?
Szerintem nem árulok el titkot azzal, hogy a Hazafelé sorozat a hazatérésünk apropójára készült. Független saját kiadványunk, a Supernation nemrég megjelent, ötödik száma a honvágy és a hazaérkezés gondolatát vizsgálja. A hazavágyódás kivételes érzelem, egyfajta magunkra erőltetett nélkülözés, amelytől szenvedünk, és ami idővel megbetegít. A Hazafelé sorozatban gyerekkorom emlékképei térnek vissza, Palvin Barbara és Aczél Tulián szereplésével. A kiállításon látható 19 fotó a teljes, 60 képből álló széria esszenciája, amelyet Sárvári Zita kurátorral közösen szelektáltunk.
Úgy tűnik, a történetmesélés kezdi felülírni a divatfotózást az életedben. Mi foglalkoztat most téged leginkább a fotózásban?
Az elmúlt években kezdtem lassan eltávolodni a divattól, hosszú időt töltöttem mutatós képek gyártásával, amelyekből hiányzott a saját történetem. New Yorkba költözésünk után kissé elveszettnek éreztem magam, messze voltunk Európától, próbáltam magamra erőltetni egy új életet, ami idegen volt és barátságtalan. Hosszú órákat sétáltam mindennap, és fotóztam a ronda Brooklynt, próbáltam megérteni Amerikát, és azt, vajon miért akarom ennyire, hogy barátok legyünk. Két év után, a kezdetben koncepciótlannak tűnő sorozat lassan formálódni kezdett, az utcai riport és a tájkép furcsa elegyéből három különálló széria alakult, amelyeken sokáig dolgoztam. Egyre több portré- és tudósító jellegű felkérést kaptam, ami egy más szemléletet hozott a divatfotómba is. Egyre jobban ingerel a divat körüli állandó csinnadratta, és a sorozataim pár napos, szerencsés esetben pár hétig tartó sikere. Hosszabb időt szeretnék egy-egy témával foglalkozni, a könyves publikáció és a kiállítások rendezése most sokkal inkább tűzbe hoz.
Van még más szerelemprojekted?
Évek óta dolgozom apám bevonásával egy személyes sorozaton, amely a családunkról, az elmúlásról és főként saját magam kereséséről szól. Apám vidéki életének képei és a családi fotóarchívumunk elegyéből kezd alakot ölteni egy széria, amelyből egyszer könyv lesz. Mostanában kezdtem érezni, hogy végérvényesen felnőtt lettem, a szüleimnek szükségük van rám – csakúgy, ahogy gyerekként volt nekem rájuk. Sok megrázó és csodálatos érzés kerül felszínre a képek láttán, és ezek tükrében tisztábban látom, hogy milyen szeretnék, és milyen nem szeretnék lenni.
Bővebben a kiállításról ITT!
Fotó: Bodnár Zsófia
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben is!
