Milyen csodálatos dolog egy könyv! Csak ül, ül a polcon, és nem látszik rajta semmi, egy szót sem szól. Azután az ember kinyitja, és még mindig nem tud semmit, mert az ősnyomtatványoknak nincsen címlapjuk. Azután az ember megnézi hátul a kolofont, és akkor látja, hogy egy Caxton van a kezében, egy főherceg, egy pápa! Van-e ember, aki ilyen tökéletességre tudja vinni a diszkréciót?
(A Pendragon-legenda)
Az embereket nem Isten veti a pokolba vagy emeli a mennybe, hanem saját lelkük – és amikor lelkiállapotuk megváltozik, ennek megfelelően költöznek át egyik másvilági helyről a másikra.
(A királyné nyaklánca)
– És hol laknak azok a magyarok?
– Magyarországban. Ausztria, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia közt.
Ugyan kérem… Ezeket az országokat Shakespeare találta ki.
(A Pendragon-legenda)
– Maga a halottaiba beteg. Meglátogatják, és elszívják az életerejét. Az orvostudomány itt nem használ.
Akkor vigye haza a hagymakoszorút. Az én halottaimat nem lehet ilyesmivel távol tartani. Azok bennem vannak.
(Utas és holdvilág)
– Semmi baja – mondta az orvos -, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt?
Én? (…) Semmit. Éltem.
(Utas és holdvilág)
Időnként valami furcsa, fájdalmas boldogság fogott el. Magamat éreztem csodálatosan öregnek, mintha itt felejtettek volna a fóliánsok korából, hogy értetlenül bámuljak a mai emberekre.
(A Pendragon-legenda)
Érzem, hogy most kezdek meghalni, mert az ember nem egyszerre hal meg, hanem lassanként, amint érzékei megvénülve felmondják a szolgálatot.
(A Pendragon-legenda)
Fotó: Pinterest
