Hogy mit jelent a vers? Mit jelent versben gondolkodni, verset olvasni, mit ad az életünkhöz? Az igazat megvallva gyermekkorom óta erre a kérdésre keresem a választ. Édesapám költő volt, így születésemtől magamba szívtam az irodalmat. Minden nap olvastunk verseket, általában reggel, ezzel indult a napunk. Azóta visszahoztam ezt a szokást az életembe, a közösségi oldalam segítségével ma már sokan követitek a sorozatomat. Az egyik visszatérő költő, akit olvastunk, és sokszor találkoztunk is vele: Kántor Péter. Összetéveszthetetlen tekintet, a szemében minden benne van: töprengő, kíváncsi, bölcs, mindent-látó. Sokszor úgy emlékszem, hallgat, a verseiben azonban mindent elmond. Azt is, és úgy, ahogy mi nem tudnánk. Előttem van, ahogy sétál a Teréz körúton vagy a Falk Miksa utcában, találkozunk egy-egy kiállításon, nézi a képeket, a festményeket. Kántor Péter 70 éves? Szinte hihetetlen, hiszen ő kortalan. Most az ő verseit ajánlom nektek.
Az elmúlt karácsony egyik legszebb ajándéka is ehhez a kerek évfordulóhoz és a festményekhez köthető: Kántor Péter könyvét, a Jég-öröm címűt a Magvető Kiadó adta ki. Húsz kép, húsz vers. A költő 2017 tavaszán Beszédes képek – Képes beszédek címmel tartotta székfoglaló előadását a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián, s arról beszélt, hogyan segíti e két művészeti ág, a költészet és a festészet egymást. Ott vetette fel, „van legalább egy kötetre való versem, ami így vagy úgy képekhez kötődik.” Ez valósult most meg, a képekkel együtt, önálló albumba szedve. A kötet kép-és versgyűjtemény egyben, nem szokványos, de őrült izgalmas utazás, ha engedünk Kántornak és elindulunk vele. Milyen jó együtt nézni ezt a csodálatos kiállítást a költővel. Ha egy szóval kellene kifejezni az érzést, amit a könyv sugall, az (elsőre) a melankólia lenne. Nézi a világot a Fehér ló, a Vermeer-lányok, Rembrandt, tétován lépeget Harlekin, még a tátott szájjal nevető festő, Richard Gerstl is. Mégis – mindegy, hogy a ködös utcán, a fotón Drezdában vagy Budapesten vagyunk, hisz erre utal a költő versében, a Köd a Gohliser Straßén-ban, „a ködben, amin mégis átdereng valami kis fény” – minden reménnyel teli. Ez az áttetsző remény, ami az élethez kell, ami az újjászületést, a világosságot hozza el.
Képről képre, versről versre – jól felépítve haladunk. Kántor az első képhez írt versét 1976-ban írta, elmondása szerint a gyerekkorát akarta megfogalmazni, az „ártatlanság korát”, amihez az ihletet egy XIV. századi Felső-rajnai mester képe, A paradicsomkertecske adta. Ez a kötet is ezzel a verssel indul. Amit látunk, egy idillikus, fehér kőfallal körülvett színpompás napsütötte kert, ám a költő felhívja figyelmünket az árnyékban figyelő majmocska-ördögre. A képből szinte átzuhanunk életünk utolsó előtti pillanatához, ha átéljük Ikarosz bukását Bruegel képén. „Mintha valaki a magasban újrakezdte volna a számolást, vagy talán abba sem hagyta.”
A kötet címadó verse a Jég-öröm, ami Avercamp A jégen elnevezésű képéhez kapcsolódik. Ahogy Kántor Péter írja, a festő, amikor mindenkit a helyére tett a képen „lelakkozta vastagon az egészet”, és mindenki úgy maradt, mint a Csipkerózsikában, az átok-pillanatban: „lépve, ülve, fél lábon, párosan vagy egyedül. / S nagy lett a némaság.” Ahogy a festő fejében is mindig, hisz veleszületetten süketnéma volt. „Csak egyszer vittél volna ki a te jegedre! / a te jegedet kedv és béke lakják” – szólítja meg a költő Avercampot, jelezve, ebbe a kimerevített de egyszerű, emberi érzelmekkel, vágyakkal teli világba vágyik. A jég motívumról nem tud nem eszembe jutni a nemrég elhunyt Térey János (1970-2019) író, költő, akinek egész életművén átszikrázik a hideg, kristálytiszta jég, mint a megfagyott pillanat.
Egyik kedvencem az Egy fotel című vers, amit Lucien Freud Fotel a kandalló mellett című képe ihletett. Nekem ez a legmegindítóbb, az elhagyottnak tűnő, üres fotel – jelképe magánynak, elveszett gyerekkornak, de nem gyökértelenségnek. Ezzel a meghittséggel szemben azonban ott feszül a köztudottan szenvtelenül láttató Lucien Freud kegyetlen realizmusa.
A random példák után nézzük a borítót – Eugene Boudin francia tájképfestő emblematikus tengerpartjainak végtelen ege, pontosabban Normandia tengerpartjának ege látszik. Később, a strandfestőhöz kapcsolódó vers mellett az egész festményt is megtaláljuk, amin az emberek épp olyan magányosak, mint Fellini 8 és fél filmjének szereplői. És itt van Rembrandt egyik önarcképe is – egy a hatvanból –, ezen épp Pál apostolként. Ahogy Kántor Péter is szembenéz e vén, romos, de glóriás arccal, talán ugyanúgy érez, mint hajdan Bródy Sándor, aki azt írta utolsó könyvének előszavában: „egy lábon járó halott, elmentem a holland tengerhez, hogy az élettől végérvényesen elbúcsúzzam. Itt találkoztam vele és benne megszerettem az élet felnagyított képét és személyén keresztül újra belekapaszkodtam a létbe.” Mégis felülírom a kezdő gondolatomat: nem melankólia van itt, se képen, se versben, az csak az első, primér szint. Hanem itt minden élet, az élet vágya, dicsérete, köszönete.
„Nézlek – nézem az én világom.
Nem dicsérem, nem is gyalázom.
Nem mosolygok, nem sírok. Én nem.
Nem köszönöm. Köszönöm szépen.”
A kötet amellett, hogy képileg egy nagyon izgalmas válogatás, a versekkel együtt igazán különleges élmény: vizualitás és verbalitás örök kapcsolata, kérdései és válaszai, és valami új minőség, valami a titokból, ami már bennünk születhet meg. Nem illusztrálásról van itt szó, nem a versekhez készültek felkérésre a képek, hanem a kép a kiinduló, az ihlető, a forrás, amihez született a szöveg. Kántor Péter, többek között József Attila-díjjal és Magyarország Babérkoszorúja díjjal kitüntetett költő, műfordító tehát megmutatja és megőrzi, megszemélyesíti számunkra ezeket a csodákat, és verseivel új csodákat hoz létre.
#mcolvasóiklub #közösségvagyunk #azirodalomvilágnézet
