Marie Claire Olvasói Klub – Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

2020. január 10. |

Kéthetente pénteken Juhász Anna mesél nektek épp aktuális olvasmányáról, legyen az könyv, novellás- vagy verskötetet.

2020 nekem rögvest egy “év könyvével” indul, ugyanis a Mi van veletek, semmi? kötetben Szeifert Natália olyan tökéletes egyensúlyban teszi elénk az életünk rétegeit, megölel és szembesít, hogy egyszerre bólogatunk, nevetünk és sírunk. Témája, nyelve, hangja erős és mai, nem beszél mellé, nem hazudik, nem tagad le, hanem behúz, ott és úgy mesél el mindent, ahogy van. Valóságosan. Szeifert Natália nevével először az akkor még a Hadik Kávéházban működő irodalmi szalonom kapcsán találkoztam, és ha jól emlékszem, egy Bartis Attilás esten. Rá feltétlen visszatérek még később.

Ez a könyv hetek óta az asztalomon várta, hogy végre elolvassam, és nagyon jól tettem, hogy az ünnepekre időzítettem. Ezzel a szöveggel nem szabad sietni, még ha nagyon olvasmányos is, szép lassan kell átélni a lapokon a történetet és felidézni gyerekkorunkat. Nekem, a ’80-as évek szülöttének ez adott, ugyanis Grafit és Pók világa volt az enyém is. Minden ismerős, a terek, a történetek, a helyzetek. Még akkor is, ha teljesen másképp nőttem fel, másképp éltem, máshová tartoztam. Ismerős a bízni akarás, ismerős a rengeteg olvasás, ismerős a sok kérdés, ismerős a harcos szakítás és a valahová tartozni vágyás. Grafit és Pók, a két kulcsszereplő egy véletlen folytán ismerkednek meg és válnak barátokká. Hirtelen, mégis azonnal otthonosságot hozva mindkettejük életébe. Valami rendet, valami törékeny békét. Rajz, könyvek, számítógép. Olvasás, festés, megfigyelés, titokzatos utak. A város több arca, több rétege, valósága. Rubik-kocka és verseskötet. Két idegen, két barát. Szóval az egymás mellé kerülő történetszálak úgy érnek össze, Grafit és Pók úgy lesznek lakótársak és barátok, mintha ez valahogy mindig így lett volna. Az egyik fiút utcára tették, a másikat megverték, egymásba botlanak, este már együtt dumálnak az albérletben. Aztán jön a Mexikó, azaz a kocsma és otthon, jönnek a döntések, a barátok, a félelmek, a szorongások, a rivotril, és jön a karácsony és a család. A gyerekkor, amitől mindkét fiú igyekszik távol tartani magát. Ezeket a régi otthon töltött napokat ismerjük Krusovszky Dénes nagyregényéből, amikor a főhős az osztálytalálkozó miatt hazamegy és keresi magát a régi lakásukban. De ismerős Hidas Judit vagy akár Szvoren Edina novelláiból is. Visszatérni a gyerekkorba, a le nem tett traumákba, belépni és szembesülni gyerekkorral, szülőkkel. A könyv két főszereplője egészen máshonnan jön, mégis sok hasonló helyzet van az életükben. A szülőkkel kapcsolatos érzések például. De a szorongás mellett van itt rengeteg szeretet is, megható és megindító epizódok, ez is nagyon ismerős, ez az összetartás, ami a Mexikóban kialakul. Nekem is volt ilyen törzshelyen, a Marczibányi téren egy kis kocsma, érettségi előtt minden nap oda jártam gimnázium után, életem első bulijai ott voltak, mindenki ismert mindenkit. A Mexikó persze nem kocsma, hanem otthon. Egy teremtett otthon, ahol nem a szülők elrontott életét kell kerülgetni, hanem másét, ahol magunk lépünk a másik felé mindig, ahol Éva, Leveles Laci és a többiek mind megtartják egymást. Ami nem mindig könnyű. A könyv talán legmegrázóbb pontjai épp a kocsmai társaság összetartásából adódnak. A karácsonyból, a külföldi útból, az egymást megsegítésből. A szeretetből és figyelemből.

A könyv címéül szolgáló kérdés, Leveles Laci felhívása igazából állati fontos: mindenre vonatkozik, rájuk, az életükre, de ránk és a generációnkra is.  Vajon milyen nemzedék a miénk? Mi van velünk, miért szorongunk, szorongtunk mindentől? Grafitnak és Póknak van jövőképe?  A többi szereplőnek, a nehézségekben van jövő képe? Vagy egyáltalán lehetősége?

Nagyon szeretem, hogy a kötetben hangsúlyosan van helye az olvasásnak. Grafit és Pók az egyik meghatározó, nagy beszélgetésük végén könyvekről diskurálnak – egymásnak ajánlanak olvasmányokat, sőt még verseket is felolvasnak. Látom ezt az esti, konyhában ülős, sörözős jelenetet és az jut eszembe, de jó lenne ebben a regényben lenni egy picit. Mert az életünkből pont ezek a beszélgetések hiányoznak. A Mexikóban padon ülős, vagy az otthoni, egymásra figyelős. Ez még nem a mobilt vadul nyomkodó, figyelmetlen társaságok időszaka, hanem az egymásnak időt adó beszélgetéseké. Pók, a szorongó fiú, habár kockafejnek tűnhet, nem az, az ő világában könyvekkel kezdődött minden, “a betűk és szavak kódrendszerével, amit még azelőtt megtanult dekódolni, hogy az iskolában az ábácéskönyv végére értek volna.” Szeifert Natália gyönyörűen dolgozza ki a szereplőit, én például amióta olvastam a könyvet nagyon szeretnék megismerkedni Grafittal. A sráccal aki már kiskorában csodabogár volt és teremtett magának egy saját univerzumot, amiben a művészet a levegő. A festés, a rajz és a fotózás. Persze így voltam Szabad Andrással is, Bartis Attila A vége könyvének főhősével. A párhuzam amúgy nem véletlen, amennyire Szeiferthez közel áll (szerintem) Bartis, annyire izgalmas a fotográfiáról való értekezés mindkét könyvben, mindkét szereplőnek. Bartis szereplője azt mondja, „Mindenesetre ebben a vörös körben töltött fél nap után lett egyértelmű, hogy egy vacak fényképezőgép keresőjén át végignézhetem az egész életet, megláthatok bármit, akár olyasmit is, amit mások csak akkor, ha én rámutatok.” Grafit pedig így vélekedik: “Lassan úgy érzem, nem látok jól objektív nélkül…Mindig mindent egy objektíven át látni. Nem tudom, de van ebben valami bezártság..Zavar és valahogy bezár, mert nekem mindent látnom kell. Mindent, érted?”

A Mi van veletek, semmi? kötetben azt érzem, minden mondat valóságos és minden mondat a helyén van. A könyv végén semmi hiányérzet nem marad bennem, kerek egész a történet, ami végén dúdolom a jól ismert dallamot: Live is life, és persze húznám a csizmámat a téli hideg ellenére, hogy megkeressem a Mexikót, és megnézhessem, mi lett velünk. Semmi?

#marieclaireolvas #MColvasóiklub #közösségvagyunk

Jövő héten pénteken egy személyre szólóan dedikált példányt is megnyerhetsz, ha velünk játszol a Facebook-oldalunkon!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Kedvenc idézeteinkkel emlékezünk Szerb Antalra a pendragon-legenda

Kedvenc idézeteinkkel emlékezünk Szerb Antalra

A Follow the Flow-val kelt fel a nap a holnap küszöbén

A Follow the Flow-val kelt fel a nap