Marie Claire Olvasói Klub – Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk

2020. március 13. |

Kéthetente pénteken Juhász Anna mesél nektek épp aktuális olvasmányáról, legyen az könyv, novellás- vagy verskötetet.

Minden második oldalon behajtom a lap felső sarkát. Ez az egyszerű gesztus arra emlékeztet, hogy ide lapozzak vissza, hogy itt olyan mondat vagy gondolat van, ami szívbemarkoló. „Van olyan, hogy alig szólunk egymáshoz. Olyankor a kéz, habár a bőr és a porc megszabja a határait, harmadik nyelvvé válhat, ami akkor is élettel teli, ha a nyelv dadog.” Arról, hogy mi a család, hogy mi az az összetartozás, amire talán a legnagyobb szükségünk van az életben, ritkán kapok ennyire fájdalmasan szép összefoglalást, mint az Európa Könyvkiadónál megjelent Röpke pillanat csak földi ragyogásunk kötetben. Ilyen címet csak az az ember tud adni a könyvének, aki elemi bölcsesség birtokosa, vagy afelé halad.

Mikor kezembe vettem ezt a gyönyörű könyvet, még semmit nem tudtam a szerzőről, Ocean Vuongról. Nem tudtam, hogy ott kezdte el írni könyvét, Umbriában, ahol én is hónapokig tanultam. Nem tudtam, hogy kétévesen került az Egyesült Államokba, és azt sem, hogy 2009 telén hajléktalanná vált, ma pedig Massachusettsben tanít. De mindezt hagytam is későbbre, azonnal belevágtam a szövegbe. Sodró lendületű, egészen különös nyelv: olyan Vuong írása, mintha mellette ülnénk, mintha a levelet, amit anyjának ír, mert erről van szó, picit oldalra fordulva nekünk is mesélné. Levél, persze közben egy meghitt, intim, őszinte írás gyerekkorról, anya-fia kapcsolatról, anya-lánya kapcsolatról, Lan nagyiról, menekülésről, csöndről és látásról. Szerelemről, felfedezett vágyról, valamiféle megérkezésről. Egy fiú monológja levél formában, választ nem kapó és nem váró történetmesélés – az egyik legintimebb műfaj, amiben ember, amiben szerző megszólalhat. Majdnem költőt írtam, mert Vuong szövege költészet, ezekért a mondatokért: Azért írok, mert azt mondták nekem, hogy nem szabad mert-tel kezdeni egy mondatot. De én nem mondatot akartam írni – szabadulni akartam. Mert a szabadság, azt mondják, nem más, mint a vadász és az áldozat közötti távolság. Oké, ez utóbbi gondolat Bel Dao Accomplices című verséből származik, de higgyétek el, az egész kötet át van itatva poézissel.

Amibe Kiskutya, a mesélő fiú behúz minket, szinte mindannyiunk története: egy fiúé, aki próbálja a legnagyobb szeretettel és erővel szembesíteni magát és anyját az életével, a gyerekkorával, a döntéseivel. Nem ítélkezik, de elmond fájdalmat is, elmond pofonokat és haragot. És elmond illatos délutánt, és megmutatja azt, milyen a generációkon át hurcolt trauma, és keres szavakat érzésekre, Trevorral kapcsolatos viszonyára. Kiskutya egyik támasza és tanúja Lan nagyi, aki mesél, és kér, nem akármit, de olyan meghatóan, hogy az embernek sírnia kell. Nekem egész életemben egy ilyen tanító nagyanya kép volt a minta, egy mesélő, sokat látott és idős korában is hiú nagyanya. Nekem is ilyenem volt, keménységében is lágy asszony.

Kiskutya a fiú, aki igyekszik érteni a világot, a hartfordi életet, a vietnami menekülést. …Vietnám – ami tizenhárom évvel a háború után még mindig romhalmaz volt – olyan rettenetes hellyé vált, hogy el kellett menekülnünk arról a helyről, ahol apám állt, és amelytől nagyon kis távolságra a véred sötétpiros kört rajzolt a lábad közé, friss sárrá változtatta a földet – és én világra jöttem.” És azt is, mi az az otthon, vagy vajon otthont az egymásban felejtett kezek adnak? „...Elindultunk a buszmegálló felé, leheletünk lebegett körülöttünk, a smink rászáradt az arcodra. A kezünkben nem volt semmi más, csak a másik keze.

Önmagában ez a levélműfaj nagyon intim: valakinek elmesélni, valakit kérdezni, beavatni és gondolatokat, kérdéseket nekiszegezni. Ma már alig levelezünk, úgy értem, alig írunk hosszú, akár több oldalas leveleket (kézzel) a szeretteinknek, mint korábban a nagyszüleink, vagy irodalmi hősök. Emlékeztek Tatjána levelére Anyeginhez, a hosszú, szerelmes monológra? Én nemrég, amikor lakást újítottam fel, a kissé korhadt, nagymamámtól örökölt íróasztal fiókjában több száz levelet találtam. Elemi erővel rántott be dédnagymamám és nagymamám levelezése háborúról, élelemről, életről, döntésekről. Találtam szerelmes leveleket is, és számtalan sűrűn teleírt képeslapot. Van abban valami arcpirító, ahogy mások intim gondolatait olvassuk. Kiskutya mást ad – a három egységre osztott kötetben három generáció életét mutatja be, sokszor a szenvedést középpontba helyezve. Szenvedést? Inkább mégis magát az életet. Olyan életet, ahol megítélnek a bőröd színe alapján, a szexuális beállítottságod alapján, ahol háború van és lemondás. És olyan világot, ahol mindig kiserken a szeretet, ahol összeérnek a kezek. Színek voltak, Anya. Igen, amikor vele voltam, színeket éreztem. Nem szavakat – hanem árnyakat, félhomályokat.” Ilyen szép gondolatokkal, mondatokkal van tele a kötet, és ezek a mondatok sokáig visszhangoznak még az emberben.

Ülök itthon, egy megváltozott világban, és hozzátok hasonlóan én sem tudom, merre megyünk, miként lesz a holnap. Pár napja valóság, hogy az a rutin, az a munkarend, az a világ, amit közösen alakítottunk, egyelőre szünetel. Hogy nincs színház, nincs mozi, nincs előadás, nincs közösségi találkozó. Egy vírus van, amit nem szabad beengednünk az életünkbe. Ehhez pedig figyelnünk kell egymásra, felelősek vagyunk egymásért. Vannak viszont könyvek, és egyre inkább ez az a világ, ami biztonságot nyújt, ami megfogja a kezünket és magyarázatot ad. Vuong azt írja: Egy átforduló könyvlap olyan, mint egy szárny, ami a párja nélkül emelkedik: nem repül, mégis megmozdít bennünk valamit.” Erre figyeljünk most, olvassunk, és adjunk időt a belső emelkedésnek. Mert röpke pillanat csak földi ragyogásunk.

#marieclaireolvas #Mcolvasóiklub #közösségvagyunk

Olvasd el a sorozat korábbi ajánlóit ITT!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra