A Subtones zenekarral nemrég jelent meg az első albumotok. Mióta veszel részt ebben a projektben?
Annak ellenére, hogy most jelent meg a debütáló lemezünk a zenekarral, a formációt Subicz Gábor majdnem egy évtizede „üzemelteti”. Sokáig szerelemprojekt volt, egy instrumentális dzsesszzenekar, engem Gábor hívott a csapatba négy-öt évvel ezelőtt, később még Kiss Flóra is csatlakozott énekestagként. Akkor kezdtünk el igazán saját dalokat írni a feldolgozások mellett. Gábor fiókjában rengeteg ötlet volt, az egész csapat lelkesen vetette bele magát a munkába. Az album egy éven át készült, a karantén alatt már csak az utolsó simításokat kellett elvégeznünk. Nagyon büszke vagyok erre a szép ívre.
Az albumon található dalokat szerzőként is jegyzed. Azt nyilatkoztad, hogy rég csúsztak már ki belőled ennyire könnyen dalszövegek.
Gábornak elképesztően érdekes ritmikai ötletei vannak, nem pop-rock az alapvilága, amelyben én leginkább mozgok. Sokkal inkább a dzsessz és a pop határain egyensúlyoz, ami számomra nagyon izgalmas volt. A szövegeknek és a dallamoknak különféle ritmusképletek közé kell beférniük, mindez igazán újfajta feladat volt számomra. Teljesen más részét kellett használnom az agyamnak, mint eddig. Fantasztikus élmény volt, folyt ki belőlem a sok szöveg- és dallamötlet. Mivel egy alkotói folyamat általában inkább hullámzó, az ilyen becses pillanatoknak én nagyon tudok örülni.
Általában egyszerre több projektnek is részese vagy a saját zenekarod mellett. Hogy bírod ezt a megváltozott helyzetet?
Hat nappal a bemutató előtt mondták le Back-Pack című közös estünket a Soharóza kórussal, amely a családi örökségünk és öröklésünk témáját feldolgozó koncert és performansz lett volna Müpában. Mivel nagyon régóta készültünk rá, és fontos témát jár körül, nagy érvágás volt ez nekünk. Próbáltam alkalmazkodni, fejest ugrottam a dalokba, sokat írtam, és tovább dolgoztam. A karantén ideje alatt elkezdtem tanítani – már nemcsak éneklést, mint korábban, hanem dalszerzést is. Nagyon érdekes folyamat számomra, hogy valaki hogyan tud önmagában fejlődni. Persze mindezek mellett megkérdőjeleződött bennem is, hogy mennyire értékes vajon az, amit csinálok? Az embereknek vajon mennyire van szükségük a zenére, a művészetre?
Hogyan lehet ezen túllépni?
A tanulással vontam el a figyelmemet a kétségeimről, úgy működött, mint bármely más szorongást elkerülő taktika. A karantén alatt is több online kurzuson vettem részt, videókat néztem, könyveket olvastam. Szelektáltam az online fogyasztásomat olyan dolgokra, amelyek előre visznek, amelyek új kapukat nyitnak. Ami pedig az alkotást illeti, azt a célt állítottam magam elé, hogy minden nap le kell ülnöm, és írnom valami zenei szövetet. Elég sok vázlat született.
Rengeteget koncerteztetek az elmúlt években külföldön, több kontinensen is. Mire vagy ebből az időszakból a legbüszkébb?
Önmagában arra, hogy bejárhattuk a Távol-Keletet – többször is visszahívtak minket. De sokat koncerteztünk Amerikában és Európában is. Ez mind régi vágyam volt. Az utazás mellett a szakmai része is elképesztő flash: amikor a világ túlvégén a dalaidon keresztül kapcsolódni tudsz olyan emberekkel, akikkel nem beszélsz egy nyelvet. Felemelő élmény, ha azt érzed, hogy értenek téged a bolygó másik felén is.
Jövőre lesz tízéves a Jónás Vera Experiment. Mivel készültök?
Ha visszanézek erre az időszakra, nem az jut eszembe, hogy milyen sikereket értünk el együtt, sokkal szívesebben gondolok arra, hogy milyen sok emberrel tudtam kapcsolódni ez idő alatt. Éppen ezért egy olyan koncertsorozatot képzelek el, ahol intimebb közegnek mesélünk erről az évtizedről. Nosztalgia, a közösség ünnepe, amelyen a rajongók is szervesen részt vehetnek. Egyre inkább azt érzem, hogy az alkotás kollektív történet, sok ember energiája, szeretete adódik össze. Ilyen koncertet szeretnék. Az pedig, hogy ez hogyan valósul meg, még addig kitalálom…
Az interjú a júliusi–augusztusi Marie Claire magazinban jelent meg!
