A francia tematikájú est kapcsán Kátya egy albumot említett. „2013-ban készítettünk egy lemezt Hrutka Robival, és sokat gondolkodtam azon, hogy milyen lemezem legyen. Sok zenész mondta, hogy próbáljak egy stílusban gondolkodni, hogy komolyan vegyenek. Hogy meg kéne határozni, én milyen zenét képviselek. Rájöttem, hogy nem képviselek egy stílust sem, mivel színésznő vagyok, viszont színészi életem során már annyiféle zenében volt alkalmam belekapni, hogy egy olyan lemezt szeretnék csinálni, ami az én világom tükrözi. Sok feldogozás van rajta, megzenésített versek, van egy kis próza is, amit zenére vettünk fel, népdalok, orosz népdalok, ugye az orosz gyökerek miatt, francia sanzon a francia érdeklődésem miatt.” Ezt a sokszínűséget tovább is fejtette Kátya. „Nekem a világ is nagyon sokszínű, nekem egy ember is nagyon sokszínű tud lenni. Egy embert is látsz vidámnak, boldognak, dühösnek, rosszindulatúnak, jóindulatúnak – tehát minden bennünk van, és valahogy én ezt a zenébe is belehallom, a színházba is belelátom, de nem is kell belelátni, mert ott van. A világ leképeződése, az tulajdonképpen a színház eszenciája vagy a filmek eszenciája, úgyhogy szerintem ez normális. Vagy, hogy ez a normális.”
A színésznő mesélt a gyerekkoráról, édesanyjáról, aki felnevelte, az orosz és a magyar világ összekapcsolódásáról. És mik voltak számára az első „irodalmi” élmények? „Leginkább az orosz mesék. Sőt, nemcsak orosz mesék, hanem nemzetközi mesék, mondjuk Andersen- vagy Grimm-mesék oroszul. Édesanyám kiélte a művészi vénáját az ágyam mellett, Puskint olvasott például. Puskintól a Ruszlán és Ludmillát a mai napig vissza tudom idézni, mert megvannak a hangsúlyai, megvan, hogy milyen volt a nyelv zeneisége.”
A beszélgetésben szóba került a képzőművészet, Kátya gyermekkori rajzai, amikből néhányat édesanyja a mai napig őriz. A pályakezdés, a Földesi Margitnál töltött tanulóévek, és mindaz a tapasztalat, amit ott szerzett, meghatározó számára. Az az út, ahogy a bátortalan lányból sokat gyakorló, szorgalmas színész válik. „Nagyon félénk, nagy bátortalan voltam, aki nem tudja, mit akar, de valamit érez, hogy ezzel foglalkozni kell, hogy valahogy el kell indulni. Nagyon hálás vagyok Margitnak, hogy biztatott. Tudom, hogy amikor odajártam, nem lehetett rám számítani, mert lelkileg labilis voltam. Rengeteg idő kellett ahhoz, hogy elhiggyem, hogy ez az útnak az eleje. Tehát, hogy nem kell úgy tenni, mintha mindent tudnék, nem kell rossz szóval élve eladni magam, mert ezt tudtam a legrosszabbul: eladni nem tudtam magam, hanem hogy ez nagyon szépen lassan kell, kialakuljon. Mindig volt bennem egy ösztönös megérzés, hogy ez később jobb lesz. Ez jó lesz később neked, csak most nagyon nehéz még, amíg nincs rutin meg nincs tapasztalat, és aztán valahogy megerősödött a lelkem. Levettem azt, hogy amikor nekem jó, amikor én jól érzem magam, akkor az is jól érzi magát, aki néz. És miután ezt sikerült elsajátítani, már sokkal több örömöt okozott, sőt, akkor okozta a legtöbb örömöt a színpadi lét.”
A beszélgetésben filmes munkák és legfontosabb színpadi szerepek is előkerültek, Kátya Kabanova Osztrovszkij Vihar című előadása, és a My Fair Lady, amit most is játszik. A könyvek egy-egy Pura Poesia-videó kihagyhatatlan témái. Az, hogy miként viszonyult Kátya a kötelező olvasmányokhoz és az Egri csillagokhoz, Az Arany emberhez, Ady Endre verseihez vagy Márai Sándorhoz, kiderül a beszélgetésből. S hogy mitől jó egy könyv?
„Nekem attól jó, hogy belelátok általa a saját életembe, és a saját magam által ki nem mondott gondolatokat, vagy az olyan gondolatokat, amik megfogalmazódnak bennem, vagy inkább az érzéseket valaki gondolatokba tudja konvertálni, és le tudja írni. És tulajdonképpen a saját érzéseimet, gondolataimat látom vissza benne. Így arra jövök rá, hogy tulajdonképpen mindannyian egyformák vagyunk. Ha nagyon mélyre kell ásni, és nem mindenki mer nagyon mélyre leásni, akkor mindenki nagyon hasonlít a másikra.”
A beszélgetést a Vylyan Pincészet támogatásával készítettük el.
