Két történet, két kisregény. Ez az Illegál, és persze számtalan emlék, érzés, döntés. És család, elvárások, haldokló apa, szerelem és csönd. És eső, félhomály, elharapott hangok, zavaros tekintetek. Bűn és a feloldozás vágya. Az Illegál amennyire sűrű, annyira kiérlelt és beérkezett szöveg, egy olyan világ tükre, amit érzünk, látunk, amiben élünk, de még mindig nem realizálunk eléggé.
A két történet: a Vendégjáték és az Illegál főhősei harmincas férfiak, életükben megtorpanásokkal. A múlt terheivel – legyen az a saját hang és élet megtalálása egy család elvárásokkal teli hálójában, vagy egy fiatalkori, másokkal közös szenvedély, a graffitifestés egy felejthetetlen éjszakája –, és stagnáló vagy szünetelő párkapcsolatokkal. A Vendégjáték fiatalembere többgenerációs ügyvédcsaládból származik, elhivatott, de élete tele van elvárásokkal, és egy átmenetileg szüneteltetett kapcsolattal – az első oldaltól érezzük, hogy nála valami nem kerek. Az Illegál főhősének életében főszereplő volt az alkotás és a festés, de egy végzetes este után nemcsak a társaság bomlott fel, de ő is, mintha kicsit meghalt volna. Az ügyvéd hirtelen jött munkájáról, az exgraffitis múltbéli útjáról szól a könyv, és természetesen ezer szállal a családról, a döntésről, és arról, mit tudunk és mit lehet lezárni. Ezeknek a férfiaknak a tükrében éljük át a cselekményeket, és utazunk időben, térben, a fővároson belül több kerületben, de ki is mozdulunk: a vonat száguldásával, majd peronok mellett például Pincehelyre. Apropó: Szöllősi Mátyás a Budapest katalógussal jó ideje járja, fotózza a várost, a lakóit, és mutatja be nekünk történeteit. Néha az az érzésem, a két kisregény főhőse a katalógusból lép elénk, és mutatja be a Rómer Flóris utca és a Vérmező-Márvány utca történetét. Szöllősinél a látás, a fénykép- és filmszerű megjelenítés a levegő: az ő világában hangosan dobog a szív, pulzál a vér, erős és metsző helyzetek, képek és erős vágyak vannak – a másik emberre, a megértésre, a közös életre. Mindkét történetben visszatérően szürke az ég és esik az eső, és valami elmulasztott vagy elszalasztott helyzetből evickélnek ki a szereplők. Ez az érzés adja az alap atmoszférát, amiből megismerünk egy-egy múltbeli eseményt: az első történetben egy tegnapi házibulit a zongorista fiú végzetes tettével, a másodikban egy évtizeddel korábbi graffitis kalandot Pincehelyre, amiről a főhős szerint „elengedhetetlen újra érvényt szerezni”. Egy vers lüktet bennem: „Átfordultak a tájak, / és a legszűkebb kör maradt csupán, / és a fordulások oly tájba álltak, / hogy nem utazom ezután.” Tandori Dezső sorai, ezt mormolom, ahogy a kötetben utazom a vonaton az Illegál szereplőivel, és ahogy ülök velük a Tik-Takban az italjaik mellett. Felmerül bennem, van-e határ egy-egy említett, végzetes cselekedetnél. Hogy valós-e az állítás, amit a zongorista magának mond: nem kellett volna felmennie az emeletre, el kellett volna indulnia korábban, nem kellett volna bemennie a villába már az elején. Vajon mi hiszünk saját belső hangunknak, hogy hol a határ, felismerjük ezeket a helyzeteket, ahonnan úgy tűnik, még van visszaút? S ha másképp döntünk, a tényleges tragédiák, amikre Szöllősi rámutat, nem történnek meg? Mert itt a valódi rémület és bűn nem az, amit a zenész elkövet, hanem mindaz, ami kiváltja: a gazdag társaságon uralkodó közöny, az erőszak, a lenézés és a kihasználás, amiből a zongorista srác végül kitör. Amúgy mindkét történetben erős nagyon az „ott kellene lennem valakivel, de máshol vagyok”-érzés: az ügyvéd a barátnője vagy az apja helyett a kihallgatáson van, az exgraffitis Enikő, a párja helyett B.-vel, a régi haverral, a régi emlékekkel tölti az időt. Ezek a helyzetek (is) teremtik azt a feszültséget, ami a kötet kétszáz oldalán végig nem múlik, és amivel az író korábbi novelláiban is találkozhattunk. Szöllősi Mátyást először versei által ismerhettük meg, majd 2016-ban, négy éve jelentette meg első prózakötetét Váltóáram címmel, amiben kilenc feszes, sűrű novellával találkozhattunk. Azzal az összetéveszthetetlen hanggal, amiben a cselekmény mellett éppolyan fontos szereplő a környezet, egy természeti elem, egy utca, egy kert, egy város. Ahogy új kötetében is.
Az Illegál kötet két történetében tehát drámákat látunk, sorsfordító eseményeket és törvénytelen dolgokat: van itt kirekesztettség, drog, szexuális zaklatás, számos törvénytelenség. Olyan, mintha végzetes dolgoknak kellene történni, hogy észrevegyük, miben élünk. Mindkét esetben meghatározó egy közúti baleset, amikkel mintha megmutatná a szerző, hogy ha nem változtatunk, nagy baj lesz. A Vendégjátékban a főhős üt el egy idős embert, és ezzel a szereplővel számomra az életben megbúvó transzcendens szál jelenik meg: ki ez az idős úr, miért tud ennyire pontos kérdéseket feltenni, honnan és miért termett a fiatal ügyvéd autója előtt? Az Illegál történetében a főhős, aki a Vérmező melletti iroda ablakán kibámulva pillant meg egy rettenetes balesetet, egyben meglát valakit a múltjából, amivel elindul az emlékezés és egy beszélgetés is. És ülhetünk az ügyvéd fiúval a Gyorskocsi utcai vallatóban vagy az exgraffitisekkel a Tik-Takban, mindig csörög a telefon, mindig jön egy értesítés, üzenet, valahogy mindig megakasztja az eseményeket a mobilra figyelés: ha válaszolunk, mi lesz, ha nem válaszolunk, mi lesz. Ez is nagyon valóságos szál, amit nyomasztó látni: a mobilunk keretezte valóságunk teljesen átszövi az emberi kapcsolatainkat. Egy elmulasztott éjszakai telefonnal indul a Vendégjáték, és egy elkésett éjjeli, esőáztatta telefonnal végződik az Illegál: elsőben a halál, másodikban az új élet üzenetét kapjuk meg, és a köztes oldalakon pedig egy lehetőséget: hogy a felvillantott, filmkockaszerű epizódokban ismerős vagy ismeretlen fullasztó, akár eufórikus élményeikből vágyhatunk „arra a nyugalomra, amit csakis az a fajta őszinteség képes megadni, ami szinte már önzőség.” De nem az. Tartsunk efelé.
#marieclaireolvas #Mcolvasóklub #közösségvagyunk
