Marie Claire Olvasói Klub – Tompa Andrea: Haza

2020. július 31. |

Kéthetente pénteken Juhász Anna mesél nektek épp aktuális olvasmányáról, legyen az könyv, novellás- vagy verskötetet.

Hogy is mondja Pilinszky János az Apokrifben? „Ezért tanultam járni! Ezekért/ a kései, keserü léptekért. / S majd este lesz, és rámkövül sarával / az éjszaka, s én húnyt pillák alatt / őrzöm tovább e vonulást.” És pár sorral odébb így folytatja: „Valamikor a paradicsom állt itt. / Félálomban újuló fájdalom: / hallani óriási fáit! / Haza akartam, hazajutni végül.”

Tompa Andrea Haza című kötete olvasásakor a nagy könyvespolcom mellé telepedtem, és folytatólagosan verseket is olvastam. Párhuzamosan, a regény lapjai újabb és újabb verseket hívtak elő belőlem, Pilinszky Jánostól Tandori Dezsőn át Juhász Ferencig. A Haza regény hosszú idő után megérkezést hozott számomra egy fülledt, szabálytalan tavasz utáni nyárban, pontosabban megérkezést egyáltalán a kérdésig: honnan jöttem, értem-e apám elvágyódását és itthon maradását, értem-e saját elmenekülésemet és hazatérésemet. Nyár közepe van, amikor megtalált ez a gyönyörű – kívül-belül gyönyörű könyv, aminek lapjain hatalmas utat jártam be, olyan helyekre jutottam, ahol rég nem jártam, pedig fontosak az élethez, az életemhez. Saját családom és eddigi utam történetébe kerültem bele, ott voltam a Biai-tó partján, a kályhába befalazott édesapám mellett, a római ösztöndíjas szobámban, a körtefa alatt a nagymamámmal, és a kisecseti lovardánk mellett. Pedig a könyv nem rólunk szól, nem a mi családunk helyszínein játszódik, mégis: mindannyiunkról szól, arról, hányféleképpen, hol lehetünk otthon és itthon, mi az a megtartó erő, ami az otthont jelenti nyelvben, országban, érzésben? „Amíg valaki az élők sorában van, haza kell mennie, mert várják haza, mert nem lehet, hogy nem otthon ünnepli valaki az ünnepeket.” Otthon-e még, ahol már nem vár senki, legfeljebb egy idős Tanárnő, vagy a múltunk emlékei. Itthon-e, ahová nehezen tudunk megérkezni, amiért küzdenünk kell hosszan? A kérdések mellett Tompa Andrea segítségével, vezetésével országok közt, Amerikától az orosz irodalmon át hazáig utaztam. Hazáig, otthonig, de nem is sűrítem a szavakat, mert Tompa Andrea könyveiben, ebben a regényben is minden szónak súlya van, úgy helyes, ha kiválasztom a megfelelőt, maradjunk tehát az otthonnál, de itt rögtön kapcsolódik már az otthontalanság, az idegenérzés és a haza elhagyása és a visszatérés. A kötet elején az írónő, a főhős a reptérnél várakozik: volt osztálytársát (Ágó) és egy másiknak a lányát (Kincső, Susan) várja, hogy együtt vágjanak neki az útnak – hazamenjenek együtt a másfél éve szerveződő osztálytalálkozóra. Az út, a vezetés feladata – hisz ez az első ilyen út amit az írónő megtesz – egyfajta külső feladatként és idegenérzésként megjelenik és rögtön mellé lép a kötet központi kérdése –, a világ számos pontjáról érkező osztálytársak és az írónő életében emlékként megjelenő, mozaikként egymás mellé rendező utazások története. Az írónő (és nem véletlenül nem használom a nevét: a könyvben a volt osztálytársaknak van neve, de a kulcsszereplőknek nincs – az írónő, a Fiú, a Festő, az Apa, a Tanárnő ebben a tágabb kontextusban, név nélkül jelennek meg –, ellentétben a többeikkel – úgy tudott otthont váltani, hogy nyelvet nem váltott, s ettől még erősebb a kötet soknyelvűsége: egyrészt időben, hisz Susan által a középkorú, „elvégeztetett ember” (Beckett) félelmei, szorongásai, emlékei és kérdései, merengése mellett megjelenik az új generáció és a magyar anyától származó, de már lélekben is amerikai lány világa, nyelve, másrészt felépítésben: a magyar szövegben beékelve angol szavak, mondatok, kifejezések és az orosz nyelv is megjelenik – az orosz, amitől talán nagyobb távolságot tartunk – na nem az irodalomtól, ami az írónő otthona: ezt tanulta, ebben él, gondolkodik, hanem a történelemtől és a nyelvtől. Én már az a generáció vagyok, aki nem tanult az általános iskolában oroszul, így számomra a szavak és a cirill betű idegenséget ad – a „hazáinkról” szóló könyvben épp ez az idegenség is fontos – de épp ezzel a kívülállással is egységessé tesz: több nyelven, több élettörténeten keresztül –, s ha már orosz irodalom, akkor meghatározó mások mellett Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov orosz emigráns író központi szerepeltetése – mutat be viszonyt a nyelvhez, az otthonhoz, a szerteágazó választásokon keresztül mindahhoz, ami elveszett és ahhoz is, ami maradt. „A nyelvet vissza kell foglalnia, hogy otthon legyen benne. Az egyetlen lakható tér a nyelv, ha elveszíti, meghal.” A könyv tehát épp annyira szól otthonról fizikálisan mint nyelvben, gondolatilag és érzelmileg. S ha már érzelem, érdekes egy helyen Ari, a barát, aki a nyelvről igen provokatívan gondolkodik – „leszarom az anyanyelvet,…a nyelvet meg kell haladni” – szintén provokatív  megjegyzése: „Ezt a ragaszkodást, kapaszkodást a helyhez, a helyekhez, sohasem értette benne, ez csak benned van.” Lehet-e meghaladni a nyelvet, az első nyelvet, az anyanyelvet és lehet-e megúszni a kapaszkodást, a ragaszkodást az otthonhoz? Van-e valóban olyan ember, akinek nincs szüksége az illatokra, a színekre, a fénytörésekre, amiket először lát és amibe született? Vagy a megtalált és megharcolt hazát, otthont nem szabad elengedni a várakozó múltért, ahol már nem vár minket senki?

Tompa Andrea negyedik regénye a Haza, sokak szerint merőben más, mint korábbi kötetei, nekem nem az. Van kapcsolat erősen a könyvek közt, még ha ez nem szándékos szál – habár a szülőhely, Kolozsvár most nincs megnevezve, az otthon nem élő történelmi kulissza a bemutatott sorsok mellett, hanem kimondatlan és így kitágult tér, de itt is főszereplő – valami, amihez meg kell határozni a viszonyt, leginkább (vagy legkésőbb?) egy előttünk álló út elején. Másképp ír ebben a könyvben, mint a korábbiban, talán másképp, másból született. Talán attól egységes egy írói életmű, bár fogalmam sincs, ez fontos-e, hogy több hangon, nyelven, több módon közelít egy-egy számára fontos kérdéshez.

Emlékszem, az Omertában Annuska, a kolozsvári parasztlány lova tud beszélni, Tompa Andrea könyveiben  fontosak az állatszereplők – itt, a Hazában dögök vannak, más helyzetben jelennek meg az állatok. A tetemek, a halál, a vég felől. Ez nagyon megrendített.  Szintén az Omertát idézem – „Azért annál nem tudok szebbet a világon, mint mikor az ember vár.” Ha innen nézem, a Haza főhőse is vár, várt sokáig – a hazaindulás folyamata harminc év elteltével érkezik meg.

Édesapám A szarvassá változott fiú című versében, 27 évesen a szülőföldről elvágyódó fiú érzéseit fogalmazza meg, mindazt a belső tüzet, kíváncsiságot, amivel ők barátjával, Hantai Simonnal elindultak Biatorbágyról, és a versben megfogalmazza azt is, „csak meghalni megyek haza, édesanyám”.  Bár az ő életében ez valóban így történt, élete vége felé talált otthonra megint a biai tájban, már a ’60-as években folytatta az otthonnal való gondolkodást és a lassú folyamatot a hazatalálásra: azt, hogy „a szülőföldhöz való hűség olyan háló, amelyből az ember nem tud és nem is akar kiszabadulni”. Ezeket a sorokat is Tompa Andrea hozta most elő bennem, ahogy Tandori Dezső verseit is, akinél  a kimondottnak és a kimondatlannak egyenrangú a szerepe. A hangnak és a csöndnek. A névnek és a megnevezetlennek.

Haza – és hogy milyen is ez a haza? Elenged, visszafogad, nincs büntetés, tiltás – „lágy, mindent megbocsát” – írja Tompa Andrea. Hogy nekünk, bennünk milyen, ezt a munkát, feladatot a könyv adja. Nem ússzuk meg, itt a lehetőség, hogy végiggondoljuk. Ideje van neki.

#marieclaireolvas #Mcolvasóklub #közösségvagyunk

Olvass tovább!

 

 

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

A színház jövője: “El kellett fogadni, hogy Zoom-performanszok helyett inkább Netflixet néznek az emberek” Boross Martin

A színház jövője: “El kellett fogadni, hogy Zoom-performanszok helyett inkább Netflixet néznek az emberek”

Titkos kert nyílt Budán aMajomhoz

Titkos kert nyílt Budán