A férfi, aki bejön nekünk: Horváth János Antal

2020. november 02. |

Rovatunkban olyan férfiakkal beszélgetünk, akikre tehetségük, kreativitásuk, szakmai eredményeik kapcsán figyeltünk fel. Kíváncsiak vagyunk, kik vannak a sikerek mögött, mi a történetük, és merre tartanak. Ismerjétek meg ezúttal Horváth János Antal dramaturg, rendező, írót.

Két éve végzett a Színház és Filmművészeti Egyetemen forgatókönyvíróként, azóta a Magyar Színház dramaturgja, és folyamatosan foglalkozik rendezéssel is. Dolgozott filmben és tévében is, írta A mi kis falunk című sorozatot, és társíróként jegyzi a Szép csendben című filmet. Legújabb színdarabja, a Kicsi kapcsán beszélgettünk, amelynek írója és rendezője is.

Budapesten születtél, de bevallottan Nagymarost hazudod a szülővárosodnak. Miért?

A családom egy része nagymarosi. Gyerekként nagyon sok időt töltöttem ott. Óriási szerepet játszik az életemben a Dunakanyar, a víz közelsége, a pici városka miliője. Ma már a szüleim is ott élnek, és mi is ott képzeljük el a jövőnk egy jelentős részét biztosan. Az otthon szó hallatán nekem mindig is a Duna-part villant be, ami egyébként alkotás szempontjából is sokkal ideálisabb közeg, mint a főváros.

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen filmdramaturg szakon végeztél, hogy köt ki ott valaki? 

Amikor 18 évesen jött ez a pályaválasztás dolog, nekem fogalmam sem volt, mit fogok csinálni, ezért elkezdtem keresni az interneten, hogy mihez van kedvem – ez azért az akkori önismeretemről sokat elmond, hogy nem magamban kezdtem keresgélni, mi érdekel. (Nevet.) Magyar fakultációra jártam, és akkor már írtam novellákat, kis jeleneteket, tetszett, hogy írhatok arról, ami bennem van. Észrevettem, hogy magam körül minden embert elkezdek fejtegetni.

Ebből lehetett volna még pszichológia szak is.

Igen, de engem nem az érdekelt, hogy ők magukkal milyenek, hanem hogy ez hogy néz ki kívülről. Aztán valahogy kikötöttem a Színművészeti YouTube-csatornáján, ahol egy videóban bemutatták ezt a szakot, Németh Gábor, az egyik későbbi osztályfőnököm beszélt a képzésről. Olyan szuggesztíven mesélt, hogy körülbelül két nap alatt elolvastam a könyveit, és rájöttem: azt akarom csinálni, amit ő. Úgy döntöttem, felvételizem – annak ellenére, hogy tudtam, mások éveken át készülnek, hogy bejussanak a Színművészetire. A filmdramaturg szakra jelentkeznek körülbelül háromszázan, és csak hat hely van, de úgy indultam neki, hogy vagy ez, vagy semmi. Szerintem az, hogy nem volt B tervem, sokat segített abban, hogy sikerüljön a felvételi. A felvételi előtt csak ezzel foglalkoztam, semmi mással, faltam a filmeket, drámákat, forgatókönyveket.

Az egyetemről úgy nyilatkoztál korábban, hogy nehéz, de élvezetes öt év volt. 

Az első évben rengeteg mindent kellett pótolnom, már csak amiatt is, mert én voltam a legfiatalabb az osztályban. Bekerültem egy olyan szakra, ami egyszerre bölcsészkar, egyszerre művészképzés, körülöttem az emberek pedig egy olyan nyelvet beszéltek, amelynek én kábé a felét értettem csak. Addig a pontig én nem használtam olyan szavakat, hogy eklatáns, evidens, redundáns vagy reveláció. Meg kellett tanulnom, mitől működik egy jelenet, egy mondat. Az elején nagyon rosszul írtam. Szerintem engem tényleg azért vettek fel, mert a szövegeim rossz textúrája mögött volt valami, amit a csodálatos tanáraim megláttak. Aztán ez megváltozott. Nem volt egy markáns pont, amikortól már jól írtam, vagy ilyesmi, csak azt vettem észre másodiktól vagy harmadiktól, hogy már sokkal könnyebb minden, sokkal kevésbé éreztem azt, hogy tanulok. Az együtt játszás, amelyben egymásra hatunk a tanáraimmal, élménnyé vált.

Két éve végeztél az SZFE-n. Mit szólsz a mostani helyzethez?

Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy az egyetemi autonómiáért 2020-ban, Magyarországon, Európa közepén küzdeni kell. Hogy az SZFE-nek fejlődnie kell, hogy vannak infrastrukturális hibái, azt soha senki nem kérdőjelezte meg. Ahogy azt se lehet megkérdőjelezni, hogy ez az intézmény a magyar kultúrának a felvirágoztatását 155 éve szüntelenül szolgálja. És az, hogy rádobálják ezt az ideológiamaszlagot… Én egy katolikus családban felnőtt, katolikus fiú vagyok. Soha semmilyen rossz élmény nem ért emiatt az egyetemen. Soha. Sőt. Csak kíváncsiságot kaptam. Ezért ez az egész helyzet mélyen megérint, elkeserít, és folyamatos stresszt okoz. A Covid–19 miatt eleve olyan időszakot élünk, ami a kultúrát szétbombázza, és akkor még rárakódik pluszban egy ilyen feszültség. Van, hogy ez a helyzet annyira felidegesít, hogy nem tudok írni miatta, mert csak ezen pörgök. Ez kívül-belül egy folyamatos küzdelem az alkotásért.

Miután lediplomáztál, rendezőként is elkezdtél dolgozni. Könnyebb úgy színdarabot írni, ha te vagy a rendező is – és fordítva? 

Eleinte azt gondoltam, hogy amikor rendezőként működöm, akkor is tudok dramaturgként gondolkozni – ez hatalmas tévedés volt. Ha írok, vagy akár csak fordítok egy darabot, akkor olyan közel kerülök hozzá, hogy képtelen vagyok távolról nézni az egészre, pedig rendezőként a jelenetek esztétikájáért is kell küzdenem. Amikor először rendeztem saját darabomat, érdekes módon akkor jöttem rá, hogy a dramaturg szakma mennyire nélkülözhetetlen és fontos. A tanár-diák szerelmet bemutató Kicsi című, kétszereplős drámában például nem akartam, hogy a férfi oldal erősebb legyen, mint a női, vagy fordítva, és ezért nagyon jó volt, hogy végig mellettem volt dramaturgként Lányi Zsófi, aki azonnal jelezte, ha elvesztettem az egyensúlyt. A próbák alatt is szuper meglátásai voltak – egyrészt női szemmel, másrészt a kívülálló szemével is. Szóval ezt be kellett látni, hogy rendezni egy teljesen más feladat, ami miközben bekapcsol bizonyos érzékeket, egyszerűen kikapcsol másokat. Azóta, hogy ezt felismertem a saját káromon, remek – általában női – dramaturgokkal dolgozom együtt.

A legújabb darabodat, a Kicsit, amelynek rendezője és írója is vagy, eredetileg márciusban mutattátok volna be, de a koronavírus-járvány miatt a premier augusztusra csúszott. Volt pár hónapod gondolkodni rajta, változtattál is valamit? 

Amikor márciusban be kellett fejeznünk a próbákat, épp akkor jártunk annál a pontnál, hogy már láttuk egyben az egészet, így azt is, miket kell majd módosítanunk. A férfi főszereplő, Gémes Antos kapott egy három és fél oldalas monológot, amit aztán a főpróbahéten lehúztam másfél oldalra, de sok más részlet is változott. Egyébként bevált módszerem, hogy a próbafolyamat utolsó hetében, amikor már minden összeállt, meghívok a próbákra olyan embereket, akik tanítottak, vagy akiknek az ízlésében nagyon bízom. Olyan embereket, akik könyörtelenül őszinte véleményt mernek nekem mondani. A visszajelzéseikből mindig sok hasznos dolgot tudok leszűrni, és vizsgáztatom is magam ezáltal: ha ők kérdeznek tőlem valamit, és nem tudok rá választ adni, akkor valamit nem jól csináltam.

A tanár-diák kapcsolattal nem most először foglalkozol: a Szép csendben című film, amelynek forgatókönyvét Nagy Zoltánnal közösen jegyzed, egy idős tanár és egy kiskorú diák viszonyáról szól. Egyik kényesebb téma, mint a másik…

A Szép csendben című filmben ez a viszony semmilyen értelemben nem legális, hiszen a lány még csak 13 éves, míg a Kicsiben a pár kapcsolata pusztán morálisan elítélendő, az is csak akkor, ha kívülről nézünk rá, ha belekalkuláljuk a hierarchiális viszonyt. A Szép csendben esetében ráadásul erősen megkérdőjelezendő, hogy lehet-e egy 13 éves kislány és egy 60 éves férfi között igaz szerelem. A Kicsiben sokkal inkább érdekelt az, hogy hogyan csúszik el egy igaz szerelem onnantól, hogy a külvilág ítélkező bélyege rákerül. És hogy valóban úgy van-e, ahogy Schopenhauer mondja, hogy a szerelem direkt vagy indirekt módon az önpusztításba vezet.

Kicsi a darab címe és kicsi a színpad is, amelyen Gémes Antos és Hartai Petra játszik a Magvető Caféban – legközelebb november 10-én.

Rettentően izgatnak ezek az intim terek. A Magvetőben ez a második darabom, nagyon szeretem ezt a fajta színpadi esztétikát. A kis színpadon a lélektani dolgokat aprólékosabban ki lehet fejteni, illetve íróként az is nagyon jó feladat, hogy két szereplőt kell másfél órán át úgy beszéltetni, hogy az izgalmas legyen, és ne engedje el a nézőt. Persze vonz a nagyszínpad is, rendezőként úgy érzem, most egy monumentálisabb zenés-táncos darabbal tudnék tovább fejlődni. Folyamatosan keresem, hogy mi az, ami azt szolgálja, hogy szakmailag előrébb lépjek. Szerencsére van is már ilyen előadás betervezve.

A Magyar Színház dramaturgja vagy, de dolgoztál tévében és filmben is, egészen különböző műfajokban. Mi az, ami a legközelebb áll hozzád, tudsz választani?

Szerencsére sokan sokféle dologgal keresnek meg, én meg nem igazán tudok nemet mondani, de már tanulom. Most éppen nagyon jófajta kihívásokkal találom magam szemben. És ha valamiben van kihívás, az elkezd érdekelni. Inkább attól félek, hogy egyszer belefáradok ebbe az egészbe. Mert ezt a hivatást addig érdemes csinálni, amíg minőségben a maximumot tudod nyújtani. Ez pedig akkor tud megtörténni, ha valami igazán érdekel. Megélhetési művész én nem szeretnék lenni. Elúszkálni a langyos vízben. Én most éppen azért rendezek, mert jelenleg ez érdekel, de nagyon nem szeretnék olyan rendező lenni, aki azért rendez, mert kell. Nem pedig azért, mert csillapíthatatlanul el akar mesélni egy történetet. Ha a mesélés elkezd rutinná válni, az a legrosszabb, ami történhet.

Mit lehet tenni ez ellen?

Nem tudom, tényleg. Ezek szerintem nem előreláthatóan, kiszámíthatóan történnek, hanem egyik nap arra ébredsz, hogy nem akarsz bemenni próbálni, mert nem érdekel. Én ezt próbálom tudatosan elkerülni; folyamatosan megkérdőjelezni magam, a dolgokat, amiket csinálok, nem mindenre igent mondani, és kimozdulni abból, ami már nagyon kényelmes.

Tavasszal megnyerted az Első Karantén Drámaversenyt a Detour című daraboddal, amelyet aztán az Első Magyar Karanténszínház mutatott be. Jól sejtem, hogy az öcséddel való viszonyodat elevenítetted meg?

Ez a legszemélyesebb, legintimebb dolog, amit valaha írtam. Pont akkor jött haza az öcsém Londonból, és már egyébként is akartam írni arról, hogy milyen az, ha nagy a korkülönbség a testvérek között. Köztünk hét év van, és ez mostanra tűnt el – eddig is jó testvérek voltunk, de mostanra lettünk barátok. Két testvér sok sérülést tud okozni egymásnak, amelyeket egyszer meg kell gyónni a másiknak. Ehhez a számadáshoz én most értem el.

Ő hogyan reagált rá?

Amikor elküldtem neki, annyit írt vissza: hosszú? Aztán meg azt válaszolta, hogy tök jó, csak szerinte túl sokat beszélünk benne csúnyán. (Nevet.)

És te hogyan viselted a karantént?

Márciusban teljesen beparáztam, mindent fertőtlenítettem, 15-féle vitamint szedtem be, sehova nem mentem, senkivel nem találkoztam, folyamatosan néztem, hogy hol hány beteg van, hányan halnak meg. Ezzel öt-hat hét alatt kikészítettem az idegrendszeremet, aztán május elején megszületett a kisfiam, általa pedig egy teljesen más világba kerültem. Elkezdtem megfeledkezni járványról, és csak ezzel az emberrel foglalkoztam, akinek minden nap, minden óra valami újat hozott.

Úgy sejtem, rendezőként és íróként is az ember mindig magából, a saját élményeiből merít. Tudatosan keresed az új élményeket, tapasztalásokat?

Direkt nem keresek semmit, hiszen a kulcsomat is csak akkor nem találom, amikor keresem, de való igaz, hogy az ember nem tud olyanról írni, beszélni, amit nem ismer. Az egyetemen Schulze Éva tanárnővel volt egy olyan kurzusunk, ahol minden órára három történetet kellett hozni, amit olvastál az újságban vagy láttál az utcán. Ez baromi jól megtanított arra, hogy nyitott szemmel járjak, és mindenben meglássam a sztorit, odafigyeljek a részletekre, az apró ellentmondásokra. Az írásaimnak is ez az alapja, a mikrodolgok felnagyítása.

Hogyan kell elképzelni nálad az alkotás folyamatát?

A megrendelésre készülő darabok, írások esetében nagyon szeretem a határidőket, rettentően motiválnak. De nálam az alapállapot az alkotói válság. Pontosan tudom, mit akarok leírni, de csak céltalanul járkálok a lakásban napokig. Ezt addig csinálom, amíg meg nem unom, vagy ameddig már annyira idegesítem a feleségem, hogy végül leültet írni. Utána már nagyon gyorsan tudok dolgozni. Akkor már az asztaltól való felállás a kihívás. Jelenleg éppen ilyenben vagyok. Egy Dunakanyarban játszódó trilógián dolgozom, aminek az első részét a márciusi karantén alatt írtam, a második részével pedig elnyertem az Örkény István drámaíró ösztöndíjat. Annyira élvezem ezt írni, hogy néha most is eszembe jutnak dolgok, ahogy beszélgetünk. (Nevet.)

És mi a helyzet a versírással, abbahagytad?

2017-2018 körül azt is elképesztően élveztem, viszonylag sokat is publikáltam. Akkor többen kérdezték is, hogy lesz-e kötetem. Most azt érzem, hogy nem valószínű. Már az utolsó verseim is jelenetversek voltak, eléggé árulkodó volt, hogy más forma érdekel. Akkor fogok nekiülni újra verset írni, ha meglesz hozzá a versírás kényelme és ideje, mert ahhoz képest, hogy mennyire rövid műfaj, ez igényli a legtöbb időt, pepecselést.

Vannak már jövő évi terveid?

Van sok konkrét terv, ami most eléggé mozgat. Februárban a Váci Dunakanyar Színházban csinálok Liliomfit, utána, ha minden jól megy, Szombathelyre megyek ifjúsági előadást rendezni. Illetve van egy régóta dédelgetett darab, amelyet jövő év áprilisában kezdünk el próbálni, és május elején lesz a premierje. Ez Dennis Kelly Árvák című thrillere. Alapvetően is nagy angoldráma-rajongó vagyok, de ez a fickó nekem olyan, mint másnak David Beckham. Mindig szokott lenni három-négy könyv a táskám alján, van olyan, ami két éve ott van, mert annyira foglalkoztat – ez az egyik. És általában végül ezeket rendezem meg, amiket évek óta a táskámban cipelek.

Az Árvák női főszereplője a feleséged, Lovas Rozi lesz. Dolgoztatok már együtt?

Nyáron a Nyílt Fórumon ő játszotta a Szentivánéj című darabomban az egyik főszereplőt, egy hatéves kislányt. Abban már úgy rendeztem őt, hogy volt, hogy a kisfiunkat, Misát a karomban tartottam. Csodálatos érzés volt. Az volt csodálatos, hogy amikor néztem az előadást, nem a feleségemet láttam, hanem egy színésznőt, aki iszonyatosan jó abban, amit csinál. Nagy bajban lennék, ha nem azt gondolnám, hogy ő az ország legjobb színésznője, de szerencsére ezt gondolom.

Fotó: Czvitkovits Judit

Ezt olvastad már?

A férfi, aki bejön nekünk: Wunderlich József

A férfi, aki bejön nekünk: Wunderlich József

Rovatunkban olyan férfiakkal beszélgetünk, akikre tehetségük, kreativitásuk, szakmai eredményeik kapcsán figyeltünk fel. Ezúttal Wunderlich József színész, énekes, zenésszel találkoztunk.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Spirituális utazásra hív a Belau új dala belau

Spirituális utazásra hív a Belau új dala