Marie Claire Olvasói Klub – Hartay Csaba: Átkiáltani az őszbe

2021. március 12. |

Folytatódik a marieclaire.hu-n Juhász Anna könyvajánló rovata. Kéthetente pénteken Anna mesél nektek épp aktuális olvasmányáról, legyen az regény, novellás- vagy verseskötet.

„Aki járt már erre, örökre itt marad. / Egykori ártér őrzi arcmását. / Az iszapban zsebéből hullott érmék alszanak. / Aki még sosem járt erre, most is itt él.”

Milyen gyönyörű sorok – kiemelés és magasba tartás, az emberi élet és a természet örökös körforgása. A versben nyárban vagyunk – amire olyan nagyon vágyunk már jó ideje –, a túlparton, a felszínen, csónakok és fáradt zsinórok árnyékában, de örök nyárban, amire vágyunk, és ami marad utánunk. És a víztükörben nemcsak a tájat, de saját magunkat is megláthatjuk. Hartay Csaba Átkiáltani az őszbe című, legújabb, kilencedik verseskötetének egyik legszebb verse ez, a Nyár marad utánunk, ami az évszak mellett egy élet összefoglalása is.

Hartay Csaba az egyik legfontosabb kortárs költő, aki olyan finoman vezet át bennünket az emberi élet állomásain, kérdésein és szakaszain, olyan finoman mutatja meg az érzéseket, olyan érzékenyen vezet minket az ömlő idő, az elmaradt emlékezet, a visszatért ragyogás, az első merülés emlékéhez, ami egészen rendkívüli. Mindig, ha az ő verseit olvasom, úgy érzem, hazaérkezem egy világba, aminek ismerem fogódzkodóit. Itt van Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, és itt van Juhász Ferenc és Gutai Magda is. Költők, akik verseikkel, teremtett szavaikkal és a csenddel egyaránt építőkövei vilgunknak, mindannak, amitől megtalálhatjuk a szépet, a létezés és valóság rétegeit. Írok itt költőket, akiknek sorába beleillik ő, de nem tudom, Hartay hogy viszonyul hozzájuk, egyáltalán: hogyan függ össze  benne a költői jelenlét kérdése, lehetősége a hagyományhoz való viszonnyal. Azt tudom, hogy a megismerkedésünk Papámhoz kapcsolódik: verset küldött nekem, amikor meghalt Juhász Ferenc, és azóta, bő öt éve követem munkáját. És életét, ami igencsak sokszínű. Első verse 1997-ben jelent meg a Sárkányfűben, azóta publikál rendszeresen irodalmi folyóiratokban. 2005 óta családi vállalkozásban egy szarvasmarhatelepen dolgozik. A versek mellett – és ezzel egy egészen más arcát tudja megmutatni – 2009 óta egy közkedvelt humorblogot is vezet, a Viharsarki kattintóst, ami minden túlzás nélkül minden nap megnevettet. Érzem, ismeri az élet számos oldalát és mélységét, és ebből mutat meg nekünk  – egyszer könnyen, hogy nevessünk, akár magunkon, egyszer fájdalmasan, hogy sírjunk.

Az Átkiáltani az őszbe kötetet olvasva úgy érzem magam, akár egy kiállításon. Minden vers egy-egy külön világ, de ezek a világok összfüggnek, összérnek: festmények egy kiállítás részeként. Egymásba folyó vonalak, tájak, évszakok, és egymásból egymásba érő alakok jelennek meg előttünk. És ha már nyár és ősz és lombok, akkor vízparti és erdei festmények is. A kötet versei – akár Hartay Csaba korábbi költeményei – tele vannak képszerűséggel, erős impressziókkal – sok esetben a Pilinszky Jánostól ismert szikár, tiszta, tömör megfogalmazásban – így érezzük a szavakkal kimondott és a szavakon túli, bennünk megszülető valóság kettős játékát. A versekkel ugyanis a látható szavakon messze túlmutató (sokszor egészen a végtelen világűrig érő) képek sorakoznak előttünk. Az űr kozmikus végtelenje többször visszatérő elem, csakúgy, mint az évszakok, köztük is a címben szereplő ősz, amely olykor nem is nevén nevezve, csak színeivel, illataival van jelen, mégis az iszap, a vörös avar, a nedves föld, a sárga naplemente együttese kívül és belül is képes tökéletesen megjeleníteni az ősz hangulatát.

És itt visszatérek ahhoz a világhoz, aminek fogódzkodóit említettem fent. Egészítsük ki még két alkotóval, hisz Hartay a színek, naplementék, „szeptemberek” iránti érzékenysége picit Kosztolányié, kozmikus magánya pedig József Attiláé.

Az Átkiáltani az őszbe az élete közepén számot vető férfi gondolatainak tükre, létösszegzése, emlékei, jelenbeli megélései. A nyüzsgő társadalomtól távol van a szerző, amit mindebből mutat, leginkább egy magányos világ: a lépcsőházi melankólia, az éjszakai utcán leszakadó csendek, a kongó korlátok, a közöny és magány valósága. Annál tapinthatóbb a természeti közelség, a lelki utazás: valójában a kötet egy nagyon megindító és őszinte vallomás, amit ha elolvasunk, valamiképp saját magunhoz is kulcsot kapunk. Akár álmokkal: „Nekem hetvenhét álmom akadt, mind  / magányos, becsukott mese.  / Múlt idők omladozó tornyai a távolban. / Dúlt tájak, egyenetlen űr.” Akár talált és elmúlt idővel: „Te hogyan látod az éveket.  / Én lépcsőzetesen. Eltolással. Térkövek. / Minden nap kiemelt, elejtett macskakő.”

Egy vékonyka kötet, benne az életünk. Egyre inkább azt érzem, fontos minden nap verset olvasnunk, és fontos ismernünk a kortársainkat. Talán, ha minden nap találunk egy verset, ami vezet bennünket, könnyebb elviselni a nehézségeket, ami egyelőre elválaszt bennünket a felszabadult tavaszi ébredéstől, még akkor is, ha „van valami sürgető a tavaszbetörésben”.

Olvass tovább!

 

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Marina Maximilian: „Nem tudunk elfutni az érzelmeink elől” énekesnő

Marina Maximilian: „Nem tudunk elfutni az érzelmeink elől”