Gyerekkorom óta rajongok a fotózásért, és mindig nagyon csodáltam, irigyeltem azokat a tehetséges alkotókat, akik nemcsak a nézés, de a látás birtokában vannak, és úgy örökítik meg életünk mindennapjait, ahogy azt senki más nem tudná. Eddig is rengeteg fotós pályáját követtem, de a karanténban kaptam rá igazán, hogy a fotográfia ismert és kevésbé ismert alkotóinak munkásságában elmerüljek. Így találkoztam többek között Helen Levitt (1913–2009) amerikai fotós képeivel is, akit humoros New York-i utcafotói tettek naggyá.
Helen tizennyolc éves volt, amikor félbehagyta a főiskolát, majd egy alkalmazott portréfotós mellett kezdett el dolgozni. Ekkor ismerte meg Henri Cartier-Bresson képeit, aki akkora hatással volt rá, hogy egy elkezdett fotózni tanulni.
Az 1930-as években New York utcáit ellepték a gyerekek krétarajzai, Helen Levitt pedig egy újonnan vásárolt Leica kamerával elkezdte fotózni ezeket a munkákat – és persze a kis művészeket. Helen annyira megszerette az utcafotó műfaját, hogy egyre bátrabban kezdett el fotózni, és mintegy kapóra jött neki, hogy az 1940-es években olyan pusztító meleg volt, hogy az emberek – klíma hiányában – az utcán hűsöltek. Fotóit 1939-ben a Fortune magazin le is hozta.
Munkájára olyannyira felfigyeltek, hogy a Guggenheim Alapítvány két alkalommal is támogatásban részesítette a színes fényképezés terén végzett úttörő munkájáért. 1965-ben kiadta első gyűjteményét, A Way of Seeing című albumát.
Helen hetven éven át kitartott a fotográfia mellett.
Forrás: New York Times
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
