A Cseréljünk! egyik hívószava a multikulturalizmus, a könyv reklámszövege is „multikulti bonyodalmak” volt. Miért éppen egy thai cserediák és fogadócsaládja történetét írtad meg?
Én magam is egy fogadócsalád tagja voltam, akinél egy thai cserediák lakott. Ezekből az élményekből, tapasztalatokból szerettem volna egy könyvet írni. Az Ellenpontok-sorozatban, ahol a könyvem megjelent, két nézőpontból ismerhetjük meg ugyanazt a történetet, és szerintem ez a keret különösen alkalmas volt a történetem elmesélésére.
A thai etnikummal kapcsolatban sok sztereotípia terjed. Az előzetes elképzeléseidhez képest milyen volt a cserediákod?
A cserediákom neve Kanyanut volt, becézve Nene. Mielőtt találkoztunk, megpróbáltam az előítéleteimet teljesen kizárni. Ami általában hozzánk, Európába eljut, azok a japán és koreai kulturális termékek, így az elképzeléseimet elsősorban ezek alakították. Arra törekedtem, hogy előzetes elképzelések helyett inkább majd az élményeim formálják a véleményem róla.
Tudnál mesélni néhány érdekes kulturális különbséget?
A legtöbb ilyen eset egyébként benne van a könyvben, de mesélek pár érdekeset. Nene azt mesélte, hogy ők mindig autóval járnak, még akkor is, ha így sokkal hosszabb odaérni így az iskolájába. Azért nem gyalogolnak, mert ott nagyon párás a levegő, és mire beérnének az iskolába, teljesen leizzadnának. Maga az iskola, ahova járt, sokkal szigorúbb volt, mint itthon, de elmondása szerint tanulmányilag ez a színvonalasabb választás egy másik típusú középiskolákhoz képest. Itt kötelező volt az egyenruha, nem sminkelhettek, festhették a hajukat, sőt az is meg volt szabva, hogy a hajuk csak vállig érhet. Az is feltűnt, hogy sokat szipogott, mert – mint kiderült –, Ázsiában nyilvános helyen sértőnek számít az orrfújás. Beszélgettem vele a királyi családról, hiszen Thaiföld monarchia. Ott, ha bárki rosszat ír, mond a királyi családról, börtönbe kerül. Az ő szemükben ez egy régi szokás, tisztelik az uralkodót, ő az ország jelképe. Ha valaki őt szólja le, az egész országot szólja le.
Találtál hasonlóságot is?
Persze, több volt az, ami hasonlított bennünk, mint ami nem. Ő is szeretett zenét hallgatni, filmeket nézni, olvasni, és hozzám hasonlóan imádta az állatokat. Lényegében minden megvolt benne, ami egy átlagos tinédzserben. Hiába voltak náluk szigorúbb szabályok, a lázadó szellemiség ugyanúgy jellemző volt rá, ha visszafogottabban is. Például az egyenruhájához a saját rózsaszín, szívecskés zokniját vette fel, vagy frufrut növesztett, és az iskolában, ha egy tanár jött, gyorsan eltűzte. Rá kellett jönnöm, hogy mindegy, honnan jönnek az emberek, rengeteg hasonlóság fogja összekötni őket.
Volt bármilyen nyelvi vagy kulturális gát, ami nehézséget okozott az együttélésben?
A kiejtésben voltak különbségek, például egyszer a pyjamas angol szót valahogy nagyon furcsán ejtette ki, ezért azt hittem, valami olyan dolog, amit itthon nem lehet kapni. Eleinte egyébként jobban éreztem a különbségeket, bár ez valószínűleg annak is a nyoma, hogy náluk a szülők tisztelete, a szavuk szentsége fontos. Az év, amit több ezer kilométeres távolságban töltött tőlük, felbátorította, így a végén magabiztosabban mert egyedül közlekedni, önállóbban hozott döntést. De valószínűleg én is önállósodnék, ha ennyi időt töltenék az otthonomtól távol.
Siker határokon túl: András Anikó marketingvezető Ázsiában
András Anikó egészen fiatalkora óta gyűjti a külföldi tapasztalatokat. Tanult és dolgozott Európa és az Egyesült Államok nagyvárosaiban, jelenleg Szingapúrban él, és a Facebook egyik marketingvezetői posztját tölti be. Sokszínű portfóliójáról, motivációkról és persze a nyüzsgő dél-kelet ázsiai városállamról is kérdeztük.A regény elején Emma, a fogadócsalád középső gyermeke nem repes az örömtől, hogy Nittaya náluk fog lakni, néhol kissé xenofób megjegyzései vannak. Miért döntöttél úgy, hogy Emma eleinte elutasító lesz?
Emma karakterét nem szántam xenofóbnak – ha mondjuk egy olasz cserediák jött volna hozzájuk, akkor is így viselkedett volna vele. Ő azért tesz ilyen megjegyzéseket, mert ezzel tudja leginkább idegesíteni a szüleit és a nővérét, akik ráerőltették ezt a helyzetet. A regényben haladva azonban megbánja, és rájön, hogy Nittaya nem tett olyasmit, ami miatt mérges lehetne rá.
Sajnos a xenofóbia és a rasszizmus jelenleg is tematizálják a közbeszédet, a politikai napirendet. Lehet a társadalmi problémának hasonló gyökere, mint amilyen félelmek Emmában is megfogalmazódtak?
Szerintem a legtöbb embernek nem az a baja, hogy ott van egy thai ember, aki majd szipogni fog, hanem hogy megzavarják a maguk kis terét; azaz a személyes problémáikat fordítják rasszista üzenetekbe. A mindennapi életüket az ismeretlentől való félelem – ahogy Emmánál – is irányíthatja. Ennél talán meghatározóbb, ha valaki egy rossz élmény vagy egy számára nem szimpatikus ázsiai ember miatt általánosít, hogy minden ázsiai ember akkor ilyen. Egyes esetekből következtetnek más nemzetek nagyobb csoportjára.
Az előítéletek, akár a fikcionális karakteredről beszélünk, akár hús-vér emberekről, eléggé megnehezítik a beilleszkedést…
Persze, ez így van, de szerencsére nem minden ember ilyen. Ezért igyekeztem olyan karaktereket is beleírni a regényembe, akik kezdetektől fogva kedvesek Nittayával. Emma is megváltozik, amikor megismeri a lányt. Szerintem ez a gyógyír a problémára: ha előítéleteink vannak valakivel, ismerjük meg az adott személyt, és próbáljuk külön egyénként, személyiségként látni, nem pedig egy adott etnikumhoz tartozó embernek.
Milyen technikáid voltak, hogy a könyvben minél autentikusabb legyen a thai lány nézőpontja? Az eddigiek alapján úgy tűnik, törekedtél arra, hogy elkerüld a karaktere sztereotipizálását.
A legjobb forrásom Nene volt, mivel Nittaya karaktere erőteljesen róla lett mintázva, és a regény írása közben gyakran kérdezgettem tőle: ő itt mit csinálna, elfogadható-e így, ez vele megtörténhetne-e, stb., és az ő válaszaihoz mérten egészítettem ki a történetet.
A könyvednek tagadhatatlanul egyedi stílusa és humora van, főleg Emma nézőpontjából. Mit gondolsz, te inkább Emma vagy Nittaya vagy?
Főleg Emma. Ha Nittayát Nenéről mintáztam, akkor Emmát magamról, de csak az alaptulajdonságok szintjén. Én is zongorázom, én is szeretem az irodalmat, van egy macskám, nekem is egy nővérem és egy öcsém van, de remélem, nem vagyok olyan önző és esetenként rosszindulatú, mint ő. Tehát az alapjait magamból építettem fel, majd felruháztam saját személyiséggel.
A történetet a két főszereplő, Emma és Nittaya meséli el, de rajtuk kívül még számos érdekes mellékszereplő akad. Van kedvenced?
Van. (Nevet.) A kedvenc karakterem a legfontosabb fiú mellékszereplő, Juszuf, aki Nittayával egyszerre érkezik az iskolába cserediákként, és török nemzetiségű. Ő egyébként egy belsős poén szüleménye a barátnőmmel: Juszuf a tökéletes fiú, akit csak szeretni lehet. Mindenkinek meg kéne találnia a Juszufját, és akkor boldog világban élhetnénk. (Nevet.)
Juszuf azonban a regényben nem a főszereplő lány, Emma párja.
Igen, neki egy fontos mellékszála van Emma egyik barátnőjével. Ez csak azért mellékszál, mert fő történetszálnak a két lány kapcsolatát szerettem volna bemutatni, a saját életükben való navigálást. Szerintem a tinédzserek életében fontos a szerelem, de nem eköré épül az életünk. Legalábbis nem mindenkinek. Az ifjúsági regények általában ezt a narratívát veszik fel: nagyon felnagyítanak egy részletet, és figyelmen kívül hagyják a „maradékot”. Ezzel olyan mintát mutatnak a fiataloknak: ha a gimnáziumban nem vagy egyfolytában szerelmes valakibe, akkor te valamit rosszul csinálsz. Legalábbis bennem ilyen érzetet keltenek.
Ritka, hogy valaki ilyen fiatalon, 18 éves korában már publikált szerző legyen. Ráadásul, ahogy a könyv fülszövegén olvasható, idén érettségiztél. Mesélnél egy kicsit az írás és a kiadás körülményeiről?
Nagyon szerencsésen alakult az életem, a legtöbb velem egykorúnak valószínűleg ez nem adatik ez meg. Tizenhat éves koromban tagja lettem a Menő Könyvek tiniszerkesztőségének, és amikor hozzájuk írtam a kritikáimat, és elküldtem a főszerkesztőnek néhány írásomat, azt mondta, hogy nagyon tetszik neki a stílusom, és volna-e kedvem könyvet írni. Ekkoriban úgy éreztem, erre még nem vagyok méltó, ám végül édesanyám bátorítására elfogadtam a lehetőséget. Egyébként kiskorom óta írok, és részt vettem több kreatív íráskurzuson, így volt előzetes tapasztalatom.
Van esetleg kedvenc íród, aki valamilyen módon inspirál?
Az egyik írói példaképem Kosztolányi Dezső. Szeretem, hogy apró mozzanatokkal tud sorsfordulatokat bemutatni, és azt is fontosnak találom, hogy az ő írásai még mindig olvashatóak, a párbeszédei nem hangzanak avíttnak, mint számos száz évvel ezelőtt írt könyv esetében. Az örökkévalóság tetszik az ő írásaiban, és ezért is próbáltam az én szövegemet nem telepakolni különböző szlengekkel, amik két héten belül meghalnak. Persze a szereplőim tinédzserek, így nem tankönyvszerű magyart beszélnek, de igyekeztem olyan szavakat választani, amik már több éve benne vannak az aktív szókincsünkben.
Egy hónapja jelent meg a könyved. Már tervezed a következőt, vagy kiélvezed a Cseréljünk! kiadásának sikerét?
Nemrég írtam meg a következő regényem szinopszisát, amiről még nem mesélnék. Annyit azért elárulhatok, hogy ez is ifjúsági regény lesz, amelyben megjelenik egy krimi szál, és egy baráti körről szól majd.
Szöveg: Kocsis Lilla gyakornok Fotó: Raffay Zsófia
