A férfi, aki bejön nekünk: Baji Balázs

2021. június 28. |

Rovatunkban olyan férfiakkal beszélgetünk, akikre tehetségük, kreativitásuk, szakmai eredményeik kapcsán figyeltünk fel. Kíváncsiak vagyunk, kik vannak a sikerek mögött, mi a történetük, és merre tartanak. Ismerjétek meg közelebbről Baji Balázs világbajnoki bronzérmes és Európa-bajnoki ezüstérmes gátfutót.

Térdsérülés, koronavírus-járvány, kiélezett verseny az olimpiai kvalifikációért – sorra venni az akadályokat természetes lenne egy gátfutónak? Baji Balázzsal a délelőtti edzése után beszélgettünk az elmúlt időszak nehézségeiről, az élsport szépségeiről és az állatorvoslás egyik speciális területéről.

Nem is mertük remélni, hogy szánsz ránk időt ebben a sűrű periódusban. Pár nap múlva, június 29-én zárul az olimpiai kvalifikációs időszak, milyen érzések kavarognak most benned?

Bizony, eléggé a finisben vagyunk. A hétvégi Atlétikai Magyar Bajnokság az egyik utolsó lehetőség, ahol elérhető az az időeredmény vagy világranglista-helyezés, amely alapján ki lehet jutni az olimpiára. A versenyszezon elején úgy terveztem, vagy legalábbis abban reménykedtem, hogy az utolsó napokban már nem kell azon izgulnom, hogy mehetek-e Tokióba vagy sem…

Hogy bírod ezt az iszonyatos nyomást?

Az edzéseken és a pihenésen van a fókusz. Jelenleg csak és kizárólag az országos bajnokságra koncentrálok, minden egyéb programomat lemondtam – kivéve a Marie Claire-interjút. (Mosolyog.) A sportolók egyébként rengeteg segítséget kapnak ilyenkor, járhatnak sportpszichológushoz, mentáltrénigre, és még sorolhatnám. Viszont ezek a kiegészítő foglalkozások sok időt és energiát is felemésztenek, ha mindet igénybe venném, akkor reggeltől estig úton lennék – márpedig így, hogy nem vagyok kezdő, fiatal sportoló, minden perc pihenés számít a szervezetemnek. Hiszem azt, hogy kellő versenyrutinnal rendelkezem ahhoz, hogy a nyomással meg tudjak birkózni.

2019-ben egy térdsérülés miatt kétszer is műtöttek. Azon kevesek egyike vagy, akinek talán jól is jött, hogy egy évet csúszott az olimpia.

A pandémia egyetlen sportolót sem érintett jól, hiszen egy egész év kimaradt, mindenki terveit keresztülhúzta a világjárvány. Sokáig se versenyek, se közösségi élmények, se edzési lehetőségek nem voltak – csupa olyan dolgok, amelyek egyébként biztos pontok egy élsportoló életében. Nekem viszont tényleg jól jött, hogy nem tavaly, hanem idén rendezik meg az olimpiát, egy évvel több időm volt rehabilitálódni.

Milyen olimpiai eredménnyel lennél elégedett?

Először legyen meg az olimpiai kvalifikáció, a magammal szemben támasztott elvárásokat csak azután fogalmazom meg. Az biztos, hogy a sérülésem, illetve egy ilyen nehéz, döcögős felkészülést követően egész más célokat állíthatok fel, mint mondjuk 2017-ben, amikor minden egyszerűen ment, és erőm teljében voltam. De tudod, ezért szép az élsport, főleg a gátfutás: kis túlzással minden megtörténhet. Ha kijutok, és a futamok után úgy jövök le a pályáról, hogy kiadtam mindent, ami bennem volt, akkor már elégedett leszek magammal.

Most már egészen biztos, hogy Tokióban nem lehetnek a lelátókon külföldi nézők. A szurkolók hiánya szerinted mennyire befolyásolja egy sportoló teljesítményét?

Furcsa lesz így versenyezni, ez egészen biztos. Az eddig megszokott, igazi olimpiai hangulat garantáltan nem lesz meg, a magyar versenyzők sem tudnak majd egymásnak szurkolni, pedig ez egy olyan szép szokás. Gátfutóként én azért kicsit könnyebben beszélek, mert 13 másodperc alatt vége van a versenyszámomnak, nem sokat érzékelek ezalatt a külvilágból – de persze rettentően jólesik akár csak egy magyar zászlót látni, egyetlen magyar hangot hallani.

Az olimpia előtt egy fontos verseny egészen biztosan vár rád, a Gyulai István Memorial – Atlétikai Magyar Nagydíj. Azon túl, hogy ez a régió legnagyobb, legrangosabb atlétikai viadala, miért különleges a számodra?

Például pont a nézők miatt. Itt gyakorlatilag mindenki a magyar versenyzőknek szurkol, és ez hatalmas löketet tud adni. A Gyulai István Memorial a nyolcvanas években nagy népszerűségnek örvendő Budapest Nagydíj utóda, Gyulai István legendás sportriporter és atléta emlékét őrzi. A hazai versenyek mindig kiemelt fontosságúak nekünk, magyar sportolóknak, ha pedig ez egy közel olyan előkelő megmérettetés, mint a Nemzetközi Atlétikai Szövetség Gyémánt Liga versenyei, akkor meg pláne. Egy olyan atlétikai ünnepet hoztak létre a szervezők, amire nagyon nagy szükségünk volt. Egyrészt, mivel rettentő nehéz bekerülni, rendkívüli motivációs erővel bír – főleg a fiatal sportolók számára –, másrészt szuper, hogy a hazai sportkedvelőknek nem kell külföldre utazni ahhoz, hogy egy ilyen sztárparádét nézhessenek.

A honlapodon, a bemutatkozásodban azt írod, hogy szerencsésnek tartod magad. Mennyire kell szerencsésnek lennie egy sportolónak ahhoz, hogy sikeres lehessen?

Szerencséje annak van, aki megérdelmi, vagy annak, aki megdolgozott érte. A sportvilágban ok nélkül senkinek nem hullik az óriási siker az ölébe, és szerintem ez az életben is nagyon ritkán fordul elő.

Milyen könnyen tudod túltenni magad azon, ha valami nem úgy sül el, ahogy tervezted?

Jó pár rosszul sikerült világeseményen vagyok túl, sokszor toporogtam ott az áttörő siker kapujában, mégsem jött össze – ez ott, az adott pillanatban borzasztóan tud fájni. Főleg azért is, mert egy világbajnokság esetében két, míg egy olimpia esetében négy – vagy a mostani speciális helyzetben öt – év múlva van lehetőségem újra bizonyítani. Ez rettentően hosszú idő egy sportoló életében. Hála az égnek voltak a karrieremben olyan pillanatok, amikor nagyon-nagyon szépen sikerültek a dolgaim, ezek kiegyenlítik a rosszabb élményeket. Próbálok merítkezni a sikeres pillanatokból, a nem annyira sikeresekből pedig okulni. Az én sportágam ilyen szempontból eléggé rizikós: elég egy rossz gátvétel, és gyakorlatilag minden esély elúszik.

Miért pont a gátfutás lett a te sportod?

Mindig is sportos, mozgékony gyerek voltam. Az általános iskolás éveimben aktívan keresgéltem, hogy miben tudnék sikeres lenni, melyik az a sportág, ami magával ragad. Fociztam, kosárlabdáztam, úsztam – szerettem mindegyiket, de egyikben sem éreztem azt, hogy kiemelkedhetnék a többiek közül, pedig nagyon vágytam erre az érzésre. Aztán 2003-ban, egy szerencsés véletlen során képbe jött az atlétika, és ahogy megismerkedtem a közeggel, a közösséggel, a sportággal, tudtam, hogy itt a helyem. Az atlétikán belül is sok mindent kipróbáltam, végül a gátfutás lett az, ami több más versenyszám közül egyrészt nekem is nagyon tetszett, másrészt láthatóan ebben voltam a legtehetségesebb. A kezdeti sikerek miatt pedig végképp elköteleztem magam a gátfutás mellett.

A profi sportolói karriert hogyan tudod összeegyeztetni a civil szakmáddal? Elvégre az állatorvoslás is egész embert kíván.

Az állatorvosok éppen ezért hivatásnak hívják a munkájukat: olyan odaadó gondoskodást, szakmai profizmust és elhivatottságot igényel, amit ez a szó ír le leginkább. Én ettől egyelőre messze állok, mert a sport tölti ki az életem jelentős részét, de a lehetőségeimhez képest próbálok minél többet foglalkozni vele. És a legjobb, hogy kiváló szakmai közegben gyakorolhatok, tanulhatok, fejlődhetek.

Az Állatorvostudományi Egyetem Kisállatklinikájának a Sebészeti Tanszékén általános és lágyszervi sebészként praktizálsz négy éve. Milyen problémákkal kerülnek hozzád a kutyák és a macskák?

Kiváltságos helyzet, hogy Németh Tibor professzor úr mellett dolgozhatok, ő Magyarország, sőt Európa egyik legjobb lágyszervi sebésze. A lágyszervi sebészet egy széles spektrumú és változatos szakterület, a Sebészeti Tanszéken pedig olyan esetekkel is találkozom, amelyekre egy átlagos praxisban kevés esélyem lenne. Sokszor mi vagyunk a gazdik utolsó mentsvárai, az ország egészéből referálnak hozzánk kutyákat és macskákat. Kezelünk például szív közeli érfejlődési rendellenességeket nyitott mellkasi műtéttel, elharapódzott daganatos elváltozásokat, amelyeknek a lokalizálása és a megszüntetése nagyon magas szakmai tudást igényel, vagy krónikus fülgyulladásokat, amelyek gyógyszeresen nem orvosolhatók, ezért a külső és a középső hallójárat eltávolítására van szükség, és még sorolhatnám.

Két nagy mozgásigényű kutyád, egy vizslád és egy agarad van. Velük is szoktál futni?

A párommal sokat foglalkozunk velük, de én az edzésen elvégzem a magam fizikai munkáját, azon túl próbálok már inkább nem mozogni. A profi edzést egyébként sem tudom keverni a kutyás játékkal: ha velem lennének, amikor letérdelek a rajtgépbe, és elkezdek gátak fölött futni, annak garantáltan esés lenne a vége. (Nevet.) Cooper és Szikra nagyon szeretnek fogócskázni, folyton egymást kergetik, az ő sebességükkel pedig még én sem tudom felvenni a versenyt.

Szabadidőben jelenleg nem dúskálsz, de hogyan fogsz feltöltődni a versenyszezon után?

Arra szeretnék majd több időt fordítani, amire jelenleg kevesebbet tudok. Jó lenne többet lenni a párommal, és mondjuk elutazni egy hétvégére valahová. A család és a barátok is megsínylik ezt a feszített tempójú periódust, őket is megpróbálom majd kárpótolni. Az az érdekes, hogy amikor versenyidőszak van, hiányzik a pihenés, pihenőidőszakban pedig hiányoznak a versenyek.

És mi a következő nagy cél, a 2023-as budapesti atlétikai világbajnokság?

Nem szeretnék még ennyire előre rohanni, ez függ attól is, hogyan sikerül az olimpia. De az biztos, hogy a magyar atlétikának óriási lehetőség, hogy 2023-ban Budapesten rendezhetünk atlétikai világbajnokságot, hiszen az olimpia és a labdarúgó VB után ezt a világversenyt övezi a legnagyobb érdeklődés. Nagyon bízom benne, hogy két év múlva egy népes és sikeres atlétikai csapat fogja képviselni Magyarországot, és mind a pályán, mind a lelátókon fantasztikus élményt fog nyújtani.

Fotó: Neményi Márton

Szponzorált tartalom

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter