„A családi legendáriumok furcsa, se veled, se nélküled viszonyt ápolnak az igazsággal. Generációk túléléséhez kellenek...”
Forró Bence novelláskötete már az első percben megfog ezzel a családi utalással és Mickey bácsi emigrációs történetével. Az elmúlt időszakban sokat foglalkoztam az itthon és a külföld témájával: ki maradt és ki ment el, mikor döntünk mi az életünkről, és hogy érezzük-e a súlyát, hogy ez az a pillanat, ami talán unokáinkra is hatással lesz? A kötet novelláiban a szereplők folyton úton vannak: Amerikában, Brüsszelben, Franciaországban vagy Budapesten. Utaznak családjuk, régi szerelmeik, vágyaik és céljaik között, és utaznak itthon és otthon, nyugtalanító érzéseiket megélve, sokszor úgy, hogy egyre hidegebb lesz térben és lélekben egyaránt.
A novellák mélyre visznek minket, olvasókat, de igazi kikapcsolódást is adnak. Olyan történeteket ismerhetünk meg, amelyek valóságosak, ismerősek és igazán élőek: fiatalokról és idősekről, elesettségről és boldogságról, karanténról, kihalt edzőtermekről és egykori, nagy beszélgetésekről. Embereket is, akik hol egymás felé keresik az utat, hol épp egymástól menekülnek. Embereket, akik ugyanúgy élik az életüket – hibákkal, döntésekkel, „ébredésekkel” együtt – akárcsak mi.
Valódi, zajló élet
Ahogy merülök bele a kötetbe, végig jelen van ez a valódi, zajló élet. Számtalan lakásba, otthonba, szobába nézhetünk be a főhősökkel együtt, akik tulajdonképpen egyáltalán nem hősök, szimpla emberek, hibákkal, rossz és jó döntésekkel és rengeteg kérdéssel. Van itt egy brüsszeli erasmusos társaság, egy újratalálkozás egy volt szerelemmel és a felismerés, hogy „vannak történetek, amelyeknek nem áll jól a happy end”. Aztán van itt egy nő, Mira és egy különleges hetének története, amelynek során, ha eljutunk szombatig, lehet, hogy ítélkezünk, de lehet, hogy átérezzük, hogy mit élhetett át kilépve a hotelszobából: „próbált értelmet adni a bolyongásnak, de nem sikerült”.
A bolyongás szó találó erre a kötetre. A szerző egy nagyon friss, mai, beszélt nyelvet használ, így utazunk vele városokon, életeken és kapcsolatokon át sok ismerős mozzanat és mai reflexió között – egy világban, ahol az Instagram-posztjaink éppúgy meghatározzák az életünket, mint a karantén utáni magányunk.
Forró Bence ügyes és pontos megfigyelő: az élet apró mozzanatait, történéseit rögzíti, valahogy úgy, mint egy fotográfus: képeivel és történeteivel kiragad és megörökít egy-egy pillanatot. Olyan pillanatokat, amelyek mindannyiunknak ismerősek lehetnek, ezért érezhetjük otthonosnak ezeket a novellákat. Mutat olyat is, ami felzaklat, és a mai életünknek tart tükröt: például egy stúdiót, egy podcastet és egy férfit, Atit, aki a szavak kimondásával lázad a világ ellen, és érti, hogy manapság kifizetődőbb egy csapathoz tartozni, mert „egyéniben hosszú távon nem sok babér terem”. Szóval reflektál a mai, igencsak megosztott társadalomra. Ide hadd szúrjak be egy idézetet, amit nemrég hallottam egy előadáson: „de én most nem vagyok ott, / ahol szavakkal ölni szoktak”. Csoóri Sándor mondja ezt egy versében, a könyvben pedig Ati, aki pont egy olyan világot építene, ahol építeni lehet az őszinteségre. A végére hagytam a kedvencemet, Az író című novellát, amelynek főhőse, András nemcsak a saját életével szembesül egy bolti bevásárlás során, de egy zaklatott hír hallatán itthonról egészen Bécsig utazik, hogy valamiképp megérkezzen. A címlapon szereplő, fejét lehajtó férfival (Bér Rudino festményrészlete) együtt mi is haladhatunk valamiképp – a boldog- vagy a boldogtalanság útján. Válasszuk az előbbit!
Olvass tovább!
