Húszévesen a The Voice-ban ismerte meg az ország, majd éveken át jobbnál jobb produkciókkal versenyzett A Dalban. Azon kevés művészek egyike, akikre a karantén jó hatással volt, és azóta is ontja magából az olyan slágereket, mint az Évszakok, a Jó vagy rossz legyek és a Volt, ami volt. Berkes Olivér zenei pályafutása szépen ível felfelé, de karrierjének – bármilyen kecsegtető lehetőséget kap is – nem rendeli alá azt, ami számára a legfontosabb.
Október végén sajnálattal közölted a rajongóiddal, hogy kidőltél, és több fellépést is le kellett mondanod. Sikerült azóta teljesen felépülnöd, visszajött a hangod?
Vagy két hétig gyengélkedtem, de rögtön az elején csináltattam PCR-tesztet, hogy még véletlenül se fertőzzek meg másokat, ha netán koronavírusos lennék. Azt a nyavaját kaptam el, amivel sok kollégám is bajlódott: göthösség, nátha, hőemelkedés, és ami a legijesztőbb volt számomra, hogy elment a hangom. Nagyon feszített tempójú volt az egész nyaram, rengeteget koncerteztem, és még szerencse, hogy éppen az utolsó önálló budapesti koncertem utáni napon kezdtem el levertnek érezni magam.
Aki spirituális, erre azt mondaná: a tested üzent, hogy kíméld a hangod.
Abszolút egyetértek ezzel, a kényszerpihenő óta is próbálom kímélni magam. A baj csak az, hogy ha két-három napig nem zenélhetek, úgy érzem, megőrülök. Pláne, hogy az őszi–téli időszak nekem az alkotásról szokott szólni.
Most, hogy közeledünk az év végéhez, hogy értékeled 2021-et?
Lekopogom a faasztalon, hogy kifejezetten sikeresnek könyvelem el az idei évet – és a 2020-as esztendő nehézségei után még hálásabb vagyok érte. Mindig is arra törekedtem, hogy lépésről lépésre fejlődjek – szerintem sokkal nehezebben kezelhető, ha nagy amplitúdókkal jön a siker, mert annak velejárója a visszaesés –, de ez a progresszió megszakadni látszott tavaly márciusban: úgy tűnt, hiába gyakoroltam a zenekarommal fél-háromnegyed évet a fellépésekre. Amikor a világjárvány miatt kihirdették a veszélyhelyzetet, tele lett kérdőjelekkel a fejem, de azután egészen produktívvá váltam: a karantén alatt kiépítettem otthon egy házi stúdiót, és vagy 40-45 dalt írtam. Ezek közül több is slágerré vált idén, a Jó vagy rossz legyek című számom például már közel háromnegyed éve van a rádiós top 10-ben.
Nemrég debütált egy másik dalod, Az igazi életem. A számhoz készült klip elején négy-öt éves korodban vagy látható. A kis Olcsi mi szeretett volna lenni, ha nagy lesz? Zenész?
Édesanyám musicalszínésznő, a nagypapám pedig ötven évig volt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának kürtöse, szóval akarva-akaratlanul találkoztam a zenével, de én ötéves koromtól teniszversenyzőnek készültem – a videóklipben ezért jelenik meg a teniszpálya is. Tinédzserként aztán már kezdett világossá válni, hogy mégsem a profi sport lesz az életutam. A dalban benne van az is, hogy voltak olyan választási lehetőségeim, amelyeket iszonyú nehéz volt meglépni, de kénytelen voltam A vagy B mellett dönteni – többek között ilyen volt, amikor különböző okokból kifolyólag le kellett mondanom a teniszezésről. Ezután temérdek szabadidőm lett.
És énekléssel ütötted el az időt?
Én is a klasszikus, zuhany alatti énekléssel kezdtem a pályafutásomat, de mások előtt eszem ágában sem volt megmutatni az énekhangom. Aztán egy reggel, iskolába menet édesanyám bekapcsolta a rádiót, és épp az egyik kedvenc dalom, Christina Aguilera Ain’t No Other Man című száma szólt. Megfeledkeztem arról, hogy anyukám mellett ülök, és elkezdtem énekelni. Ő teljesen ledöbbent a hangomtól, satufékkel félreállt az út szélén, és kérdésekkel bombázott: mióta énekelek, neki miért nem mondtam róla semmit… Tisztán emlékszem, nem értünk el az iskoláig, hazamentünk, és el kellett énekelnem neki mindent, amit tudok. Anyukám még aznap felhívta Király Tamást (Király Viktor és Király Linda édesapja, aki az Universal zenekar dobosa és az EMI lemezkiadó főigazgatója volt – a szerk.), hogy hallgasson meg engem. Tomi átjött hozzánk, neki is elénekeltem pár dalt, és a nyári szünetben már a stúdiójukban készítettük a lemezemet. És itt jött a második nagy törés az életemben: öt éven keresztül mutáltam, ez idő alatt pedig nem tudtam énekléssel foglalkozni. De ekkor legalább nagyobb hangsúlyt kaphatott a tanulás, leérettségiztem, és utána kaptam egy év szárnyalási lehetőséget a szüleimtől: megengedték, hogy mielőtt főiskolára megyek, kipróbálthatom magam a zeneiparban.
És azóta is szárnyalsz, de a továbbtanulást se sumákoltad el, ugye?
Közgazdász szakot végeztem, de egy percet se dolgoztam még közgazdászként.
Érdekes, hogy nem a humán tárgyak álltak hozzád közelebb, elvégre a dalírásban remekelsz.
Volt egy rossz élményem irodalomból. Egy versben valamit nem úgy értelmeztem, mint a tanár, az én okfejtésemet rossz válasznak titulálta, és ez annyira rosszulesett, hogy megutáltam a tantárgyat. Ha a tanártól azt az elfogadóbb reakciót kapom, hogy más szemszögből látjuk a világot, talán hamarabb eljutok addig a felismerésig, hogy tudok szöveget írni. Ezzel négy-öt évet spórolt volna meg nekem, és megannyi rossz jegyet. (Nevet.)
Hogy megy egyébként nálad a dalszerzés?
Rengeteg alternatívát tudok neked mondani. Ma például volt egy szabad órám, amit szerettem volna hasznosan eltölteni, és elkezdtem zongorázgatni, hallgattam inspirációs zenéket, és meg is született egy dal. Az a legszebb és legorganikusabb, ha ihletettségből írok, de ennek nem szeretem kiszolgáltatni magam, így sokszor tudatosan szerzek zenét. Van, hogy kihívás elé állítom magam: három óra alatt hány dalt tudok összehozni? Tavaly jöttem rá arra, hogy nem kell inspirációra várni, az is remekül működik, ha mondjuk egyperces dalokból írok naponta többet, aztán a kiadómmal együtt leválogatjuk, hogy melyeket érdemes továbbgondolni.
Ha születik egy dal, kikéred az anyukád véleményét?
Hogyne! Nekem a legfőbb tanácsadóim – a menedzsmentemen kívül – a családtagjaim. A nővéremnek egyébként kifejezetten jó füle és ízlése van – pedig nem zenész, hanem általános gyermekorvos. Ha ő valamire azt mondja, hogy slágergyanús, azzal a dallal érdemes foglalkozni.
Honnan merítesz inspirációt ennyi dalhoz?
Bárhonnan és mindenhonnan, gyakorlatilag egy lámpabúra is lehet az ihletadóm. És a legváratlanabb pillanatokban törhet rám az inspiráció. Amikor megnéztem Ed Sheeran dokumentumfilmjét, a Songwritert, megnyugodtam, hogy a legnagyobbak esetében is illékony az ihlet. Volt benne egy olyan jelenet, hogy Ed a szabadban gitározott, mert ihletet kapott. Valaki hozzászólt, újra el akart kezdeni játszani, de nem tudta folytatni, és erre azt mondta, hogy hát akkor ez elúszott – és ez tényleg így van.
És honnan töltekezel?
Imádok kutyát sétáltatni, kirándulni, és még jobban imádom a csendet. A hétköznapok, mint mindenkinek, nekem is dolgosan telnek, otthon egész nap a zenéléssel foglalkozom, a hétvégék viszont – ha nincs fellépés –, a lecsendesedésről szólnak. Ilyenkor szinte soha nem hallgatok zenét, kifejezetten jólesik némaságban lenni. Nem szívesen töltöm el a napomat úgy – még ha a töltekezésre is szánom –, hogy nem leszek több a tegnapi önmagamnál. Ezért olvasni is nagyon szeretek, most épp a Kindle-ömmel próbálok barátkozni, illetve rengeteg YouTube-videót nézek, végtelen mennyiségű tudással lehet gazdagodni onnan is.
YouTube-on figyeled a zenei trendeket is? Egyáltalán mennyire kell követned a trendeket?
Nagyon, de azt veszem észre, hogy itthonra egy-másfél éves lemaradással jönnek be a nyugati zenei irányzatok. Külföldön például már most baromira megy az afrobeat stílus, de szerintem Magyarországra csak fél év múlva fog beszivárogni – na és akkor ennek most lesz írásos nyoma is, kíváncsi vagyok, verhetem-e majd a mellem jövő tavasszal, hogy bevált a jóslatom. (Nevet.) Mert én amúgy már ma szívesen csinálnék afrobeat zenét, csak nem akarok első fecske lenni.
És ha új stílusú zenével rukkolsz elő, várható imidzsváltás is?
Ki tudja? (Nevet.)
Mennyire fontosak számodra a külsőségek?
Épp pár hete mondtam azt a menedzseremnek, hogy mostanra fogadtam el azt, hogy művész vagyok. Eddig próbáltam küzdeni az ellen, hogy kilógok a sorból, már nem teszem – és ez megnyilvánul például abban, hogy fel merek venni egy ilyen feltűnő kalapot is. Elfogadtam, hogy másképp látom a világot, mint a legtöbb civil ember. A főiskolán is, amikor makroökonómiai vonaldiagramokat néztünk, én azokban is a hanghullámot láttam.
2017-ben ösztöndíjjal kijutottál egy Los Angeles-i zeneszerző táborba. Hogyhogy nem ragadtál kint, ott szinte több a művész, mint a civil, nem kellett volna aggódnod azon, hogy kilógsz a sorból.
Melyik művész ne szeretne gyökeret ereszteni Amerikában, különösen Los Angelesben, ami az origója és az olvasztótégelye a zeneiparnak? Iszonyatosan örültem, hogy kijutottam, és szerencsére volt egy-két ismerősöm kint, akik rengeteget segítettek az akklimatizálódásban. Ráadásul anyukám egyik volt munkatársa révén, aki a Maroon 5 hangtechnikusaként dolgozott, bejutottam a zenekar egyik próbájára is. Adam Levine-ék annyira jó fejek és közvetlenek voltak, hogy meg is beszéltük, másnap golfozunk egyet. Nekem azonban annyira erős honvágyam volt, és annyira haza akartam jönni, hogy lemondtam a golfozást a világ egyik legmenőbb pop-rock zenekarával, és inkább felültem egy repülőre.
Nem motoszkál benned a „mi lett volna, ha”-érzés?
Nem, mert egy másik érzés sokkal erősebb bennem. Kifejezetten jó és szoros kapcsolatom van a családommal, mindennap beszélek mindegyik családtagommal, és szükségem van arra is, hogy velük legyek, átöleljem őket. Az Amerikában töltött idő alatt azt éreztem, hogy kimaradok az életükből. Több zenei szakértő is elmondta nekem, hogy ha egy-két évet kint maradok, és bekerülök az ottani zenei vérkeringésbe, akkor fényes jövő állhat előttem. A szakmai előrelépés viszont nekem nem ért meg ekkora áldozatokat. Szerencsére rengeteg célom van még itthon, és rengeteg olyan terület van, ami szerintem még kiaknázatlan.
Az igazi életemnek ugyebár az is a mondandója, hogy az élet sokszor átírja a terveinket. Neked van B terved?
Jelenleg nem érzem szükségét, de a közgazdász diplomát a B tervemhez szereztem meg, vagyis igazából a szüleim B tervéhez, mert ők azt szerették volna, hogy ha minden kötél szakad, akkor legyen egy gazdasági végzettségem. Mondjuk, azt nem tartom kizártnak, hogy a jövőben vállalkozni fogok. A zenéim tudom, hogy sokaknak segítenek, és keresem azt a vállalkozási formát, amivel hasonlóan jót tehetek. Ez az egyik életcélom.
Fotó: Neményi Márton
Olvass tovább!
