Hidzsáb vagy börtön: Irán legbátrabb női a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon – interjú

2022. január 28. |

Iránban a hidzsáb nemcsak egy kendő, hanem a nők jogfosztásának szimbóluma. Az iráni származású, az Egyesült Államokba száműzött újságíró és női aktivista, Masih Alinejad online platformjával rengeteg olyan iráni nő hangjává vált, akik lázadnak a hidzsáb erőszakos használata ellen. Róla szól a Be My Voice (Légy a hangunk!) című dokumentumfilm, amelynek hazai nagykövetével, az Iránt többször megjárt Levko Esztella színésznővel beszélgettünk.

Iránban az 1979 óta fennálló rezsim megköveteli a nőktől a hidzsáb viselését, elutasítása pedig bűncselekménynek számít. Van azonban valaki, Masih Alinejad, az iráni-amerikai politikai aktivista, aki 2014-ben indította el Facebook-oldalát My Stealthy Freedom (Titkos szabadságom) néven, ahol arra buzdítja az iráni nőket, posztoljanak olyan képeket, amelyen nem viselnek hidzsábot. Egy évvel később elindult perzsa nyelvű tévéműsora egy amerikai tévécsatornán azért, hogy irániak által készített videókon keresztül mutassa be az iráni hétköznapokat Amerikának és a világnak. Sokan lefilmezik, ahogy kendő nélkül sétálnak az utcán, mások az atrocitásokról adnak hírt – így lett a hangja Masih azoknak, akik felszólalnak az elnyomó rendszer ellen. A rezsim persze nem hagyta szó nélkül: 2019-ben kijelentették, hogy tíz év börtönbüntetésre számíthat az, aki videót küld a brooklyni újságírónak, akinek pedig vérdíjat tűztek ki a fejére. A Svédországban élő iráni dokumentumfilm-rendező, Nahid Persson Sarvestani filmre vitte Masih történetét Be My Voice (Légy a hangunk!) címmel, amelyet január 28-án pénteken 20:30-kor, illetve 29-én szombaton 18:00-kor mutatnak be a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon.

Nem ez az első eset, hogy a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon egy iráni film nagykövete vagy. Milyen érzés, hogy ismét téged választottak?

Nagyon nagy megtiszteltetés, mert valahol missziómnak érzem azt, hogy jobban megismertessem itthon az iráni kultúrát. Így 2019-ben itt élő irániak segítségével bemutatásra került egy iráni színházi előadás Budapesten, valamint egy szakmai beszélgetést is szerveztünk Mohammad Rahmanian iráni és Székely Csaba magyar drámaírókkal. A nagyköveti posztot elsősorban lehetőségnek látom arra, hogy elindulhasson egy dialógus, és minél többen informálódjanak Iránról, az ottani valóságról. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy azonosan gondolkodnék, vagy mindenben egyetértek a film főszereplőjével és az általa képviselt mozgalommal. Amellett viszont teljes mértékben ki tudok állni, hogy ez egy olyan téma, amiről beszélni kell. Fontosnak tartom, hogy a vetítés utáni beszélgetésen Nahid Persson rendezőnővel kinyissuk a filmben felvetett témákat.

levko-esztella

Esztella Iránban, Bushehrben

Többször is jártál Iránban. Mi vitt a Közel-Keletre?

Miután megkaptam a színész diplomámat Londonban, leszerződtem Lengyelországba a Gardzienice társulatához. A társulat évente szervezett nemzetközi workshopokat, amikor a világ minden tájáról jöttek hozzánk művészek, köztük Iránból is. Valami nagyon izgalmas és megfejthetetlen volt ezekben a színészekben és rendezőkben, akikkel ott találkoztam. Az általuk alkalmazott színházi nyelvezet számomra ismeretlen volt. 2013-ban mentem ki először Iránba turistaként. Ezután az antropológia diplomamunkám miatt utaztam ki ismét kortárs színházat és táncot kutatni. Elsősorban az érdekelt, hogyan lehet összekapcsolni az akadémiai antropológiai kutatásokat a művészettel. Két évvel később kiköltöztem Teheránba egy Erasmus+ ösztöndíjjal. Csatlakoztam az Aria Arts Residency munkájához és folytattam a kutatásaimat.

Milyen volt Iránban élni?

Csodálatos! Az egyik legizgalmasabb, legsokrétűbb ország, ahol valaha voltam. Kulturálisan nagyon gazdag és egyedi, rengeteg olyan impulzus ért, amelyek itthon nem, mert itt (magától értetődően) sokkal kényelmesebb életet élünk. Megtalálhatjuk a nyitottságot, a befogadást és érdeklődést is. Teheránban éltem, ami egy nagyon izgalmas város. A kortárs kiállításoktól kezdve a filmbemutatókon keresztül minden megvan benne, amit egy nagyvárostól elvár az ember.

Milyen személyes élményeket idézett fel benned a Be My Voice?

Amikor Iránban voltam, nem feltétlenül fogalmazódott meg bennem, hogy az a szabályrendszer, aminek meg kell felelni – hogy nőként el kell magunkat takarni –, hogyan rezonál majd bennem pszichésen. Utólag döbbentem rá arra, hogy milyen formában visszhangzott bennem mindaz a morális nyomás, amiben ott a nők, és így én is megéltem. Előfordult, hogy kellemetlenül éreztem magam itthon férfiak előtt csak azért, mert lehetett látni a hajam, vagy esetleg egy rövid szoknya volt rajtam. A nőiségünk szabad megélése és az önkifejezés szabadságán túlmutatóan a film egy olyan kérdést feszeget, amivel kapcsolatban felmerül az emberben, hogy mikor mondja azt, hogy elég, és milyen formáját választja az ellenállásnak.

A film főszereplője, Masih Alinejad egy többmillió követővel rendelkező véleményvezér, aki a hidzsáb levételére buzdítja a nőket. Mekkora népszerűségnek örvendett, amikor Iránban jártál?

Masih jelenléte a médiában három évvel ezelőtt talán nem kavart volna ekkora port, mert a maihoz képest egy viszonylag stabilabb gazdasági-politikai helyzetben volt Irán. Most viszont jelentős a belső bizonytalanság, és ilyenkor a rendszer azt akarja mutatni, hogy erős, ehhez pedig ellenségeket kell felmutatni. Masih személyisége igen ellentmondásos, ugyanis egy kizárólagos és erőszakos változásra buzdít. Rengeteg ellenzője van, és nem csak a vezetés részéről. Értem a validitását annak, amit mond, hogy harcolni kell a szabad döntés jogáért és a hidzsáb viselésének kötelezővé tétele elveszi ezt a fajta szabadságot, de ez nagyon veszélyes következményekkel járhat. Ő tulajdonképpen a jelenlegi iráni törvények szerint bűncselekményre buzdít. Továbbá Masihnak van egy olyannyira szélsőséges stílusa, amely sokakban bűntudatot kelthet, amiért nem tesznek eleget a saját és az országuk szabadságukért. Egy hétköznapi ember, aki a mindennapi nehézségekkel küzd, nem feltétlenül tud megbirkózni a rendszer elleni lázadás terhével is, mert egész egyszerűen el kell tartania a családját. Masih az ISIS-t és Iránt egy diskurzusba helyezi. Ez igen leszűkíti az Iránnal kapcsolatos kérdéseket, az irániakat pedig két típúsú narratívába kényszeríti: lázadóként vagy mélyen hallgatóként mutatja be őket. Ez azért nem egészen így van. Viszont, borzasztó fontos, hogy platformot és hangot adjon mindazoknak, akik fel akarnak szólalni az elnyomás ellen. Ha ő nincs, a bénító némaság győz. 

legy-a-hangunk

Jelenet a filmből

Mennyire jellemző a rendszer elleni lázadás a fiatal generációra és azokra, akik anno megélték a szabadságot?

A mai fiatal generáció már az ’79-es iszlám forradalom után született, így nem ismerhették az azt megelőző szabadabb világot. A lázadásnak nagyon sokféle formája lehet, és attól is függ, hogy a nők, – vagy bárki- , mennyire tradicionális (itt a vallási tradíciókat értem) családban szocializálódott. A kendő viselése nem feltétlenül jelenti azt, hogy elnyomásban élsz. Sokan saját akaratukból választják. Ami viszont kulcsfontosságú kérdés ebben az esetben Iránt illetően, hogy az aktuális hatalom egyik morális és kulturális alappillére a fátyolos nő szimbóluma. Meghívtak egyszer egy kisvárosba, egy nagyon egyszerű család esküvőjére. Az esemény előtti tradicionális lánybúcsún hennát festettünk, énekeltünk, együtt táncoltunk a család női tagjaival. Szinte csak falusi lányokkal voltam körülvéve, sokuk talán iskolába sem járhatott. Egyesek, amikor beléptek a szobába, lerántották magukról a kendőt és azt mondták, hogy gyűlölik azt. Tudtomra akarták hozni, hogy nem értenek ezzel egyet, és nem azonosulnak a rendszer által rájuk erőltetett szabályokkal. Ez is egyfajta lázadás. Voltak viszont olyanok is, akik magukon hagyták a kendőt vagy akár a fekete csadort, és nem zavarta őket, hogy mások kiengedett hajjal táncolnak. Hozzá kell tegyem, csak nők voltunk a házban. Viszont azt a típusú lázadást, amit a filmben látunk, kevesen merik bevállalni. Érthető módon, mert a retorzió nagyon szélsőséges tud lenni: öt lány még mindig börtönben van a filmben szereplők közül. Létezik Iránban is egy fiatal értelmiségi réteg, akik tudatában vannak a patriotizmussal, identitással, szabadságjogokkal, hazaszeretettel kapcsolatos dilemmáknak és lehetőségeikhez mérten hallatják a hangjukat. Erre kiváló példa a különböző művészek és alkotásaik. Jafar Panahi fimrendező, Tahmineh Monzavi fotós vagy akár Sanaz Bajan színházi rendező, és még sorolhatnám. A fiatalok rendszeresen összejönnek különböző kultúrkörökre. Megismerkedtem például pár fiatal lánnyal, akik nőket oktatnak a jogaikról, a feminizmus történetéről, a nőkkel szembeni erőszakról, és arról, hogy mit tehetnek ellene. A 2009-es zöld forradalom borzasztó trauma volt ennek az országnak. Olyan megfélemlítés, terror indult el utána, hogy nagyon sokan elvesztették a hitüket abban, hogy lázadással, forradalommal lehet változtatni. Sokkal inkább egy békésebb változást szeretnének.

Mennyire van jelen Iránban a női összetartó erő?

Én azt tapasztaltam, hogy a szélsőséges helyzet miatt sokkal inkább összetartanak, és a férfiak részéről is nagyon nagy a szolidaritás. A filmben azt látjuk, hogy felpofozzák a nőket, üvöltöznek velük, amikor leveszik a kendőt. Tudom, hogy ezt kell megmutatni, mert az a film célja, hogy felhívja a figyelmet a legrosszabbra. A mindennapokban azonban sokkal nagyobb az elfogadás és a cinkosság. Amit ma iráni kultúraként megkövetel a vezetés, az egy ’79 óta rájuk erőltetett, az iszlám törvényeit követő és azt kisajátító kultúra. Ilyen értelemben érthető a lázadás, mert korábban Iránban a nők eltakarása történelmileg nem volt jelen. Azt is fontos elmondani, hogy az iszlám forradalmat követően nők és férfiak ezrei tüntettek a kötelező hidzsáb viselése ellen. A kendő és a testet eltakaró (hosszú ballonkabát szerű mantó által, vagy csador/lepel által) öltözködés kötelező a hétköznapokban, így a nőknek minden nap viselniük kell egy rájuk erőltetett megjelenési formát. A film főszereplőjének, Masihnak is többen felteszik azt a kérdést, hogy miért a kendővel foglalkozik, amikor annyi fontos dolog van még. Viszont, ha jobban belegondolunk, akkor a hatalmon lévő vezetésnek a kendő a női jogok elvételének, a nemek közti egyenlőtlenségnek az egyik szimbóluma, mert a nő nem jelenhet meg olyan formában, ahogyan ő szeretne, csak és kizárólag a patriarchális vezetés által meghatározottban.

A filmben szó volt arról is, hogy ha az Iránba érkező politikusnők is hidzsábot viselnek, behódolnak a rendszernek, nem állnak ki az iráni nők mellett. Egy külföldről érkező nőnek mennyire van lehetősége arra, hogy ne hajtson fejet a vezetés előtt?

A külföldieknek is kötelező hidzsábot viselni. Az úgynevezett erkölcsrendőrség akár az utcákon is jelen lehet, ők figyelik a nők viselkedését és öltözködését. Velem is előfordult, hogy a színházban rám szóltak, jobban takarjam el a hajam, ne legyen olyan passzos a nadrágom. Ez egy bonyolult kérdés, mert azzal, hogy felvesszük a kendőt, egyfajta tiszteletet mutatunk a kultúrájuk felé, de ha egy kicsit mélyebbre ásunk, látjuk azt, hogy a kendő kötelező viselete 40 éve van jelen, tehát nem szerves része az iráni kultúrának. Valid a felvetés, hogy ezzel inkább az adott vezetést tisztelik meg. Ugyanakkor, ha nincs rajtuk kendő, annak akár komoly következményei lehetnek.

levko-esztella

Esztella hidzsáb nélkül

A film egy olyan jelenetet is bemutat, ahol nők férfiaknak öltözve surrantak be egy stadionba, mert az is tilos nekik. Mennyire vannak kizárva a nők a közösségi életből?

Ha jól tudom, akkor már járhatnak nők a focimeccsekre, mégpedig azért, mert egy fiatal lány nyilvánosan felgyújtotta magát, miután részt vett egy meccsen, mert félt, hogy bebörtönzik, ha kiderül. Ennek következtében a FIFA nyomására Irán enyhített ezen szabályon, és már nők is helyet foglalhatnak a stadionokban. Emellett továbbra is gyakori, hogy a férfiak és nők az esküvőkön külön ünnepelnek. Ez viszont abszolút családfüggő. Hivatalos helyen nem foghat kezet férfi és nő, ezzel én is találkoztam az egyetemen és színházi próbán. Vannak kifejezetten nőknek fenntartott strandok. A vegyes strandon ruhában kell bemenniük a nőknek a vízbe. A metrón is van nőknek fenntartott szekció, de ugyanúgy ülhetnek nők a férfi szekcióban is. Ha egy nő jobban érzi magát olyan helyen, ahol csak nők vannak, akkor hívhat női taxisofőrt, vagy felszállhat egy nőknek fenntartott éjszakai buszra.

Szerinted képes lehet a Be My Voice arra, hogy egyfajta változást indítson el Iránban?

Mashit Nobel-békedíjra jelölték, és szerintem mindenféle hang számít. Nem feltétlenül értek egyet azzal a lázadási stratégiával, amit Masih ajánl a nőknek, mert szerintem nagyon agresszív és veszélyes, de ez is része lehet egy olyan mozaiknak, ami egy lehetséges változást indít el. A nagy döntések nemzetközi politikai szinten dőlnek el, de a hétköznapi emberek hangjára is szükség van – ezért is jó ez a dokumentumfilm fesztivál.

Masih Alinejad és a film rendezője, Nahid Persson Sarvestani

Milyen érzések és emlékek kavarogtak benned, amikor megnézted a filmet?

Igazságtalanságot éreztem az áldozatok miatt, akiket a filmben bemutatott tüntetéseken megöltek, és az édesanyáik miatt, akik nem kaphatnak feloldozást. Azt éreztem, hogy ilyen „dübörgő” rendszerben sokszor nem lehet mit tenni, egyszerűen átgázol rajtad. Nagyon megérintett a film.

Egyéni szinten hogyan fejezhetjük ki a támogatásunkat az iráni nők felé?

Azzal, hogy informálódunk erről a világról, és nem próbáljuk az irániakat bekategorizálni, lázadóknak, áldozatnak vagy egyfajta veszélyforrásnak látni őket. Sokat segíthet a nemzetközi hírek elolvasása vagy akár egy iráni film megnézése, könyv elolvasása abban, hogy árnyaltabb képet kaphassunk.

A pénteki és szombati vetítés után lehetőséged lesz beszélgetni a rendezővel. Van olyan téma, amiről kimondottan szeretnél vele beszélgetni?

A rendezőnő, Nahid Persson Sarvestani iráni származású, és most Svédországban él. Több iráni barátom van itthon, én is évekig éltem külföldön. Sokszor felmerülő téma és dilemma a beszélgetéseink során az iráni ismerőseimmel az identitás kérdése. Érdekelne, hogy Svédország, amit mi egy nyitott, progresszív államnak ismerünk, mennyire nyitott más kultúrákra? Annyi sztereotípiával találkozunk itthon is Iránt vagy a Közel-keletet illetően. Ezért is ajánlom a fesztivál dokumentumfilmjeit, ugyanis megmutatja és közelebb hozza hozzánk a legkülönbözőbb kultúrákat és azok mindennapjait. És meglepő módon sokszor magunkra ismerhetünk. 

Mit szeretnél, milyennek lássák a film megtekintése után Iránt azok az emberek, akik nem ismerik ezt az országot?

Szerintem nagyon fontos, hogy árnyaljuk a képet. Ezért szuper ez a fesztivál, mert tűpontosan rá tud mutatni a nagyon kritikus társadalmi kérdésekre. Irán egy hihetetlenül gazdag, progresszív kultúrával rendelkező ország, fantasztikusan befogadó, érdeklődő emberekkel. Azt is tudni kell, hogy a Közel-Keleten Iránban a legmagasabb a nők iskolázottsága és munkavállalása, tehát abszolút fejlődő tendenciát mutat az ország. Itt a kultúra, a tudás mindig is a vezető értékek egyike volt. A művészeti közegből is hihetetlenül tehetséges alkotók kerülnek ki. Le kell kaparnunk az egzotikumot, hogy ne csak az adott elnyomó közeg kontextusában próbáljuk Iránt megérteni, hanem annál mélyebben is.

Fotó: Levko Esztella, Győri Alíz, Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál

Olvass tovább!

Feltörekvők: Levkó Esztella, színművész

Feltörekvők: Levkó Esztella, színművész

A fiatal színésznőt, Levkó Esztellát az RS9 Színház Szürke kertek című darabjában a nyolcvan éves Big Eddie-ként ismertük meg. Arról faggattuk, hogy mit csinál, amikor éppen nem a színpadon játszik.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

4 sorozat, ha nagy kedvenced A korona A korona

4 sorozat, ha nagy kedvenced A korona