Mi lett volna velünk, ha egy sokkal nagyobb mortalitású vírus szabadul ránk? – Gondoltam, amikor üveges szemmel bámultam a képernyőn a stáblistát a sorozat első része után. A nyolcrészes orosz thrillert a Covid után nem lehet anélkül nézni, hogy ne jusson folyton eszünkbe párhuzamosan a mi vírusunk, a mi tragédiánk is. És közben lehetetlen nem arra gondolni, hogy minden fájdalom és nehézség ellenére még így is viszonylag jól megúsztuk.
A Vongozero – Menekülés a tóhoz sorozat Yana Vagner regénye mentén egy olyan valóságot képzel el, ahol egy sokkal gyilkosabb vírus szabadul a világra és bénítja meg egy nap alatt Moszkvát. A sorozat főszereplői – két család, akik a vírus epicentrumától egy kicsit távolabb éltek, még éppen időben kezdtek el menekülni a vírus elől, eldöntötték, hogy elmennek a tóhoz, azaz Oroszország egyik legészakibb pontjára. Persze semmi garancia nincs arra, hogy északon, mire odaérnek, egyáltalán létezni fog még az a vongozerói tengerparti házikó, amiről egyikük, Boris (Yuriy Kuznetsov) mesél. Mégis, ez a talán már csak a képzeletükben valós hely az, ami tartja a lelket a főszereplőinkben.
Az állami szervek lebomlása, portyázó csapatok fosztogatása, belső viszályok és az emberi mivoltából kifordult társadalom nehezíti az északra tartó csapatot. Az élet és az emberi kultúra határmezsgyéjén járunk, a túlélési ösztön erősebbnek bizonyul, mint a legalapvetőbb társadalmi normáink és az erkölcs.
A sorozat hihetetlenül igényes látványvilága, kidolgozott karakterei és izgalmas történetmesélése a hollywoodi gigaprodukciókhoz emeli az orosz sorozatot, és emlékeztet minket arra, hogy nem csak Amerikában születhetnek jó sorozatok. A sorozatbeli vírus története bárhol lehetne, azonban az utazás nagyszerű apropót ad ahhoz, hogy az orosz vidék és az orosz lélek egy-egy karcolatát is megmutassa nekünk.
