Már a telefonban éreztem, amikor felhívtalak időpontot egyeztetni az interjúhoz, hogy nyitott személyiség vagy. Mindig ilyen könnyen megtalálod a közös hangot másokkal?
Azt gondolom, hogy igen, mert nincs mit titkolnom, őszinte vagyok. Szerintem emiatt a többség is szívesebben megnyílik nekem és én sem feszengek.
Akkor úgy sejtem, hogy nem volt nehéz belecsöppeni egy ilyen összeszokott csapatba, mint A játszma színészgárdája.
Ilyen szempontból mondhatjuk, hogy nekem majdnem minden munka ilyen. Még új vagyok a szakmában, ezért nem okoz plusz feszültséget, ha egy összeszokott csapatba kerülök és nem is gondolok erre. Ők régebb óta ismerik egymást, hosszabb ideje dolgoznak együtt, ez a dolgok rendje.
Kulka János igazi legenda. A közös jeleneteitek miatt sem izgultál?
Libabőrös leszek, ha belegondolok azokba a pillanatokba, amiket átélhettem vele, ahogy néztem közelről, miközben játszott velem. Egyenrangú fél lehettem mellette és számomra ez nagyon jó élmény volt. Amikor feljöttem vidékről Budapestre, nem ismertem senkit a szakmából és fogalmam sem volt arról, hogy ki mit csinál – ebből a szempontból nagyon olvasatlan és tudatlan voltam. Persze tudtam, hogy ki az a Kulka János, de onnantól kezdve, hogy találkozunk és bemutatkozunk valakinek, egyek vagyunk és az határozza meg az illetőt, hogy velem hogyan viselkedik. Nincs bennem félelem, nem jövök zavarba azért, mert valaki nagy ember.
Úgy fogalmaztál, hogy olvasatlan és tudatlan voltál. Abigél, akit alakítottál a filmben, egy nagyon felkészült, rendkívül eszes lány. Hol találtad meg a közös pontokat magadban és benne?
Senkiben sem bízhatsz meg, senkinek sem szabad hinni, még magadnak sem – általában ezek a mondatok hangzanak el a filmmel kapcsolatban, és én is ezekkel tudtam leginkább azonosulni. Nagyon sok embernek megadom a bizalmamat és mindenki egyenlő eséllyel indul nálam. Még azt is megengedem, hogy egyszer elrontsa, de onnantól már távolságot tartok. Ez sokszor előfordult már az életemben, mégis mindenkinek adok egy új esélyt, viszont éppen emiatt nagyon kevés emberben bízom meg. Szerintem úgy igazán nem is szabad senkiben megbízni magunkon kívül, és magunkban sem szabad mindig, mert mi is hozunk hülye döntéseket. Valójában egyedül vagyunk, és minden csak hazugság, álca. Felszínesen viselkedünk egymással, felveszünk egy maszkot, nem vagyunk őszinték és azt hisszük, ettől könnyebb. Így éljük az életünket: egyedül vagyunk, de folyamatosan keressük a társaságot, hogy ne vegyük ezt észre.
A játszma – ahogy már A vizsgánál is megszokhattuk – elég összetett, több szálon futó történet. Te mindegyiket ismerted, vagy csak a saját sztoriddal voltál tisztában?
Amikor először láttam, nagyjából megvolt a fejemben, hogy kivel mi fog történni, viszont, ha most megkérnél, hogy soroljam fel, milyen jeleneteim voltak, nem tudnám elmondani, mert már régen forgattuk. Nagyjából tisztában vagyok a fő szálakkal, a saját történetem ívével és azzal, hogyan viszonyulok a többiekhez, de a kész film számomra is meglepetés volt.
Volt egy meztelen jelenetetek Nagy Zsolttal. Mennyire okozott ez számodra nehézséget az első filmes főszereped alatt?
Semennyire, csináltam már ilyet. Ez egyszer átkattant bennem, és már nem úgy tekintek a testemre, mintha az enyém lenne. A testem az eszközöm, pláne amikor a forgatáson nem Vikiként vagyok jelen. Ha valamilyen plusz töltete van, ami miatt én is azt érzem, hogy szükség van rá, akkor rendben van. Nem azt mondom, hogy mindent engedek és az sem az utolsó szempont, hogyan állnak hozzám a stábtagok. Ha zárt a forgatás és csak a rendező, illetve az operatőr van jelen, kikapcsolják a monitorokat és tényleg csak ők nézik vissza, mindent előre megbeszélünk és partnerként kezelnek, akkor azt érzem, hogy én vagyok a fő döntéshozó. Ilyenkor biztonságban érzem magam és tudom, hogy nem fognak kihasználni, objektíven látok rá a dolgokra.
Láttam, hogy az Instagramon már most megtaláltak a megmondóemberek, akik nem mulasztják el közölni, hogy az előző frizurád jobban állt, de ez alapján azt feltételezem, hogy nem tulajdonítasz nagy jelentőséget a külsőségeknek.
Nem érdekelnek. Ebből a szempontból nem befolyásol mások véleménye, mert nem én rendelkezem a testem és a hajam felett. Mióta színházban játszom, mindig megmondták, hogy milyen lehet a külsőm. Sokáig tetoválásokat sem mertem bevállalni, mert azt mondták, hogy egy rendes színésznek nincs, ráadásul, ha nő, akkor a haja is hosszú. Feljöttem vidékről és levágattam. Amikor elkezdtem növeszteni, mindig jött egy olyan munka, ahol azt mondták, jobb lenne, ha rövidebb lenne és más színű. A következőben azt mondták, hogy növesszem meg. Teljesen mindegy, hogy ki mit mond, mert úgy fogok kinézni, ahogy a rendező elvárja.
Ez a hozzáállás biztosan felszabadító. Beszélgettem már olyan színésznővel is, aki folyamatosan ügyel arra, hogy jól nézzen ki, hiszen a színpadon mindig az emberek szeme előtt van.
Nem akarom, hogy túlságosan nagyképűen hangozzon, de ha belenézek a tükörbe, akkor azt gondolom, hogy jól nézek ki. Ezzel nem arra gondolok, hogy elhiszem magamról, hogy gyönyörű nő vagyok, hanem arra, hogy sokszor dicsérik az alakomat, a szememet, a hajamat és azt mondják, hogy szép lány vagyok. Persze van olyan dolog, amivel nem vagyok kibékülve a testemen, de az az én bajom. Kicsit pici a cicim, de amikor rájöttem, hogy Zendaya is vékony, mégis milyen jó színésznő, akkor el is engedtem ezt a problémát. Ha nem vagyok kibékülve magammal, akkor mástól sem várhatom el, hogy szeressen.
Akkor olyan vagy mint sok nagy, hollywoodi színész, akik bármit megtennének a testükkel egy jó szerepért? Akárcsak Michael Fassbender, Joaquin Phoenix vagy Christian Bale.
Persze, ez nem kérdés. Ez érdekes kérdés, hiszen a filmekben az igazságot próbáljuk a lehető legjobb módon hazugságba csomagolva igazként beállítani. Miközben valódiak akarunk lenni, hazugság, amit csinálunk.
Azt is láttam a képeid között, hogy extrém sportolsz.
Az ejtőernyőzés lett az új hobbim, csak nagyon sokat dolgozom, ezért kevés időm van rá. Még nagyon az elején járok, ezért nem látok előre minden eshetőséget a fejemben. Maximalista vagyok, inkább csípőből akarok tudni mindent, minthogy csak szerencsém legyen, mert ez pont nem egy ilyen sport.
Akkor dublőröd sincs?
Volt párszor. A kaszkadőr azért van, hogy például elessen helyettünk, mert megtanulta, hogyan tud úgy mozogni közben, hogy ne fájjon neki. Én egy bénán sikerült eséssel akár a karomat is eltörhetem. Szeretnék efelé is elmozdulni, megtanulni, ezért azon agyalok, hogy felhívom a kaszkadőr ismerőseimet. Szeretnék olyan lenni, mint Tom Cruise.
Volt, ami kifejezetten nagy kihívás volt számodra a forgatáson?
Eddig az volt a legkönnyebb, amiről azt gondoltam, hogy nagy kihívás lesz, amiről pedig azt hittem, hogy könnyen fog menni, ott mindig beragadt valami és sokkal nehezebben ment. Ilyen volt például egy szimpla séta: fel kellett mennem egy lépcsőn, elfordulni jobbra, elnézni balra, és menni tovább. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy mit akar kommunikálni a rendező, pedig érthetően elmondta. Most viszont egy nehéz feladattal nézek szembe egy másik forgatáson. Leszbikust kell játszanom, de nőkkel még nem volt hasonló élményem. Van szerelmi jelenetem is, ami pusztán azért furcsa, mert nem ismerem, hogy milyenek a leszbikusok, hogy élnek nemi életet – ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy mások lennének, csupán őszintén és hitelesen szeretném átadni azt, hogy egy nőt szeretek. Ezt viszont csak akkor tudom megtenni, ha tisztában vagyok azzal, hogy egy nő valójában hányféleképpen tud egy nőt szeretni.
Erről jut eszembe, egy interjúban azt mondtad, hogy nincs álomszereped, de egyszer szívesen játszanál férfit…
Igen, akkor valamiért ez volt a heppem. Azt hiszem, hogy azért, mert nagyon szerettem volna egyszer egy olyan szerepet, ami miatt le kellene tolnom kopaszra a hajam, mert ki szeretném próbálni, magamtól viszont nem csinálnám. Valószínűleg nem lennék jó férfi és nem is akarnék férfit játszani. A rövid hajam miatt sokszor néztek kisfiúnak és sokszor öltözöm sportosan, el is hiszem, hogy így néznek rám. Viszont rájöttem, hogy nőket akarok játszani, hiszen nő vagyok. Olyan sok jó női szerep van még és jó kihívás lenne tényleg hitelesen alakítani valakit. Mint amikor Leonardo DiCaprio alakítása miatt megkérdezték a Gilbert Grape után, hogy tényleg egy igazi fogyatékkal élővel akartátok ezt a szerepet eljátszatni? Nem akarták elhinni, hogy ő egy színész.
Most szabadúszó vagy. Nem vonz a gondolat, hogy lehorgonyozz egy társulatnál?
Szeretek a magam ura lenni és én eldönteni, hogy mit csinálok, mert jó érzés A-tól Z-ig tudni, hogy mi vár rám. Néha nagyon nehéz, mert szinkronizálok is és nem könnyű összeegyeztetni a munkákat. Általában előre tudom a napjaimat, tehát ha most megkérdeznéd, hogy mit csinálok csütörtökön, akkor tudok rá válaszolni, ez viszont nagyon fárasztó is. Azt mondják, a jó színész olyan, hogy ha nincs szerep, akkor azért sír, ha van, akkor pedig azért. Én mindennek örülök, de ha valami nem tetszik, annak hangot adok és próbálom a magam igényeihez formálni a munkákat. Saját magamat képviselem, kiállok magamért, hiszen ki más tehetné, ha nem én?! Persze ezt egy kőszínházban is megteheted, de ott valamilyen szinten alá kell rendelned magad egy rendszernek.
Színházban már játszottál főszerepet Édes Charity-ként, de A játszma volt az első filmes főszereped. Miben volt más, milyen élményt adott?
Ég és föld a kettő. Ha a Charity-t hasonlítjuk össze A játszmával, akkor az előbbi nyerne, mert nagyon betalált nálam az a szerep. Sokkal intenzívebb élmény volt és önazonos voltam, viszont nem akarnám még egyszer játszani. Sok hasonlóságot véltem felfedezni köztem és Charity között – azt leszámítva, hogy kurva volt. Ha újra játszanám, akkor olyan lenne, mint amikor van egy problémád, amire tudod a megoldást, de ahelyett, hogy megoldanád, inkább szenvedsz. Ilyen volt nekem a Charity: nagyon sok problémámat megoldotta és terápiás jellegű volt, de ha tovább játszom még öt évig, akkor belepusztulok, mert minden egyes előadáson meghaltam egy kicsit. Az Édes Charity és A játszma is óriási élmény volt, de Abigélt bármikor ezer örömmel újra játszanám, ha kellene.
Fotó: InterCom
Olvass tovább!
