Bátrak és tehetségesek, ők az új generáció – interjú

2022. június 20. |

Még csak az elején járnak egy hosszú útnak, de már régóta mozognak a saját pályájukon. Nyáry Luca a második könyvét írja, Staub Viktória új filmje most debütál, Keszthelyi Vivien pedig nemzetközi szinten is elismert autóversenyző. Velük ünnepeljük a magazin 15. születésnapját, mert szerintünk érdemes a jövőben rájuk figyelni. Egy asztalhoz ültettük hármójukat: a hihetetlenül céltudatos Vivient, a szakmájáért szenvedélyesen rajongó Vikit, és az örök kíváncsi Lucát, akit arra is megkértünk, hogy mesélje el a beszélgetést.

A Dohány utcában ülünk, egy kávézó ablakában. Félig mosolyogva, félig megilletődve bámuljuk egymást, mint a régi barátok, akik évek óta nem találkoztak, és most egyszerre van kicsit túl sok, és kicsit túl kevés mondanivalójuk, ahhoz, hogy beszélni kezdjenek. Kívülről szemtelenül mindennapinak tűnhet ez a helyzet, azonban az igazság az, hogy most először látjuk egymást, és tudom, hogy a velem szemben ülő két lány egyáltalán nem azért került ide, mert annyira átlagosak lennének. Viki ért ide előbb, szőke, rövid haja és apró termete miatt egy erdei tündérre emlékeztet engem, ha nem tudnám róla, hogy a generációnk egyik legsikeresebb és legtehetségesebb színésznője, biztosan egy veteményeskertben képzelném el őt, állatokkal az oldalán. Az Aranyélet vagy a Hotel Margaret szerepeinek eljátszása után biztosan jól is érezné magát egy farmon, de nem sok ideje van pihenni, folyamatosan forgat, szinkronizál és a színpadra is gyakran visszatér, hisz szenvedélyesen rajong a szakmájáért. Ezzel én is így vagyok, de a hasonlóság itt nagyjából véget is ér. Míg engem láthatóan zavarba hoz a helyzet, belőle csak úgy árad a közvetlenség, mintha a személyisége nem férne el a saját testében, az egész szobát elárasztja, pedig fele annyit beszél, mint én. Vivien egy kicsit más, bár az ő magabiztossága talán még jobban elbizonytalanít. Tudom, hogy egyidősek vagyunk, huszonegy évesek, mégis olyan érzésem támad, hogy egy emberöltők választanak el minket egymástól. Az elegancia, amit magából sugároz, inkább illene egy tizenkilencedik századi bárónőhöz, mint egy autóversenyzőhöz, de mégse merül fel bennem, hogy valamiképpen ne tartozna hozzá. Vivien szédítően önazonos, ez az első dolog, amit észreveszek rajta, és már ez elég ahhoz, hogy kicsit összébb húzódjak a székemben. Persze tudom, hogy szüksége is van erre a hitre magában, hiszen már kiskamasz kora óta felnőttekkel versenyez, egyike volt annak a három pilótának, akik bekerültek az Audi Sport Racing Academy tehetségképzőbe, onnan pedig szinte egyenes út vezetett ahhoz, hogy ő legyen minden idők legfiatalabb női dobogósa a nemzetközi GT4-es bajnokságok történetében.

nyary-luca-staub-viktoria-keszthelyi-vivien

A két lányból kiáramló, lefegyverző energia elég ahhoz, hogy egy pillanatra elfelejtsem, hogy én is része vagyok ennek a beszélgetésnek. Nem mikrofonállványként érkeztem, hanem mert a Marie Claire szerkesztősége szerint egy kategóriába lehet minket sorolni, mint Magyarország kiemelkedő, fiatal tehetségeit, a választott hivatásunk legjobbjait. Róluk nem nehéz elhinnem ezt, magamról annál inkább. Az írók nem valók kirakatba, vagy csak nem vagyunk jók benne. Hiába lettem Margó-díj shortlistes szerző, hiába a Forbes 30/30 lista és hatévnyi megfeszített írás, előadás és műsorvezetés, még mindig imposztornak érzem magam. És ezen a lapszám nagyvonalú címlapcíme sem segít: „A jövőt mi írjuk” De az biztos, hogy ennél a merész kinyilatkoztatásnál, semmi sem oldja jobban a hangulatot.

Na lányok, milyen érzés, hogy ti vagytok a jövő?

VIVIEN: Bárcsak. Szerintem jó döntéseket hoznánk.

VIKI: Megtisztelő. Tényleg kedves, hogy valaki így gondol rám, és ennyire becsüli a munkámat. Elég vagány lenne, ha így lenne, király arcok vagyunk (nevet). És ha végignézünk a generációnkon, akkor azt látom, hogy van esély rá, hogy tényleg faja kis világot tudnánk létrehozni.

Ebben amúgy egyetértek, kifejezetten pozitív véleménnyel vagyok a Z generációról és nagyon azonosulok vele, pedig rendszeresen úgy ültetnek le panelbeszélgetéseken, hogy én egy kivételes tagja vagyok ennek a korcsoportnak, és kicsit azt érzem, hogy azt várják tőlem, hogy erősítsem meg őket abban, hogy amúgy lusták és követelőzőek vagyunk, csak én vagyok másmilyen. Nem tudom ti éreztek-e egy felelősséget, hogy reprezentáljátok a generációtokat, vagy egyáltalán láttok-e egy párhuzamot a kortársaitokkal.

VIKI: Pont most vitatkoztam erről valakivel, hogy túl sok mindent akarunk egyszerre, és semmit sem eléggé, de szerintem ez nincs így. Persze nekem is a színészet a minden, de azon belül is van száz fajta lehetőség, ott a színpad, a szinkron, a filmezés. Sőt, akár a tanítás, a drámapedagógia is. Az idősebb generációknak kötöttebbek az elképzelései, úgy gondolják, hogy ha valaki színházi színész, akkor mellette mással nem foglalkozik. Ma viszont már annyi inger ér minket, hogy képtelenek vagyunk csak egy valami lenni, ettől szétszórtnak tűnhetünk, de az egész világ az, és ehhez idomulunk, és ettől nem leszünk kevésbé elhivatottak.

VIVIEN: Az én szakmámban nem szokatlan, hogy fiatalon kezdjük, ezen a téren nincsenek generációs különbségek. A hozzáállás nem változik a motorsportban: mindent egy dologra teszünk fel. Ebben talán máshogy működöm mint ti, jóval kevésbé szerteágazó az életutam, nálam kicsit egyértelműbben mérhető a siker is.

Mondjuk legalább a Marie Claire szerint mindannyian sikeresek vagyunk. 

VIKI: Nekem az a siker, ha büszke tudok lenni magamra. Ha számomra fontos emberek, mondjuk a szüleim vagy a tanáraim, esetleg egy-egy rendező, akivel együtt dolgozom, elégedett velem, büszke arra, amit elértem. Olyankor vagyok igazán boldog.

VIVIEN: Én mindig addig próbálok menni, amíg elérem a célomat, ha az nem megy, akkor eljutni az előtte lévő kapuig. Most még csak huszonegy éves vagyok, még van mondjuk öt évem, hogy mindent kihozzak ebből, hogy eljussak a csúcsra. A nagy cél persze a Forma1, de meglátjuk mit hoz a jövő, én megyek amíg tudok. A táncot meg a korcsolyát is próbáltam, de azt hiszem, maradok a motorsportnál. (nevet)

Nekem kifejezetten fontos, hogy az írás mellett legyenek plusz kapaszkodóim, amik a földön tartanak, különben teljesen összefolyna a munkám a magánéletemmel. Minden nagyon fel van gyorsulva, nincs élesen leválasztható szabadidőnk, a social media korában kialakult egy olyan érzés az emberben, hogy mindig elérhetőnek és prezentálhatónak kellene lennie.

VIKI: Én borzasztó rosszul viselem ezt, nem tudok mit kezdeni a social mediával, hogy állandóan az arcunkba van tolva minden és nem tudok igazán kikapcsolni amíg ezeket nézem. Ezt azzal oldom meg, hogy napi15 percre redukáltam azt az időt, amit az Instagramon töltök, raktam is egy riasztót a telómra, és rám szól, ha átlépem. A Facebookomat deaktiváltam, ott túlságosan könnyű volt belekerülni egy negatív spirálba, és annyit nem adott az életemhez, hogy megérje. Meg ez legalább arra kényszeríti a környezetemet, hogy személyesen vagy telefonon keressenek meg ha beszélni szeretnének velem. A hozzám közel állók köre egyébként is elég szűk, nem engedek be akárkit, folyamatosan figyelem az embereket, meg kell értenem valakit, mielőtt megbízom benne. Épp ezért az egyedülléttől sem félek. Egyedül jövünk a világra, egyedül megyünk el, ha nem tudunk magunkra támaszkodni, akkor el vagyunk veszve.

VIVIEN: Őszinte leszek, én csak azokat tudom igazán tisztelni, akik tényleg letettek valamit az asztalra, az elhivatottság sokat számít nekem. Olyanokkal szeretem körbevenni magam, akik tudatosan haladnak a céljaik felé. Így az én köröm is elég kicsike, azok jelentik a biztos pontot, akikre bármikor számíthatok, mindegy, hogy miről van szó. Hála istennek már elég tapasztalt vagyok ebben ahhoz, hogy lássam, ki az, aki csak érdekből közeledik felém. Lehet, hogy kevesen vannak körülöttem, de azok olyan emberek, akik száz másik helyét is képesek kitölteni.

Akkor ti jóval privátabb emberek vagytok nálam, én az a fajta arc vagyok, aki az egész világ legjobb barátja akar lenni, és úgy érzem jól magam, ha minél többen vesznek körül. Nem mindenkihez állok ugyanolyan közel, de belőlem mindenki ugyanazt kapja. Bár ahogy telnek az évek, észrevettem, hogy bizonyos dolgokat kezdek megtartani magamnak, már nem minden helyzetben kezelem magam közkincsként. Ti hogy álltok az idő múlásához, vagy akár a szülinapokhoz, ha már ez a magazin 15. évfordulós száma?

VIVIEN: Sem lendítő erő, sem akadály nem volt számomra a korom. Ez méri, hogy most éppen mennyi ideje vagyok itt, de a teljesítményemet nem befolyásolja.

VIKI: Engem furán érintenek a szülinapok, pechemre augusztus huszadikán születtem, így kisebbnek tűnik a jelentősége, mert egy napon van az egyik legnagyobb nemzeti ünnepünkkel. Emiatt nagyon vágytam a nagy bulira, a társaságra, hogy azt érezzem, hogy én vagyok a fontos, ez meg aztán annyira terhes lett számomra (és úgy gondolom, a környezetem számára is), hogy már nem is nagyon említem meg senkinek, kisajátítottam magamnak. A húsz, a harminc, a tizenöt, meg mind csak számok, semmit nem jelent, hány éves vagy.

Szerző: Nyáry Luca, Fotó: Zsólyomi Norbert

Az interjú folytatását kerest a Marie Claire ünnepi lapszámában!

nyary-luca-staub-viktoria-keszthelyi-vivien

Szólj hozzá te is!

Még több Magazin

Meghökkentő divattrendek, amelyek visszatérnek divat

Meghökkentő divattrendek, amelyek visszatérnek