Két éven keresztül dolgoztatok a könyvön. Milyen volt a közös munka?
Péterfy Bori: Nagyon jó, kiegyenlített volt a közös munka, de voltak benne hullámzások, mert előfordult, hogy azt mondtam valamire, hogy hülyeség, és Julcsinak kellett meggyőznie engem arról, hogy szórakoztató lesz. Olyan is volt, amit sokat halogattam, mert nem mertem róla beszélni. Amikor valamelyikünk nem volt jó passzban, akkor egymást toltuk, de mindketten nagyon hittünk benne és élveztük. Kivéve, amikor nem, mert megőrültünk.
Tóth Júlia Éva: Mindketten erős, határozott individuumok vagyunk, mégis szuperflottul simult egybe a kettőnk elképzelése, jól tudtuk kezelni, ha a másik feszült volt. Az első gondolatom az volt, hogy nagyon megtisztelő és hatalmas felelősség, aztán ezt félre tettem, hogy a munkára tudjunk fókuszálni és arra, hogy a lehető legnagyobb kíváncsisággal értsem meg és tárjam fel Bori életét. Az újságírói, szerzői múltam jó alapot adott ehhez. Ez egy olyan alkotás lett, amit bármikor nagyon szívesen mutatok és vállalok. Nekem az a legnagyobb elismerés, hogy Bori is büszke rá, és számára is fontos.
Bori: Mindketten maximalisták és workaholicok vagyunk. Szerintem azért is lett ilyen jó, mert betegesen sok munkát fektettünk bele. Nem nagyon fordul elő, hogy egy író-újságíró ennyi energiát szenteljen valakinek az életrajzkönyvére, mert egyszerűen nincsen ennyi ideje. Mi közben összebarátkoztunk, ezért úgy álltunk hozzá, hogy tartson ameddig kell, de legyen olyan tökéletes, amilyennek megálmodtuk.
Úgy tudom, hogy Julcsi két éven keresztül minden éjjel Borival álmodott, a falára az egész családfája fel volt írva.
Julcsi: Azt képzeld el, hogy még tegnapelőtt is vele álmodtam, csak már nem mondom.
Bori: Julcsi lakásában volt egy krétafal, ami olyan volt, mint a filmekben, amelyekben a megszállott nyomozó a sorozatgyilkost keresi, amikor már rég ejtették az ügyet. Mindenhol jegyzetek voltak, hogy ki kivel és mit, ki mikor született, vele ekkor és akkor ismerkedtem meg, milyen színházban, melyik társulatban játszottam, milyen szerepeim voltak.
Julcsi: Most töröltem le, hogy megszabaduljak a Bori-hagyatéktól. Volt egy nagyon vastag papírhalmazom, amikre mindig felfirkáltam, ami eszembe jutott, majd betettem őket egy mappába. Két év alatt annyi feljegyzés került bele, hogy önmagában megérne egy werkkiállítást.
Úgy találkoztatok, hogy Julcsi egy interjút készített veled – ekkor merült fel a könyv ötlete is, a barátságotok pedig a munkafolyamattal együtt mélyült el. Hogyan formálódott a több mint 700 órányi hanganyag alapján készült kötet a barátságotokkal együtt azzá a végleges alkotássá, amit most a kezünkben tarthatunk?
Bori: Ahogy mélyült a barátságunk, az érdeklődésünk a másik iránt, egyre jobban megértettük egymást és nagyobb lett köztünk az összhang – csak egy-két apró dolgon vitáztunk. Az egész elkezdett összeállni, mint egy puzzle, amiről éreztük, hogy egyre jobb lesz. Stark Attilát, a harmadik alkotótársunkat sem szabad kifelejteni, aki a grafikákért és a vizualitásért felelt. Ő sokszor tovább is vitt minket a munkában.
Julcsi: Volt egy nagyon szép íve a folyamatnak, mintha a könyvalkotás köré simult volna a barátságunk. Olyan volt, mint amikor a mesékben sok ajtón keresztül kell eljutni a sárkányhoz. Egyszer csak kinyílik egy, majd még egy, és azt hiszed, hogy már nincs több, de még mindig van – ezek az ajtók folyamatosan nyíltak meg Borihoz, ami egy iszonyatosan izgalmas utazás volt. Már az elején felmértem, hol vannak köztünk a határok, amiket tiszteletben is tartottam. Semmit sem akartam erőltetni, hagytam, hogy magától alakuljon. Valószínűleg Bori ezt a jó kis szeizmografikus radarjával kiszagolta, és egy idő után egyre közelebb engedtük a másikat az életünkben.
Bori: Julcsi E/1-ben, az én hangomon tudott írni – a legerősebb pozitív kritika a könyvvel kapcsolatban az, hogy olyan, mintha engem hallgatnának. Ez csak úgy jöhetett létre, hogy össze tudtunk kapcsolódni.
Julcsi: Nagyon gyorsan ráéreztem arra, ahogy Bori kommunikál, kapcsolódni tudtam a nyelvi rendszeréhez és világához, de szerintem azért, mert az érdeklődési körünk is egyezik.
Azóta is napi szinten kapcsolatban vagytok. Hogyan inspiráltátok egymást a közös munka során és hogyan inspiráljátok azóta egymást az alkotásban?
Julcsi: Én folyamatosan kapok a Bori-élményből, de ez oda-vissza működik. Arra jöttem rá, hogy nemcsak a pozitív dolgokból lehet tanulni, hanem abból is, hogy a másik ember miként él meg bizonyos nehézségeket. Folyamatosan azt kapom Boritól, hogyan lehet úgy hiteles, önazonos alkotóművésznek maradni és vállalni a véleményedet, hogy gyakorlatilag minden körülmény ellened dolgozik. Egy olyan világban élünk, ahol a külsőségek dominálnak. Minden bulvárlapban az szerepel, hogy melyik celeb mit vett fel, kivel feküdt le. De ha megnézed Bori nyilatkozatait, ő általában a világ változásaira reflektál, ami rendszeres téma köztünk.
Bori: Számomra Julcsi nagyon fontos ember lett, a szakmai és magánéleti kérdéseimet, problémáimat is megbeszélem már vele. Most a rajtunk túlmutató problémacunami miatt egymást próbáljuk kijjebb húzni a szarból, de elég reménytelen a dolog, szerintem mindketten fuldoklunk benne. A globális helyzet sem egyszerű, mindenki szorong, hogy mi lesz, ha nem lesz víz, gáz, földgolyó, de ezen belül egy ilyen társadalomban élni, ahol elhangozhat egy „nem kevert fajokról” szóló náci beszéd, tényleg olyan, hogy az ember nem tudja, hova bújjon a szégyentől. Borzasztó nehéz, szóval szerintem még inkább szükség van a barátokra és a hozzád hasonlóan gondolkodó emberekre.
Milyen női alkotónak lenni ma Magyarországon?
Julcsi: Nagyon nehéz. Állandó téma köztünk, és Bori esetében is azt látom, hogy az csak egy dolog, hogy nő vagy, de ha nem a rendszer embere vagy, de legalábbis egy egyéni hangot, álláspontot képviselsz, akkor nagyon nehezített pályán mozogsz, mindegy, hogy milyen területen alkotsz. A körülöttünk lévő változó világ és az eldurvult politikai helyzet, a zeitgeist, amiben itthon élünk, gyakorlatilag teljesen megváltoztatta az alkotói pályához való hozzáállásomat. Tudatosan felépítettem egy idővonalon, hogy a szerzői pályámon mit és hogyan szeretnék elérni. Most viszont abban sem vagyok biztos, hogy a következő könyvem egyáltalán meg tud jelenni, mert papírhiány van és a kiadók is változtatják a hozzáállásukat, ahogy Borinál sem biztos, hogy lesz következő előadás vagy koncert.
Ha jól tudom, éppen egy disztópián dolgozol, gondolom nem véletlenül.
Julcsi: Az egész járványhelyzet akkora őrület volt, mintha Black Mirror-epizódok valósulnának meg. Másféle regényt akartam, de a Covid alatt egy futás közben annyira összeállt bennem a történet, mintha az égiek küldték volna le. Pont azokban a napokban volt a Szájer-botrány, ami teljesen átírta a napi közbeszédet – ez fejezte be a fejemben a disztópikus történetet, aminek a gerince az online bullying és az, hogy milyen mértékben lehet ízekre szedni valakit az online térben. A könyv ennek az ízekre szedésnek a történetét mutatja meg, közben pedig tükröt tart elénk, hogy milyenek is vagyunk mi, emberek 2022-ben. Próbálom úgy megírni, hogy ne legyen nagyon durva, ha valósággá válik. Ezt mondjuk sajnos nem tudom kivitelezni, mert durva lesz a vége, úgyhogy remélem, nem adok tippet vele egy internetes üzletembernek, hogy megvalósítsa.
Mennyire volt tudatos, hogy azon kívül, hogy bemutatjátok, ki az a Péterfy Bori, sok szó esik nőket érintő problémákról és olyan dolgokról, mint például a fiatalkori lázadásod, amikről a társadalom szerint a nőknek „nem illik” beszélni?
Bori: Ezek a témák egy külön könyvet is ki tudnának tölteni. A szépirodalomban is egyre több a női író, és a pszichológiai könyvektől egészen a bulvármagazinokig mindenhol szó esik ezekről. Rettenetesen nagy probléma akár csak a család fogalma is, hiszen iszonyú magas a válások száma. Nehéz, hogy mindenki dolgozik, nem élnek már együtt a generációk, nincs segítsége a szülőknek a gyereknevelésben. Végtelen mennyiségű nehézség van, mi a könyvben célirányosan próbáltuk a legfontosabbak kiragadni. Bármennyire is egyensúlyozik egy nő a rengeteg tálcával, amit tart, a gyerek, a család, a szerelem, hogy jó nő maradjon, de a karrierjét is jól csinálja, de még ha meg is tudja csinálni, akkor sem lesz elég jó. Az embernek magával kell megbékélnie, mert nem fogja senki vállon veregetni. Sőt igazából pont megtalálják azt az egy tálcát, amit majdnem leejtettél, és azért fog mindenki egy életen át cseszegetni. Nem fogják azt mondani, hogy közben még negyvenet megtartottál, rajtuk hatszáz üvegpohárral. Ha magaddal meg tudod beszélni, hogy amit csinálsz, az a lehető legjobb, akkor valamennyire el tudsz vonatkozni ezektől az elvárásoktól.
Julcsi: Engem is iszonyatosan foglalkoztat az, hogy mit „szabad” egy nőnek és mit nem, mennyi ideje van egy nőnek, meddig tolható ki az anyaság. Egyértelmű volt, hogy mivel ez mindkettőnket erősen befolyásol, benne kell lennie. Sajnos tényleg egy olyan világban élünk, ahol nem fogják megveregetni a vállad a teljesítményedért, és nem is szabad ezt várni. Csak csinálni kell azt, amiben jó vagy, közben meg arra kell törekedni, hogy jóban legyél magaddal, mert akkor kevésbé tud elpusztítani mindaz, ami körülvesz.
Aki elolvassa a könyvet, az látja, hogy nagyon gazdag az élettörténeted. Milyen tanulságot tudsz levonni belőle, ha visszatekintesz?
Bori: Ezt Julcsinak is sokat mondtam, és szerintem el is tanulta: nem szabad benne maradni egy rossz kapcsolatban.
Julcsi: Tényleg, ezt nagyon jól elsajátítottam, köszönöm szépen Borinak. Az ő történetein keresztül ez sokkal nagyobb érvényt nyert, mert itt az élő példa, hogy nem kell ennyit szenvedni, lépni kell.
Az ember, különösen egy művész nyomot akar hagyni a világban. Hogy érzitek, ezzel a könyvvel sikerült? Egyáltalán sikerülhet valaha?
Bori: Szerintem ezt nem érzi így az ember, mert a világ folyamatosan alakul, arra reflektálunk.
Julcsi: Előre tudom azt az öt-hat könyvet, amit meg szeretnék írni, és rettentően szorongok, hogy nem sikerül megcsinálni. Ráadásul nekem is vannak terveim még a zeneiparban, és egyáltalán nem látom jelenleg reálisnak azt, hogy meg tudom őket valósítani. Ahogy Bori is mondja, egy alkotó ember számára nem az a motiváció, hogy nyomot hagyjon, hanem az, hogy sok mindent el akar elmondani, meg akar mutatni.
Bori: Per pillanat nem tudjuk, hogyan fogunk alkotni, kikkel, milyen lehetőségekkel és egyáltalán hogyan keresünk pénzt a munkánkkal, illetve miként számlázunk majd. Az összes alkotó, gondolkodó ember, a művészek mind ellenségek.
Julcsi: Nekem személy szerint rohadtul fáj, hogy gyakorlatilag a saját hazám veszi el tőlem a szabad munkámhoz való jogot, hogy azt csinálhassam, amiben jó vagyok, és amiben hiszek. Főállású katás voltam 2012 óta, és most azért pakolom a lakást, mert elmegyek külföldre, egy olyan országba, ahol hagynak dolgozni és élni.
Bori: Terveztünk közösen egy színdarabot, de gyakorlatilag nem tudjuk azt csinálni, amiben jók vagyunk. Emellett még azért is pluszban depressziós vagyok, mert fuldoklom abban, hogy a legjobb barátaim és a legtehetségesebb emberek sorra mennek el. Már hosszú ideje tragédiának lehet nevezni azt, ami itt történik.
Julcsi: Én marhára nem akartam elmenni, de esküszöm, azt érzem, hogy félek itthon és minden bizonytalan lett. Valamit nagyon megérezhettem, mert hetekkel ezelőtt elkezdtem szervezni a külföldre településemet. Februárban akartam költözni, majd bejelentették a katatörvényt, másnap pedig még az utolsó élő szerződésemet is felmondták, úgyhogy teljesen bevétel nélkül maradtam. Író vagyok, főleg reklámszakmában dolgozom, kizárólag cégeknek számlázom.
Bori: Vagy a koncerteken egyenként számlázunk a közönségnek.
Bori, ha elölről kezdhetnéd a karriered annak tudatában, ami körülvesz, te mit csinálnál?
Bori: Egy szó: tipli. Húzni innen. Vagy ha már így jártunk, hogy ittragadtunk, akkor kitartani, és egyre jobbnak és erősebbnek lenni!
Fotó: Kováts Zsófia
