Színházban improvizálni természetesen mindig is kellett. Egyrészt a színészképzési technikák egyik alappillére, másrészt a színészi pálya egészében az állandó eszköztár része, és nem csak az elfelejtett szövegrészek miatt. Az amerikai forgatásokon gyakran a kamerák előtt is rögtönöznek a sztárok, közülük Jack Nicholson, Robert Downey Jr., Melissa McCarthy, Bill Murray, Whoopi Goldberg, Sacha Baron Cohen csak néhány név a hírhedten vicces kedvű filmesek táborából. A listából úgy tűnhet, hogy az improvizálás kizárólag a komédiázáshoz hasznos kellék, és hogy többnyire öncélú bohóckodás. A Vígszínházban most debütáló összjáték meggyőzően demonstrálta, hogy egyik leegyszerűsítő állítás sem igaz.
Az improvizálást, mint önálló műfajt a Beugró című tévéműsor ismertette és szerettette meg a magyar nézők tömegeivel. A 2007 és 2017 között kilenc évadot megért sorozatban az egyik állandó húzónév Rudolf Péter volt, aki nyilván örömmel élesztette újra régi szenvedélyét a Vígben, ahol 2020 óra igazgató. Jó szokása szerint egyszerre volt felkészült és mindenre nyitott játékmester, biztos kézzel és szeretettel vezényelte le az évadnyitó műsorszámot.
A kísérlet sikere jóllehet magukat a szervezőket is meglepte. A megtelt nézőtér előtt tartott másfél órás játék azzal nyitott, hogy a várható rezsiproblémák miatt a jövőben sötétben kell megtartani az előadásokat, ezért minden nézőt arra fognak kérni, hogy feltöltött telefonokkal érkezzenek, hiszen egyedül a mobilos fényszórók fogják bevilágítani a teret. Azonnal tettünk is egy próbát, amitől egyszeriben koncerthangulat lett úrrá a nézőtéren: a váratlan nyitánytól, a barátságosan személyes hangvételtől és a jól adagolt bevonódás élményétől tapinthatóan oldódni kezdett a színházlátogatásra máskülönben jellemző feszélyezettség és viselkedés.
Az improvizálás a jelenlét művészete. Egyébként a közönséges színházra is ezt mondjuk, de abban valahogy több a manír, a kivagyiság, a jó vagy rossz értelemben vett profizmus. A rögtönzés feltétlen hibázással jár, tele van meglepetésekkel, amitől a játszók és a nézők figyelme is élesebb, jobban drukkolunk, és a hibák mentését (az élő sportközvetítésekhez hasonlóan) kitörő örömmel ünnepeljük. Ilyenkor nincs bennünk leszólás, hogy így én is meg tudnám csinálni, inkább az izgalomérzet fokozódik, hogy hajrá, képesek vagytok rá, vagy vérmérséklettől függően a bárcsak engem is bevennének a csapatba. A Víg patchwork társulata a jelenlévő játszók pillanatnyi játékkedve alapján szimpatikus, támogató közösségnek mutatta magát, akiket boldogság nézni.
Kövesi Zsombor, Gyöngyösi Zoltán és Ertl Zsombor
Brasch Bence és Ötvös András
A szereposztás és a szövegkönyv hiánya lehetőséget ad egyelőre még ismeretlen, vagy máskülönben a háttérben tartott tehetségek váratlan felcsillanására is. Tulajdonképpen az összes frissen leszerződtetett fiatal fiúban és lányban könnyen találni izgalmas és szerethető vonást, mind tele vannak energiával és közlésvággyal. Ha egyetlen nevet kellene kiemelnünk, akkor a nyári filmkedvenc Együtt kezdtükben már bizonyított Kövesi Zsombor lenne az, aki megjelenésében és színészi karakterében is üde színfoltnak tűnik. Továbbá érezni, ahogy egy-egy színész hajtóereje körbeöleli a többi játszót, és ettől mindenki a legtöbbet hozza ki magából. Ötvös Andrásnak például voltak ilyen jól időzített pillanatai, amikor a semmiből felbukkant egy-egy ütős poénnal, majd át is adta a többieknek a stafétát. Kedves volt még, ahogy Igó Éva és Hegedüs D. Géza színházi sztorijai spontán beékelődtek a jelenetek közé. Valójában igazságtalanok a kiemelések, mert a csapaterő vitte sikerre és tette emlékezetessé a programot.
Igó Éva, Hegedűs D. Géza és Orosz Ákos
Nehéz beszámolót írni egy olyan műfajról, aminek a lényege, hogy a megismételhetetlenséggel zsonglőrködik. Ahol minden sikerült és sikerületlen ötlet, a nevetős összekacsintások és szerencsés találkozások, a véletlen rímek és abszurd történetszövések mind egy-egy mini katarzis, de folyamatában rögzíthetetlen az egész. Volt mégis egy jelenet, amiben összesűrűsödött annyi, hogy talán érzékeltetni lehet vele a műfaj sokrétűségét. A jelenet szerint egy háklis színésznőt hárman öltöztetnek nagy sertepertélés, buzgólkodás, egymásra mutogatás kíséretében, de végül is a három beosztott közül egyikük sem meri kimondani, hogy a drága művésznő meghízott a nyáron, nagyobb méretű jelmez menne csak rá. A felháborodott színésznő szerepébe Nagy-Kálózy Eszter állt be, akit a jelenet végén Rudolf Péter félrehívott a színpad elejére és fojtott haraggal leteremtette, hogy csak azért, mert ő a direktor felesége, nem viselkedhet mindenkivel úgy, mintha egy darab rongy lenne, majd azzal zárta le a vitát, hogy vezető színésznőt bármikor talál a helyére, de olyan jó varrónője soha nem lesz, mint a jelenlegi. A magában motyogó varrónőt ráadásul Stohl András rögtönözte (zseniálisan), de még az ő álla is leesett a feszesre vágott csattanókor. Mindezt tehát a pillanat szülte, semmi nem volt előre megírva, nyilván direktben nem a játszókról szólt a dráma, valahogy mégis igazak lettek a viszonyok és igaz lett a lezárásuk is. Veszélyes terep, könnyen bemélyül.
Kopek Janka, Nagy-Kálózy Eszter és Szántó Balázs
Az improvizálásnak furcsa mód tehát súlya van, tétje van. Ugyanis a játék hevében könnyedén elfeledkezünk magunkról, a védekezési technikáinkról, és mire észrevennénk, kimondunk igazságokat. Angolszász területeken hosszú évtizedek óta komoly műhelyek foglalkoznak az improvizációs technikák (röviden imprós játékok) beemelésével a vállalati csapatépítők és készségfejlesztő tréningek gazdag kínálatába. Az elmúlt években magyar nyelven is egyre több jó nevű stúdió indított bárki számára hozzáférhető minőségi képzéseket. A Momentán, a Grund, az Itt és Most három olyan csapat, akiknél garantáltan jó kezekben leszünk. A műfaj tehát nem a színészek privilégiuma (soha nem is állítottak ilyet).
A záró felvetés talán zavarba ejtő, mégis megkockáztatnánk. Volt egy pillanat, amikor életkortól függetlenül mindenki könnyes szemmel dőlt a röhögéstől a nézőtéren és a színpadon egyaránt, valami ritkán megélt felszabadultság összerántotta az egybegyülteket. Pedig saját ügyeinkről volt szó, pedig provokatív volt, pedig volt benne kockázat. Nehéz volt nem arra gondolni, hogy miért nincs több ilyen közösségi élmény a színházakban. A kezdeti problémafelvetésre, hogy a gazdasági nehézségek idején ugyan mivel takarékoskodjon a színház, egyszeriben minta tálcán kínálta volna magát a megoldás. Tartsunk több imprós előadást! Ha nem marad pénz díszletre-jelmezre, szerzői jogokra, sztárgázsikra (ha még van olyan egyáltalán) és a többi pluszkiadásra, akkor majd engedjük össze és hagyjuk játszani mindazokat, akik együttlétre vágynak, akik még kíváncsiak a másikra, akik szellemileg kapacitálhatóak és akiknek még éhes a lelke.
A nagy sikerre való tekintettel októbertől havi rendszerességgel indul improvizációs sorozat, Lesz, ami lesz címmel a Pesti Színházban. Bővebb infó ITT!
Fotó: Vígszínház – Juhász Éva
