Az elmúlt években mindkét formáció a saját új projektjein dolgozott, illetve felvettek így együtt egy meselemezt, A nyolcas sávot. Az elmélázó-ábrándos hangulatú album a hatodikos Tibi hétköznapjairól villant fel fájdalmas-szép képeket. A Trafóban bemutatott előadásnak is a gyerekkor szolgáltat alapot, még inkább az ott átéltekből fullra megpakolt csomagjaink (emotional backpacks), amiket aztán egy életen át cipelünk.
A dalokból, szöveges részekből és táncokból (koreográfus: Joanna Jaworska-Maciaszek) összeálló lendületes produkció igazi csapatmunka és örömjáték. A karnagy és a kórus fegyelmezett bevonulása az iskolai ünnepségek feszélyezettségét juttatják eszünkbe, ebbe robban bele Jónás Vera és zenekara (gitár: Bécsy Bence, basszusgitár: Szerető Dániel, dob: Mihalik Ábel, billentyű: Várnai Szilvia Sziló) felszabadult zenélése. A Halas Dórával 24 fős kórus sötét tónusú egyenruhában menetel, hullámzik, játszik és őrjöng a színpadon: csillámló égitestként vonzza-mozgatja őket a kirobbanó energiájú Jónás Vera. Hol meleget adó napocskaként mosolyog rájuk, hol perzselő napszélként viharzik át köztük, hol csillagporként száll alá és keveredik eggyé velük. Nincs olyan pillanat, hogy ne lenne csodálatos jelenség.
A dalok inkább töredékek; szövegjátékok és vallomások közé ékelődnek. A kórus tagjait végre egyenként is felmutatja az előadás, személyes és sokszor bevállalósan intim részleteket osztanak meg magukról. A feszes ritmus és a változatos forma végig mozgásban tartja a színpadi történéseket, egyszer sem ül le a hangulat. A kórustagok mintha feladatok sorozatát oldanák meg, egyszerre versengve egymással, mégis végig összhangban tartva a közösséget. Többször jelentkezik az érzés, hogy de jó is lenne közéjük tartozni, mígnem egy ponton bevonják a nézőtéren ülőket is, akik hálásan és derűsen fogadják a gesztust.
Az előadás tétje, hogy sikerülhet-e kimozognunk a gyerekkorunk lenyomataként hozzánk nőtt viselkedésekből, vagy hogy legalább rövid időkre le tudjuk-e tenni a vállunkat nyomó súlyos csomagot. Az autofikciós műfaj (amikor a saját történetünk újraírásával készül eredeti művészeti produktum) sajátossága, hogy tele van elfogultságokkal, hiszen csak részben látjuk magunkat kívülről. A közönség soraiból, tehát a kívülálló szemszögéből figyelve sokszor teljesen világos, hogy melyik szereplő mennyire ment mélyre az önfeltárásban és hogy mennyire veszi komolyan ezt az egészet. De ami ennél fontosabb, hogy a Soharóza vállalása az egyenetlenségekkel együtt is szimpatikus és inspiráló.
A fenntartásaimat soroló bekezdéshez a darabból csenek mondatkezdést. Akármit is csinálok, nem tudom másképpen csinálni, mint hogy azon aggódom, hogy a szavaimmal megbántok valakit. Érzésem szerint a Back-pack jelen állapotában inkább félsiker, és ennek két okát látom. Nem ez az első alternatív közegben játszódó előadás, ahol a játszók mintha egy-egy ponton szégyenlősen bocsánatot kérnének azért, hogy a maguk bajával fárasztanak minket. A közönség, de legalábbis annak egy része az önismereti úton már jóval előrébb tart, mint amennyi bizalmat szavaznak neki. Ne feledjük, hogy a járványévek nem csak a művészeket késztették összegzésre és önvizsgálatra. Orvos-Tóth Noémi könyvei, az Örökölt sors és a Szabad akarat évek óta vezetik az eladási listákat, gyaníthatóan a Trafó közönsége sem szűz a témában. Ér magunkról beszélni, ér kitárulkozni, ér problémákat felvetni, ér megoldásokat beajánlani. Akit nem érdekel, eleve nem jön el.
A másik kifogásom arra vonatkozik, hogy nem értem, Jónás Vera miért énekel angolul. Az énekesnő maga nyilatkozta egy tavalyi interjúban, hogy mostanra érett meg arra, hogy magyarul énekeljen, mert az angol dalszövegekben jobban el lehetett bújni, nem kellett túl sokat mutatnia magából. Ez az előadás viszont semmi másról nem szól, mint önmagunk vállalásáról, itt tehát ellentmondást érzékelek. A legvégére már későn fut be Kovács Kati slágere. Az Úgy szeretném meghálálni helyett egyébként is a Most kéne abbahagyni összegezné jobban a látottakat. Ugyanebben a podcastban hangzik el, hogy az énekeseknek üvöltenie kellene, mit gondolnak a világról. A Trafóban az üvöltés elmaradt, de volt egész termes vonyítás és csaholás. Továbbá volt koncentrált jelenlét, volt könnyes nevetés, volt egymás felé fordulás és kölcsönös tisztelet, volt bulihangulat és volt sok meglepetés. Menjetek el, és meglátjátok, mindez hogy jött össze!
Az előadást legközelebb április 7-én láthatod!
Fotó: Kovács Márton, Juhász István
