“6 évesen már egyedül repültem apámat meglátogatni Belgiumba, mindig nagyon vártam. Azon a nyáron arcon vágott egy papuccsal, mert nem akartam hajat mosni. Ez volt apám első tanítása. – Mindig legyél tiszta.”
Mióta dolgozol ezen a projekten? Organikusan adta magát a téma?
Három évvel ezelőtt, amikor felvételt nyertem a MOME-ra, olyan embereket akartam fotózni, akik különböző családmodellekben élnek. Ez végül nem valósult meg, mert két kép után rájöttem, hogy valójában azt akarom fotózni, hogy a kortárs csajok milyen álarcot vesznek fel a social médiában, majd ehhez hozzá fotóztam még egy képet arról, ahogy én látom őket. „Have we already met?” volt a projekt címe, mert a menő helyek előtt mindig mindenki azt kérdezte, találkoztunk-e már. Kicsit ironikus, hogy mindenki felveszi a legjobb álarcát és másnak mutatja magát, amikor smúzolni kell. Az anyag készítése közben találkoztam három lánnyal, akiknek szintén nem volt jelen az életében az apukájuk. Őket fotóztam, de az egyikük kiesett és én kerültem a helyére. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, és az lett a vége, hogy magamat kezdtem el fényképezni. Ennek már lassan másfél éve. Nagyon sokkoló volt, amikor borderline személyiségzavarral diagnosztizáltak. Amikor elkezdtem pszichológushoz járni, ő is mondta, hogy rengeteg trauma van bennem a testem és a férfi-női kapcsolatok terén, amelyeknek mindig szenvedő alanya voltam, mert olyan férfiakat kerestem, akik az apukámra hasonlítanak. Mindig csalódás lett a vége, ami testi abuzálásba ment át: vagy drasztikusan lefogytam, vagy nagyon meghíztam.
Nálad ebben testesült meg a betegség?
Együtt voltam egy fiúval, aki mind szóban, mind fizikailag bántalmazott engem. Soha nem tudok szakítani – inkább abban manifesztálódik a borderlinenom, hogy olyan férfiakhoz ragaszkodok, akik bántanak. Ez már azóta sokat javult, de nálam a piafogyasztás is problémás: mindig akkor jönnek ki a bántalmazó állapotok, amikor iszom. Ezeket azóta feldolgoztam a terapeutámmal. Elmúlt a férfiakhoz való beteges kötődésem és megtanultam, hogyan tudok saját magamban otthonra lelni.
Mit gondolsz arról, hogy a társadalom részéről romanticizálva lett a sztereotípia, miszerint az az igazi művész, akinek valamilyen mentális betegsége van?
Kicsit tényleg romanticizálva van, mert ismerek olyan nagy művészeket, akiknek semmi traumája nincs, mégis gyönyörű képeket csinálnak. Ilyen például a mentorom is. Igen, túl van tolva. De látok benne igazságot is, mert úgy gondolom, ha nem lennék ilyen ufó, akkor nem biztos, hogy ilyen képeket tudnék csinálni.
Nem titok, hogy a fotózás számodra terápia is. Ez egy misszió, hogy tudatosan beszélsz a borderlineról? Előfordult már, hogy megkerestek más érintettek?
Igen és sokan mondják, hogy a munkám számukra is jó terápia.
“Már általános iskolás lehettem, amikor egyszer úgy gondolta, felméri mennyire talpraesett a lánya. Sétáltunk Brüsszel egyik legforgalmasabb utcáján, amikor egyszer csak eltűnt a szemem elől. Később mondta, az oszlopok mögé elbújva figyelte, hogy mindent az ő forgatókönyve szerint intézek-e. Ez volt apám második, nagyon fontos tanítása. – Ne bízz meg apádban.”
Sokat kommunikálsz az apukáddal való kapcsolatodról. A közösségi médiában és a kiállításhoz készült prospektusban is meséltél arról, hogy milyen sérüléseket, traumákat okozott benned, amik a mai napig meghatározzák az életedet és a férfiakhoz fűződő viszonyodat. Mennyi ideig tartott, hogy ezekről beszélni tudj?
Ha három évvel korábban ülünk itt, akkor lehet, hogy nem mesélek róluk. Ahhoz fűződnek a legmeghatározóbb élményeim, hogy az apukám nagyon elhanyagolta a kislánykoromat, és vagy úgy viselkedett velem, mint egy fiúval, vagy hoppon hagyott. A karácsonyok például nagyon fontosak voltak nekem, ezért az anyukám mindig azt mondta, hogy apa is beleadott az ajándékba, vagy küldött nekem valamit. Ő mindig fenn szerette volna tartani bennem a reményt és azt a biztonságérzetet, amit egy apa megadna a lányának. Az egyik karácsonyon apukám megígérte, hogy eljön. Feldíszítettem a fát és az ajtóban vártam rá, de nem jött. Akkor nagyon eltört bennem valami. De olyan is volt, hogy a suli előtt vártam rá, mert úgy volt, hogy jön értem, de mégsem jött el. Sokszor hagyott magamra az érzéseimmel. Az iskolában sokat csúfoltak a szőrös karom miatt, és apu ahelyett, hogy azt mondta volna, „kislányom, gyönyörű vagy”, inkább beöltöztetett autószerelőnek és elvitt a műhelybe. Nem azt erősítette bennem, hogy szép vagyok, hanem még egy lapáttal rádobott arra, hogy mennyire különbözöm a többi kislánytól. Nemrég tettem egy utolsó próbálkozást afelé, hogy normális kapcsolatunk legyen. Apukám olasz. Van egy nagy olasz kommuna Brüsszelben – ő is ott él, én pedig ott születtem. Három hónapja kimentem hozzá, előtte három évig nem találkoztunk, mert annyira összevesztünk. Most is akkora veszekedés lett a vége, hogy a Brüsszeltől száz kilométerre lévő reptérre menet kirakott az autópályán. Onnan kellett kisétálnom.
Apukádról is van kép a kiállításon.
Igazából pont ezen vesztünk össze, mert mondtam neki, hogy publikálni szeretném. Ő azt mondta, hogy nem, mert beperel, majd lekurvázott. Ezek után úgy éreztem, hogy ez az ember annyit bántott, hogy a legösszeszedetlenebb állapotában fogom őt megmutatni, úgyhogy van egy kis fricska is abban a képben. Az a fotó egyébként kísért, mert bárhova megyek, olyan, mintha engem nézne a szomorú, megkeseredett tekintete.
2017-ben kezdtél el fotózással foglalkozni, de mi vett rá, hogy kamerát ragadj?
Az ELTE szociológia szakán a nyolcadik kerületi dzsentrifikációs hullámról írtam a szakdogámat. Egyszerűen nem tudtam megfogalmazni a körútjaimat, hogy milyen volt a kesztyűgyárban gyakornokként dolgozni, vagy amikor segítőként részt vettem a megújulási fázisban. Az akkori barátom apukájától kaptam egy analóg fényképezőgépet és dokumentálni kezdtem az ott töltött momentumaimat. A szakdolgozatom végére csatoltam a nyolcadik kerületről készült fotóimat, ami annyira tetszett anyukámnak, hogy beíratott egy fotós OKJ-re. Ez volt a diplomaajándékom, két évig tanultam ott. Ekkoriban diagnosztizálták rákkal a nagymamámat, róla készítettem egy anyagot. Egy kedves barátomhoz, Szabó R. Jánoshoz jártam mentorálásra (aki az egyik legjobb fotós Magyarországon), és megkértem, hogy nézze meg a képeket művész szemmel. Ő javasolta, hogy próbáljam meg a MOME mesterképzését.
A munkád során sokat foglalkozol a nők felé érkező elvárásokkal, a nemi egyenjogúsággal, illetve az önmagadhoz és a testedhez fűződő viszonyoddal. Hogyan formálta a nőiségedhez fűződő viszonyodat az, hogy elkezdted feldolgozni a gyerekkori élményeidet?
Kiskoromban sokat szekáltak a külsőm miatt, mert nagyon szőrös voltam, nem hétköznapi az arccsontozatom és össze volt nőve a szemöldököm. Sokáig rosszul éltem meg, hogy más vagyok, mint a standard világosabb hajú, kék szemű, európaiasabb arcú, szép magyar lány. Körülbelül tizenhat éves koromig ez hatalmas trauma volt számomra. Aztán sokat voltam Spanyolországban, Belgiumban és Olaszországban. Rájöttem, hogy ott nagyon szépnek számítok, és átfordult a kocka. Ekkor kezdtem elfogadni magamat és azt gondolni, hogy király ez a különlegesebb kinézet. Az elején még megfordult a fejemben, hogy retusálom az arcomat vagy a hasamat, aztán rájöttem, hogy nem a social médiának készítem ezt az anyagot, hanem az embereknek és magamnak. Nagyon sokat javított a testképemen, hogy tudatosítottam, hogy amit a közösségi médiában látunk, az nem igaz. Én viszont egy őszinte anyagot akartam csinálni. Ez indította el bennem ezt a fajta kommunikációt és nyersséget, amit vizuálisan képviselek. Szerintem az egyetlenegy dolog, ami nőként igazán számít, a kisugárzás. Ha pozitív kisugárzásod van és tisztában vagy az adottságaiddal, akkor bármit meg tudsz valósítani. Én már elengedtem a testiségeket. Sok olyan nőt ismertem meg az utóbbi időben az anyag kapcsán, akikre első blikkre nem mondanám, hogy csodálatosan gyönyörűek, de váltok velük három szót, és utána csodaszépnek látom őket.
“Gimi első nyári szünete alatt mesélte egy kocsmában hahotázva a haverjainak a jelenlétemben, hogy otthagyta anyámat a kórházban, mikor megtudta, hogy lánya lesz. Azon a nyáron naponta mesélte különböző társaságoknak ezt a “vicces” sztorit. Ez volt a harmadik tanítása. – Ne bízz meg önmagadban.”
Nem a klasszikus esztétikát képviseled. Többször is megkaptad azt a kritikát, hogy trashek a fotóid. Tudatos fricskamutatás az elvárásoknak, hogy ebben a stílusban alkotsz?
Képzeld el, hogy nem tudom. Mindig is őszintén akartam ábrázolni az embereket. Főleg azért, mert nagyon sokat beszélgetek az alanyaimmal. Ha tudok valakivel kapcsolódni, nagyon szép lesz a végeredmény, de ha nem, akkor úgy prezentálom, ahogy látom őt. Szóval, ha nekem valaki nem szimpatikus, akkor nem lesz jó a kép, legalábbis nem olyan lesz, amilyet valaki szeretne látni magáról. Nem úgy alkotok, mint egy MOME-s, de szeretik a képeimet és elismernek, mint művészt, csak nem illeszkedem abba a standard vizuális stílusba, amit a többi diák képvisel.
Spontánnak tűnnek a képeid, ennek ellenére látszik rajtuk, hogy nagyon tudatosan megtervezed őket. Hogy néz ki nálad az alkotási folyamat?
Folyamatosan agyalok egy traumán, egy gyerekkori emléken vagy egy utópisztikus képen. Jegyzeteket készítek, amikor pedig úgy érzem, hogy valamivel fel tudom oldani ezt az agyalást, megrajzolom vagy inspirációt keresek hozzá. Például adtam apukámnak hatéves koromban egy pólót a saját fotómmal, hogy mindig emlékezzen rám. Ez a póló már a szemétben van. Nagyon bántott, hogy kidobta az első gyerekkori ajándékomat. Amikor legutóbb visszajöttem Belgiumból, kitaláltam, hogy csináltatok egy ilyen pólót és ráadom a legjobb barátaimra. Így oldottam fel ezt az emléket. Maga a megvalósítás lehet spontán, de az a folyamat, amíg addig eljutok, tiszta, keretekben és tervezésben gazdag.
Elég naturalisztikusan fotózol, sokszor meztelenül jelensz meg a képeken, ami szintén megosztó téma.
Szerintem Magyarországon a meztelenség még mindig tabu. Elég konzervatív nép vagyunk. Ha ezek a képek spanyol közönségnek szólnának, ez nem is lenne kérdés. Lehet, hogy tudat alatt kicsit polgárpukkasztónak szánom, pedig nem az. A témám a női test, szerintem nem ciki felvállalni a saját vonásainkat egy művészi anyagban. Kérdezték már tőlem, hogy milyen érzés szembenézni valakivel az utcán, aki látott engem meztelenül. Ebbe bele sem gondolok, mert annyira művészi szempontból közelítem meg a testemet, hogy nem érzem azt, hogy ez én vagyok. Ez egy fotó vagy egy szobor rólam, amit a kép miatt vettem fel és mutatok meg. Bábunak használom a saját testemet.
A fiúktól, férfiaktól milyen visszajelzéseket kapsz a munkád kapcsán?
Nem mindig értik. A férfiak sokkal racionálisabbak és bárgyúbbak ezen a téren. Nagyon sok érzékeny férfi keresett meg, ami jól esik, de gyakran csak annyit mondanak, hogy „jó csaj vagy”, vagy „Úristen, ez a csaj komolyan magát fotózza?, milyen feminista!”.
“Gimi utolsó nyári szünete alatt tudtam meg, hogy dagadt vagyok. Így fogadott a reptéren. 3 hónapig nem ettem, majd hánytattam magam 2 évig. A negyedik tanítása. – Ne bízz meg a férfiakban.”
Nagyon jól beszélsz franciául és angolul, de megérted az olasz nyelvet is. Nem gondolkodtál el azon, hogy külföldön próbálj meg érvényesülni?
De, nagyon szeretnék két-három évet külföldön tölteni. Párizsba szeretnék menni. Menő fényképészeknek írogatok, hogy asszisztálhassak nekik. Francesco Nazardo a kedvencem, ő is ott van most, szeptembertől tőle szeretnék tanulni.
Bulikat, kampányokat fotózol, sőt te vagy Ivan and the Parazol hivatalos fotósa is. Hogy csöppentél bele a zenekar életébe?
Ivánt egy házibuliban ismertem meg, később pedig Simit, a dobost fotóztam a MARInak (magyar fenntartható divatmárka – a szerk). Iván is látta ezeket a képeket, és pont akartak már egy állandó fotóst, akivel egy hullámhosszon vannak. Elmentem velük egy tesztfotózásra a Sopron Fesztre. Nagyon jól sikerültek a képek és iszonyúan összebarátkoztunk.
Te mész a munka után vagy azok találnak meg téged?
Most nem vagyok eleresztve, de inkább engem találnak meg a lehetőségek. Szeretném záros határidőn belül megengedni magamnak azt a luxust, hogy csak azt vállalom el, ami nagyon tetszik, mert abból tudok jót kihozni. Még vannak olyan munkáim, amit a pénz miatt vállalok, és érzem is rajtuk, hogy nem úgy sikerülnek, ahogy szerettem volna. Nem vagyok rájuk büszke. Annyira az őszinte énemet szeretném kommunikálni a képeim által, hogy azokon az eseményeken vagy bulikon, amik nem tetszenek, nem tudok ott lenni testben és lélekben.
Mi az, amit mindenképpen el szeretnél érni a karriered során?
El tudom képzelni, hogy New Yorkban élek a kutyámmal, Annával, de már Párizzsal is megelégszem. Anyukámnak azt mondtam múltkor, hogy nem akarok világhírű lenni, csak azt szeretném elérni, hogy ismerjenek. Ez nem önimádat, csak nagyon szeretném valamire vinni és elérni, hogy az emberek azonosulni tudjanak a munkásságommal.
Fotó: Mari Ornella
