A Teatro alla Scala ragyogó termeitől a filmvászonig, ahol az őt alakító Angelina Jolie-t láthatjuk, Callas élete és művészete az idő múlásával is megihleti a művészeket és megbabonázza a nagyérdeműt. A Fantasmagoria Callas kiállítás és Pablo Larraín legújabb filmje utazásra invitálnak annak a nőnek az életében, aki egyet jelentett a múltszázadi opera féktelenségével és pompájával. De mi az, ami újra és újra visszavezet minket Callashoz?
Egy mellőzött kislány útja a csúcsra
Maria Callas nem csupán egy óriási operaénekes volt; kortársai szerint ő egy jelenség volt, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. 1923-ban, görög bevándorlók gyermekeként született Manhattanben, és már korai élete nehézségekkel volt teli, amelyre különösen rossz hatással volt traumákkal átszőtt kapcsolata az édesanyjával. Szülei kétségbeesetten fiút szerettek volna, így az egyébként is vérbő és viharos házasságukba a kis Maria születése még ideiglenes nyugalmat sem hozott. Callas később így emlékezett anyjára: „Kegyetlen dolog egy gyermeket csúnyának és nem kívántnak éreztetni…Soha nem fogom megbocsátani neki, hogy elvette tőlem a gyerekkoromat.” Édesanyja fiatalkorában prostituáltnak is megpróbálta eladni, ez csupán egyike volt azon epizódoknak, amelyek Callast azzá a független és kérlelhetetlen művésszé formálták, akivé később vált.
13 éves korában Görögországba költözött a család. Maria menedéke a Görög Nemzeti Konzervatórium lett, ahol gyorsan felfedezték és csodagyereknek kezdték titulálni. Magántanára, Maria Trivella így emlékezett vissza: „Napi öt-hat órát tanult. Elképesztő volt a fejlődése.” Ez a megszállott elkötelezettség később minden Callas által megformált szerepben megmutatkozott. Híres volt precizitásáról, mind a hangok kapcsán, mind pedig az adott karakter mozdulatainak megalkotásakor.
Callas 1938-as nyilvános debütálása a Tosca egyik jelenetével egy magasra ívelő röppálya első centimétreiet jelentette. Az 1940-es években már a világ legnagyobb operaházaiban lépett fel, beleértve a New York-i Metropolitan Operát és a veronai Arena di Veronát is. Azonban valódi helyét az opera legendái között a milánói Teatro alla Scala-ban (1950-1961) töltött időszakával biztosította be. Több mint két tucat előadásban vett részt a színházban.
Teatro alla Scala: Milánó ékköve
A Teatro alla Scala, amelyet általában egyszerűen csak „La Scala”-nak neveznek, 1776-ban épült egy lebontott templom helyén, annak nevét részben megőrizve (Chiesa di Santa Maria della Scala). A Scala építését Milánó leggazdagabb családjai finanszírozták. Ezek a mecénások nemcsak pénzt adtak; tulajdonképpen birtokolták is az épületet.
A Scala sokkal több, mint egy operaház; az olasz kultúra szimbóluma, ahol a történelem, a művészet és a politika évszázadokon keresztül ütközött és vegyült egymással. A kezdetektől fogva Milánó elitjének játszótere volt. Egy páholy birtoklása a Scalában nem csupán a zene élvezetéről szólt; a hatalom és befolyás megnyilvánulása volt. A kezdeti időkben a páholyok privát terek voltak, ahol a gazdagok vendégeket fogadtak, üzletet kötöttek, afférokban vagy egyéb botrányos ügyekbe bonyolódtak, általában kevés figyelmet szentelve az alattuk zajló előadásoknak. Saját tulajdonukként kezelték a páholyaikat, és akiknek nem volt páholya a Scalában, azok nem tartoztak a város igazi elitjéhez. Eredetileg a mai földszinti nézőtér tánctérként szolgált, ahol ezért székek sem voltak; miután a színház megnyitotta kapuit a szélesebb publikum előtt is, a legolcsóbb jegyek tulajdonosai innen állva nézhették a műsort.
A Scala mindig is tükrözte az adott korszak társadalmi és politikai áramlatait. A napóleoni háborúk idején például a színház a nacionalista érzelmek melegágya volt. Az olasz operák előadásait gyakran szakították félbe „Viva l’Italia!” kiáltások, miközben a milánói polgárok kifejezték az idegen uralommal szembeni gyűlöletüket. Ebbe a történelmi épületbe lépett be hát Maria Callas 1951-ben, és kezdődött meg az évtizedes „viszonyuk”, amely újradefiniálta mind Callas karrierjét, mind a Scala történetét.
Callas a Scalában: Szenvedély és tragédia
Amikor Maria Callas 1951 decemberében hivatalosan is debütált a Scalában (korábban beugróként volt látható), nem csupán színpadra lépett; egy elvárásokkal teli csatatérre is megérkezett. Első szerepe Verdi I vespri siciliani című darabjában nem egy szimpla előadás volt; állásfoglalás is. Erőteljes hangja és színpadi jelenléte gyorsan korának vezető szopránjává és irigyelt riválisává tette őt. Az 1950-es évek Scala-produkciói gyakran Callasra lettek tervezve, és olyan rendezők, mint Luchino Visconti, Franco Zeffirelli és Herbert von Karajan váltak művészi partnereivé, és csodálóivá.
Viscontit, az ismert és elismert film- és színházi rendező, különösen elbűvölte Callas. Saját állítása szerint, kizárólag miatta kezdett el operarendezéssel foglalkozni. Olyan produkciókon dolgoztak együtt, mint a La vestale, La sonnambula és La traviata, a kor forradalmian új előadásai. Visconti filmes látásmódja keveredett Callas páratlan ének- és színészi tehetségével. Együtt feszegették az opera határait, olyan előadásokat létrehozva, amelyek nemcsak zenei diadalok voltak, hanem vizuális és érzelmi mesterművek is.
Talán a legismertebb ezek közül az együttműködések közül az 1955-ös La traviata produkció volt, ahol Callas Violettát, a főszereplőt életre keltve vált enigmatikussá. A szerep tökéletesen illeszkedett hozzá, nemcsak énekesi képességei miatt, hanem azért is, mert azok az intenzív, gyakran viharos érzelmek, amelyek meghatározták az ő életét és előadásait, Violetta életében és tragikus sorsában is visszaköszöntek. A hús-vér és a fiktív nő élete a több száz előadás során csendesen összeolvadt.
Callas Scalában töltött ideje nemcsak művészi diadalokkal volt tarkított, hanem személyes felfordulásokkal is. 1957-ben találkozott Aristoteles Onassis görög hajómágnással egy Elsa Maxwell által az ő tiszteletére rendezett partin. Onassis azonnal elbűvölte őt. Viszonyuk, Giovanni Battista Meneghini-vel kötött első házasságának végéhez vezetett. 1959-ben a díva elhagyta férjét, majd nem sokkal később maga mögött hagyta szeretett karrierjét is.
Callas és Onassis kapcsolata körül a mai napig sok rejtély és pletyka kering. Például, sokan vitatják, hogy volt-e Callasnak és Onassisnak egy közös gyermeke, aki nem sokkal születése után meghalt, vagy hogy Callasnak volt-e minimum egy abortusza a viszonyuk során. Az azonban biztos, hogy a románc súlyos sebeket hagyott az legendás művészen. Franco Zeffirelli, aki gyakran dolgozott Callassal és jó barátja is volt, egyszer megkérdezte tőle 1963-ban, valójában miért hagyott fel az énekléssel. A válasz sokatmondó volt: „Próbáltam kiteljesíteni az életemet mint nő.” Ez a magánéleti és belső küzdelem, valamint a pályája derekán végbevitt drasztikus fogyókúra (majd 36 kilógramtól szabadult meg és nyerte el védjegyévé vált karcsú alakját) hangjának romlásához, és végül karrierjének korai végéhez vezettek.
Callas és Onassis kapcsolata olyan szenvedélyes volt, mint amennyire pusztító. 1968-ban a férfi szó nélkül döntött úgy, hogy feleségül veszi Jackie Kennedy-t. Callas minderről az újságokból értesült. A valósághoz azonban hozzátartozik, hogy az Onassis-Callas románc ettől még nem ért véget, a az üzletember a későbbiekben is gyakran vendégeskedett a dívánál, biográfusai szerint “Callas úgy gondoskodott róla, ahogyan senki más”.
Mire Maria 40 éves lett, a nő, aki egykoron a világ operaszínpadait uralta, már visszavonultan élt Párizsban, szinte teljes némaságban. 1977-ben, 53 éves korában, miközben a nappalijában kártyázott szívinfarktusban halt meg.
Fantasmagoria Callas: Egy nő, ezer arc
Maria Callas születésének 100. évfordulója alkalmából a Teatro alla Scala bemutatta a Fantasmagoria Callas című kiállítást (kurátor: Francesco Stocchi), amely egyszerre tisztelgés művészete előtt és máig tartó varázsának kulcsát kutatja. A kiállítás, amely 2023 novemberétől 2024 szeptemberéig látogatható, kortárs művészek és kurátorok együttműködésének eredménye, akik mind saját értelmezésüket hoztak létre egy-egy alkotást Callas életéről és hatásáról.
A kiállítás öt szakaszra oszlik, amelyek mindegyike egy-egy művészi projektjét mutatja be. Az első szakasz Alvin Curran zeneszerző borzongató installációja. A művész egy meditatív térbe vezeti a látogatókat, ahol sötét szobákban, lágy kék fények halvány fényénél hallgathatják Callas eredeti hangfelvételeit. Az installáció, amely egyben immerzív élmény is, lehetővé teszi, hogy a látogatók elveszítsék az időre és térre vonatkozó érzékelésüket. Valósággal időt utazunk Callas hangjának szárnyán.
A következő szakasz Latifa Echakhch installációja, amely Callas színpadi jelenlétét veszi górcső alá. Az itt kiállított alkotás egy fehér és vörös gyöngyből készült függöny, amely mögött Callas sziluettje sejlik fel. A gyöngyök könnyeket és vért szimbolizálnak, jelképezve az énekensőben együttesen jelenlévő törékenységet és erőt. Fun fact: a kiállítás legfiatalabb látogatói, kisgyerekek, gyakran elcsennek egy-egy gyöngyszemet emlékbe. Talán ettől csak még gazdagabbá válik az installáció jelentésrétege: Callas valamilyen formában minden generációra hatást gyakorol.
Mario Martone rendező egy kevéssé ismert pillanatot idéz meg Callas életéből; egy rövid, de mély találkozást az osztrák költővel, Ingeborg Bachmannal, amely az 1956-os La traviata egyik próbája során történt. Bár a találkozás csak néhány percig tartott, nagy benyomást tett Bachmannra, aki Callasban egy elementárisan erős mégis nagyon sebezhető nőt vélt felfedezni. Sajnos, mind Sonia Bergamasco alakítása, mind maga a kisfilm melodramatikus és meglehetősen giccses, így ez a fejezet a kiállítás gyenge láncszeme.
A kiállítás negyedik szakasza Francesco Vezzoli projektje – játékos tisztelgés Callas személyisége előtt. Hatvanháromszáz, vászonra nyomtatott Callas-arc néz vissza rank a falról, szeme mindegyiken csillogó kék szemhéjtussal “kihúzva”, ezzel mind modern hatást, mind pedig szemhangsúlyt kifejezve. A megannyi elkapott pillanat, Callas identitásának sokoldalúságát hivatott bemutatni. Vezzoli, aki maga is a Callas életmű lelkes kutatója, ezt az ismétlődő képi világot használja Callas sokszínűségének ábrázolásához; félénk és bátor, játékos és szikár, óriási volumenű és kecsesen könnyed.
A kiállítás egy magenta vörös estélyi ruhával zárul, amelyet Giorgio Armani tervezett a 2021-es Privé kollekciója számára. Méltó finálé egy olyan kiállításhoz, amely La Divina nem evilági auráját hivatott megidézni. A koromsötétben, fekete próbababára felfüggesztett ruha elegánsan “lebeg”, miközben valósággal „lángra lobbantja a maga körül a teret”. Ez az utolsó szakasz, Armanihoz méltóan, éppoly fenséges és szürreális, mint maga Callas. Bár soha nem találkoztak, a világhírű divattervező állítja: „Milánó kulcsszerepet játszott az életemben, akárcsak Mariáéban. Azt hiszem, ez a város az életünk metszéspontja. Ezért is volt tökéletes választás ez a ruha.”
Angelina Jolie mint Maria: Larraín trilógiájának zárófelvonása
Mintha a Fantasmagoria Callas kiállítás nem lenne elég, 2024-ben mutatják be a Maria című életrajzi filmet is, amelyet Pablo Larraín rendezett, és amelyben Angelina Jolie alakítja az ikonikus szopránt. A projektet többek között Budapesten, Párizsban és Milánóban forgatták.
Larraín, aki a pszichológiai portrék mestereként is ismert (El Conde [2023] és Spencer [2021]), egyedi látásmódját hozza Callas életének feldolgozása, amelyet trilógiája „Lady with Heels” záró darabjaként emlegetnek. A filmet az idei, 81. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatják be, ahol versenybe száll majd az Arany Oroszlánért. A történet Callas életének utolsó napjait idézi fel az 1970-es évek Párizsában – egy időszakot, amelyet többnyire a magány, megbánás és hangjának elhaló visszhangjai uralnak.
Larraín alanyválasztásának iróniája húsbavágó. 2016-ban első nemzetközi sikerét a Jacqueline Kennedy-ről és a JFK merénylet utórengéseiről szóló a Jackie hozta meg a chilei rendező számára.
A Fantasmagoria Callas a Teatro alla Scalában és Pablo Larraín Maria című filmje és a sok más centenáriumi projekt nem csupán tiszteletadások; újra életre keltik Callast, aki ezúttal a legfiatalabb generációkhoz is elér. A La Divina legendája messze nem ért véget. Sőt, talán csak most kezdődik igazán.
Külön köszönet Gabriella Ragozzininak, hogy hozzáférést biztosított a Scala és a Callas kiállítás kulisszatitkaihoz, ezzel jelentősen hozzájárulva a kutatásomhoz, és ezen cikk megszületéséhez.
Szerző: Endre Dóra Fotó: szerző sajátja, Getty Images
