Milyen filmet forgatsz most és hogyan sikerült megcsípned?
Egy amerikai akciófilmet forgatok Uma Thurman főszereplésével, amiről egyenlőre többet most még nem mondhatok. Ezt a szerepet ugyanúgy kaptam, mint a többit az elmúlt öt év során. A hazánkban forgó nemzetközi filmek szereplőválogatásait csupán pár casting direktor tartja kézben, akik pontosan tudják, kik azok a magyar színészek, akik olyan szinten beszélnek angolul, hogy ajánlani lehessen őket ezekbe a produkciókba. Engem is ismernek, sokszor és jól dolgoztunk együtt, és tudják, hogy a nemzetközi sztenderdek szerint elvárható módon tudok részt venni ezeken a castingokon.
Mennyire játszol jelentős szerepeket általában az itt készülő filmekben?
Amikor több mint tíz év kint tartózkodást követően visszajöttem Amerikából, azt hittem, hogy ha kapok egy szerepet, az nagyrészt annyi lesz, hogy bejövök, mint mondjuk egy pincér és annyit mondok, hogy „tálcán a fácán”, mert a nagyobb szerepeket Amerikában, Angliában vagy Kanadában már kiosztják. Az amerikai megafilmek esetében ez így is van, ebben a mostani munkában is meglehetősen fluktuál a szerepem: mindig új verziót kapok a forgatókönyvből, néha több, néha kevesebb szöveggel, de mindegy, mert maga az élmény óriási. Az egy-két jelenetes szerepek további veszélye, hogy a vágás során ezek hullanak ki először. Ezzel szemben meglepő volt, hogy olyan feladatok is elkezdtek megtalálni, amelyek nem ebbe a kategóriába tartoztak. Az FBI Internationalban például epizód-főszereplőként egy rendőrkapitányt játszottam, aki együtt nyomoz a sorozat főszereplőivel. Most októberben jön ki az ARTE, azután az HBO csatornáján a Rematch című sorozat – ebben Kasparov barátját, Kolját alakítom. Úgy hozta az élet, hogy egy közös munka után a producerek megkedveltek a Hallmark Channelnél, ahol rengeteg romkom forog és ebből a műfajból már a harmadikat csináljuk együtt. A Netflixen látható Árnyék és csontban is jó pár jelentem van. Szóval nem gondoltam volna, hogy ilyen szerepek is megtalálhatnak. Brandon Cronenberg híres horrorrendező Végtelen víztükör című filmjében Alexander Skarsgårddal dolgozhattam.
Ő az egyik kedvencem, elképesztően hiteles Tarzan!
Skarsgårddal sokat lógtunk együtt a forgatás alatt Sibenik mellett, Horvátországban. Kedves, jó fej, laza, és az életben is úgy néz ki, mint egy görög isten, mintha folyamatosan egy csapat dizájnolná. A Végtelen víztükör arról szól, hogy néhány gazdag ember – így Alexander karaktere is – pihenni utazik egy fiktív ország luxusüdülőjébe, ahol azonban elszabadul a pokol. Ennek az üdülőnek alakítom a programigazgatóját, aki mindenhol fölbukkan.
Mark Ruffalóval is láttam rólad egy közös képet. Vele is jóban lettél?
Igen, bár nagy szívfájdalmam, hogy a Netflixen vetített Láthatatlan fényből, amiben vele együtt játszottam, kivágták a jelenetemet. Shawn Levy rendezte, aki most a Deadpool és a Stranger Things rendezője is. Marknak és nekem van egy közös New York-i, színházi rendező barátunk, akivel mindketten dolgoztunk korábban és ez eleve összekovácsolt minket. Csodás élmény volt, hogy amikor a közelimet vették, ott maradt, segített, bejött a látóterembe és mutogatta, hogy jó, amit csinálok. Óriási volt Markkal dolgozni, sokat tanultam tőle színészileg és hogy miként lehet jól állni a másik emberhez. Ez belőle egyébként őszintén jön, hihetetlen belső kisugárzása van.
Azt hiszem, van benned valami ritka kedvesség, intelligencia, finomság, ami megnyitja az embereket. A munkakapcsolatod az említett sztárokkal valószínűleg ennek köszönhetően lett baráti.
De jó, hogy ezt mondod, köszönöm! Azt hiszem, talán annyiban igazad lehet, hogy alapvető szeretettel, empátiával és humorral állok a másik emberhez, amit mind a szüleimtől hozok. Ezt kaptam, ezt láttam otthon és pár éve egyfajta önazonosságra tettem szert. Rájöttem, hogy nem kell többnek, jobbnak látszanom annál, mint aki vagyok, és ez vélhetően rezonál másokkal. Magyarországon sokan frusztrációból fogalmaznak, amit tudatosan próbálok elkerülni magamban. A másik tulajdonságom – praktikus szakmai dolog – a megbízhatóság. A casting direktorok tudják, hogy ha azt kérik tőlem, hogy keddre küldjek el egy anyagot, akkor az kedden ott lesz. De ezt a profizmust és megbízhatóságot New Yorkban tanultam.
A híres Boncz família tagja vagy.
Igen, édesapám Boncz István pszichiáter, aki sajnos 5 éve már nincs közöttünk, édesanyám pedig Kalocsai Katalin újságíró. Mindketten Szegeden élték az életüket és a város meghatározó arcai lettek. A nagybátyám Boncz Géza humorista, ő idén lenne 80 éves. Nekik köszönhetem a világlátásomat. Édesapámtól hihetetlen nyugalmat, bölcsességet tanultam, édesanyámtól emberszeretetet és all in all Gézával kiegészülve mindhármójuktól örököltem a humort, amit minél inkább öregszem, egyre fontosabbnak tartok. Lényegesebb része ma már az életnek, mint valaha volt, mert túlélési mechanizmus, filozófia lett számomra. Most értem meg igazán, hogy az édesapám és a nagybátyám a furcsa humoros szemüvegükön keresztül, miért úgy látták az életet, ahogy. Úgy nőttem fel, hogy akiket a tévében láttam, ők ott ültek nálunk a kanapén a nappaliban. Például Hofi Géza vagy Farkasházy Tivadar. Talán a mérhetetlen tiszteleten túl ezért nem esik le az állam az amerikai filmsztároktól.
Hogyan és miért kerültél Amerikába?
Nagyon fiatalon kezdtem játszani a Szegedi Nemzeti Színházban, és 23 éves koromra már sok szerepem volt egy-egy évadban. Ez egyrészt jólesett, másrészt úgy éreztem: nem járja, hogy ennyi idősen csukott szemmel tudom az utat az otthonomtól a színházig és vissza. Megszokássá, rutinná, komfortossá vált a dolog és még fiatalnak éreztem magam ahhoz, hogy megállapodjak. Mást is szerettem volna látni a világból. Miután már gyerekkoromban beszéltem angolul és a középiskola végén letettem a felsőfokú nyelvvizsgát, olyan lehetőségek után kutattam, ahol külföldiektől lehetett színjátszást tanulni. Más látásmóddal, más gondolatvilággal rendelkező színházi és filmes szakemberek gondolataira vágytam. Ezeket keresgetve picit kimentem Londonba, visszajöttem és közben sokat olvastam Lee Strasbergről, aki az amerikai színi oktatás egyik atyja. Felvettek a New York-i iskolájába, találtam egy jó ösztöndíjat és próba szerencse alapon két évre kimentem Amerikába. Mindenki azt mondta Szegeden, hogy kint fogok maradni, de tiltakoztam, majd megkaptam a művészvízumot, castingokra kellett járnom, munkákat kaptam, beindult a karrierem és végül valóban ott töltöttem 11 évet.
Produceri rutint is szereztél.
Amerikában nehéz megélni a színészetből, pláne úgy, hogy nincsenek társulatok, csak projektek. Egyszer van munkád, azután nincsen és újból castingokra kell járnod. Ezeket a köztes időket anyagilag is ki kell tölteni, mert New York a világ egyik legdrágább városa. Azon kezdtem gondolkodni, hogy proaktívan kellene intéznem a dolgaimat is és kipróbálni, miként fest a színjátszás szervezési oldala. Produkciós cégeknél kezdtem dolgozni, amelyeknek az volt a feladata, hogy különböző színházak logisztikai hátterét megvalósítsák, biztosítsák. Voltam filmes producer asszisztens, casting direktor, úgyhogy a szakma nem performatív részébe is beletanultam, amikor nem a kamera előtt, hanem mögötte álltam. Az ember a magyarságát nem felejti el, izgatja a kultúra, amiből jött és át akarja azt adni másoknak. Legalábbis én ezt éreztem, és a New Yorkban élők, akik a világ minden tájáról érkezett színes, nyitott világot alkotnak, kíváncsiak voltak a mondandómra. Ezért tudtam bemutatni Kertész Imre Sorstalanság című regényének monodráma változatát, aminek hozadékaként jóbarátok lettünk Imrével. Rá két évre megkeresett Boros Anna színésznő, aki magyar színházi fesztivált szervezett New Yorkban, és azóta már a harmadik ilyen programsorozaton dolgozunk. Magyar színházművészeket mutatunk New Yorknak.
Nem York is mutatott neked amerikai színészeket, nem is akárkikkel kötöttél ott is jó ismeretséget! Megint egy kedvencemmel: Mihail Baryshnikov balettsztárral.
Nem Yorkban nem nehéz sztárokba belefutni az utcán. Tévképzet, hogy testőrökkel járnak. Egyetlenegyszer láttam, hogy leállították a forgalmat: amikor Tom Cruise bement valahová vásárolni, de ő tényleg a sztárok sztárja. Egyébként az ember jön-megy és simán szembejön vele például Sting. Sok jó értelemben vett szürreális történetbe futottam bele New Yorkban. Életem fantasztikus időszaka volt, amikor egy csodás orosz színésznővel éltem kapcsolatban, általa ismertem meg Baryshnikovot és a volt feleségét, Jessica Langet. Sokat jöttünk-mentünk Misával a városban. Mérhetetlenül melegszívű ember, lendületes volt vele társalogni, melynek során néha megálltam, kizoomoltam a lelki kamerámmal és ámulva néztem fentről magamat, ahogy a Fifth Avenue sarkán egy világhírű balettművésszel nevetgélek.
Miért jöttél vissza?
Komplex oka volt. Szerettem volna édesapám mellett lenni a betegségében, és Nem York is megváltozott: egyre gyorsabb, drágább lett nekem. Nyilván én is változtam, és egyre kevésbé voltunk kompatibilisek. Azt éreztem, Magyarország tempója jobban fekszik már nekem. New Yorkban tíz év után mindenkiben előjön a mehetnék. Kevés barátom él még mindig ott azok közül, akik nagyjából velem egy időben mentek ki. Visszajárok, most is lesz ott egy bemutatóm, és a mai napig inspirál a város, jó időnként kiszakadni a magyar szomorúságból. De amióta hazajöttem, jóllehet a magyar színházi és filmes szakma nem fogad be, de a nemzetközi filmes és színházi fronton kizárólag jó dolgok történnek velem.
Portréfotó: Trunko Edit Fotó: Lauren Mills