Totál rendhagyó performanszba csöppentünk, aminek nemcsak az adta a különlegességét, hogy szakítottál a szokásos színházi terekkel, hanem az is, hogy egy 2,5 méter magas acélszerkezeten mozogtatok. De miért éppen egy kockán?
Ez volt a legelső szimbólum, amiben tökéletesen biztos voltam, hogy használnom kell. Emberi kapcsolatok, izoláció, függetlenség, összetartozás – ezek a fogalmak mind bennem kavarogtak és hamarabb öltöttek alakot kocka formájában, mint táncmozdulatokban. Először csak egyedül akartam koreografálni és előadni a Framed Perspectivest, de hamar kiderült, hogy kevés leszek körbejátszani a teret, és eltáncolni, ami bennem mozog. Meg egyébként érdekesebbnek is tűnt, ha behozok magam mellé egy másik férfit. Óriási kockáról beszélünk, szóval adta magát, hogy akrobatikus elemeket is beleszőjek az előadásba, ezért esett a választásom a sok remek magyar táncművész közül Petrovics Sándorra. Régóta ismerem és jó döntésnek bizonyult, pedig még soha nem táncoltunk vagy alkottunk együtt. Különlegesen egészítjük ki egymást, hiszen miközben én a klasszikus irányzatból jövök, addig ő az erős kortárs-modern vonalon jártas. Először különben színészekben meg cirkuszművészekben gondolkodtam, nem csoda, hogy végül egy olyan táncos jött be, aki ezekben a műfajokban is erősen jelen tud lenni. Sanyi párducként mászik a kockán, pedig rendkívül nehéz azon dolgozni. És persze nem is veszélytelen, többször megütöttük magunkat a próbafolyamat során. Sok emelés teszi érdekessé a darabot, ezért az sem volt utolsó szempont, hogy könnyedén emelgette a hatvan kilómat.
Interjú Julien Klopfenstein francia táncművésszel
Meghatározó élmény indította el benned, hogy keretezett perspektívákkal ejtsd ámulatba közönséget.
Igen, egy albán társulattal dolgoztam, amikor a velencei biennálén egy mexikói vizuális művész szobor- és videóinstallációiból nyílt kiállításon léptünk fel. Pontosabban váltunk mi is installációvá. Miközben folyamatosan, órákon át táncoltuk újra és újra a 15 perces koreográfiát, a galéria látogatói szabadon jöttek-mentek közöttünk, fotózkodtak, beszélgettek, pezsgőztek. Nagyon izgalmas, teljesen új előadói élmény volt. Innen hazatérve döntöttem el, hogy hasonlót hozok létre: a kortárs tánc és az installációs művészet kiállítási terekre alkalmas verzióját. Egyébként Oleg Borisuk fotóművész, a párom és alkotótársam találta ki, hogy milyen legyen a kocka, amit eszközként és installációként egyaránt használhatunk. Dinamikus, forgatható, átléphető, több szögből nézhető, egyszerű formát építtettünk, amin lógni is lehet. Sok szimbolikus jelentést hordoz: gondolhatod háznak, egy ember egójának, közös vagy magányos teret láthatsz bele, de be is zárhatsz oda valakit, és lehet az egyik ember kint, a másik bent. Mind-mind más mondanivalót fejez ki. Az alkotás folyamatában Sanyi sokat segített. Egyáltalán nem félt a kockától, pedig a próbák során gyakran bemozdult, nyikorgott. Bár stabilan állt, mégis olyan érzést keltett, mintha nem lett volna tökéletesen fixálva és ezt végül így is hagytuk, mert a hatás jót tett a performansznak.
Mondjuk az én fejemben is megfordult, hogy vajon mennyire biztonságos ez a szerkezet?
Megértem, de amúgy az. Csak megtetszett a hatás, hiszen a Framed Perspectives az emberi kapcsolatokról mesél és azok sem mindig stabilak, biztonságosak, kényelmesek, és nem feltétlenül állnak erős alapokon. Minden kapcsolat magában hordozza a veszély lehetőségét. A legtöbb helyen lassú, meditatív mozgással adjuk vissza az installáció érzését. Az egész darab valójában egyetlen nagy jelenet, amelynek megvalósításkor az volt a cél, hogy bárhol el tudjuk táncolni. Galériákban, múzeumokban… Vannak, akik hagyományos színháztérben látnák szívesen, kizárólag a frontális nézőpontot meghagyva. Ez abszolút nem zavar, minél többféleképpen, minél több helyszínen szeretném kipróbálni. Minden szempontból könnyen alakítható előadás lett.
Framed Perspectives, vagyis keretezett perspektívák
Honnan hozod ezt a határokat feszegető művészi attitűdöt? Raza Hammadi Európa-szerte ismert táncművészen, koreográfuson keresztül 18 évesen kerültél a Lyoni Tánc és Zenekonzervatóriumból a Budapest Táncegyütteshez.
Édesapám pszichológiát tanult, édesanyám pedig tanár. Korán elváltak, ami nagyon megviselt engem. Állandóan költöztünk, nagyjából másfél év volt a leghosszabb idő, amit egy helyben éltünk. Kettejük között ingázva, folyamatosan változó környezetben és közegben éltem. Talán ebből ered az a folyamatos keresés is az új és a határok közötti dolgok iránt: sosem ragaszkodtam a kényelmes, megszokott dolgokhoz. A környezetem nem volt túl stabil, de a szüleim mindig mindenben támogattak. Négyéves voltam, amikor anyukám először elvitt egy tánciskolába, és ott ragadtam. Később úgy döntöttem, hogy táncművész leszek. Korábbi munkáim – akár a technikát, akár a formát nézve – klasszikusabb vonalat képviseltek, egy ideje azonban arra vágytam, hogy az általam birtokolt képességekkel és ötletekkel felrázzam a magyar táncszcénát. Egyébként számomra újdonság mixelni a műfajokat és formákat, mert ettől eddig idegenkedtem. Izgalmasnak tartom ugyan a határátlépéseket, de a személyiségem nem ilyen, szóval először saját magamat kell ütnöm, hogy azután ütős művet tudjak létrehozni. Ki akartam lépni a komfortzónámból, mert úgy éreztem –jóllehet imádom a magyar táncszcénát, sokkal inkább, mint a franciát –, hogy ellustultak az itteni táncművészek. Amit a velencei biennálén láttam, olyat itt soha. Szerintem Magyarországon olyan táncelőadások születnek, amelyekkel biztosra mennek az alkotók. Tuti sikerre, fix bevételre. Ne legyen túl sok újítás, túl sok kényelmetlenség a nézőnek és rizikó a koreográfusnak.
Ha így áll a dolog, miért nem mentél vissza Franciaországba alkotni?
Mert hatást akarok elérni és arra Franciaországban jóval kevesebb lehetőségem van. Itt izgalmas új műfajt teremteni. Lehet, hogy kicsit régimódiak a stílusok meg a technikák, de az esztétikum még mindig megelőzi a konceptuális művészetet, ami rettenetesen tetszik nekem. És bár itthon valóban nem nagyon kockáztatnak, de vágynak rá, szükség van rá. Éppen ezért a határok átlépése által Magyarországon sokkal jobban lehet fejlődni. Franciaországban már a kortárs kortársa, amit csinálnak. Meg már amúgy sem érzem az otthonomnak. Magyarországot viszont igen. Megfogott az itteni kultúra, az emberek, azt érzem, hogy itt van dolgom. Budapest hihetetlen kreatív város, számtalan alkotási lehetőséggel. Tele vagyok tervekkel és már inkább koreográfusnak látom magam; még szeretek táncolni, de jobban vágyom alkotni.
Fotó: Oleg Borisuk
