Katharina Schlüter tévés műsorvezető feljelenti volt szeretőjét, Christian Thiede vezérigazgatót szexuális erőszak vádjával. A nő állít, a férfi tagad, mindketten mást mondanak. A történteknek csak ők a tanúi, az igazságot rajtuk kívül senki nem tudja.
Székely Kriszta új rendezése, a Nyílt tárgyalás egy feltételezett szexuáliserőszak-ügyet vizsgál. Szól a női és férfi társadalmi szerepekről, a nyilvánosságról, a magánéletről és az igazság ellentmondásairól, mégsem mondja meg, hogy mit gondoljunk. A színpadon Ónodi Eszter, Udvaros Dorottya, Kocsis Gergely, Pálmai Anna, Fekete Ernő, Takátsy Péter, Pelsőczy Réka, Jordán Adél, Fullajtár Andrea, Rajkai Zoltán, Elek Ferenc és Wettstein Márk.
Amikor telefonon beszéltünk az interjú előtt, mondtad, hogy mindig kipurcansz a bemutatók után. Hogy vagy most?
Nem is a fáradtság a probléma, hanem az, hogy ilyenkor történik egy furcsa „dimenzióugrás”. Amikor az ember hosszú ideig dolgozik egy produkción, egy furcsa tudatszűkülésben van. A világ többi része elkezd halványulni, és gigantikus méreteket ölt, amit csinál. Olyan, mintha ennél nagyobb és fontosabb dolog nem is létezne a világon, ami nyilván nem igaz.
Aztán jön a bemutató, és egyszer csak kiesel a dimenziókapun, vissza az életbe, és valahogy a dolgok újra visszaállnak a normális méretükbe. Az élet felnövekszik, és a munka egy előadássá válik, amit el kell engedni. Ez számomra egyfajta fájdalommal jár. Már mindenfélével próbálkoztam, amitől jobban érezhetném magam, de eddig sosem sikerült megúszni.

A Nyílt tárgyalás egy feltételezett szexuáliserőszak-ügyet vizsgál
Úgy képzelem, ezt máshogy nem is lehet csinálni.
Biztos lehet, csak nem érdemes. Azért is igyekszem kevesebb munkát vállalni, mert mindegyik egyformán fontos, és emiatt nem tudom úgy beosztani őket, hogy az egyikbe többet teszek, a másikba pedig kevesebbet. Ha valamit csinálok, akkor az nagyon sokat követel belőlem. Nekem máshogy még nem sikerült. Végtelenül sok energiát emészt fel ez az egész.
Esetleg a stressz vagy a maximalizmus hajt?
Nem stresszelek, nyugodt vagyok, amikor dolgozom. Ez egyfajta belső zakatolás, hogy képes legyek meghaladni saját magamat, hogy valami olyat csináljak, ami számomra is ismeretlen és új. Van, hogy sikerül és van, hogy nem. Még akkor is nagyon nehéz magunkon túllátni, ha minden sejtünkkel ezt szeretnénk. Ahogy változni, tágulni és megújulni is nehéz alkotóként, hiába törekszünk rá. Az ember észre sem veszi és a jól bevált eszközökhöz nyúl, ahol biztonságban van.
Főleg klasszikusokkal dolgozol. Most miért vállalkoztál egy MeToo-témájú, kortárs darab színre vitelére?
Egyrészt az előbb említett önmeghaladás céljából akartam egy olyan anyaggal foglalkozni, ami másfajta feladatot ad, mint a klasszikusok. Szabó-Székely Ármin találta meg Ferdinand von Schirach új szövegét, tulajdonképpen 24 órával a megjelenése után. Annyira friss, hogy eddig csak egy bemutatója volt, majdnem a miénk lett az ősbemutató.
Miután elolvastuk, azonnal éreztük, hogy meg kell csinálnunk, mert végtelenül aktuálisnak gondoljuk, különösen Magyarországon. Abban is biztos voltam, hogy más lesz a sorsa ennek az anyagnak itthon, mint Nyugaton. Korábban a Katonában is volt egy MeToo-botrány, amivel kapcsolatban muszáj kihangsúlyozni, hogy nem szexuális erőszak volt a vád. Ezt véletlenül sem szabad összemosni az előadás problematikájával. Ennek ellenére fontosnak gondoltam, hogy a színház foglalkozzon ezzel a kérdéssel, ami sok esetben árnyalatokról szól, és amiben hatalmas a társadalmi egyet nem értés. Sok indulatot kelt ez a téma. A Metoo csak egy réteg ezen az előadáson, ami szerintem több dolgot is piszkálgat.

Szinte minden nő megtapasztalja élete során valamilyen formában a MeToo-jelenséget
Időre volt szükséged ahhoz, hogy a Gothár-ügy után hozzá tudj nyúlni egy ilyen témához?
Szerintem az ember egész életében találkozik bizonyos módokon ezzel a jelenséggel, vagy a saját bőrén tapasztal ilyesmit valamilyen mértékben. Az előadásban is elhangzik, hogy minden harmadik nő találkozik az abúzus valamely formájával. A saját életemből is tudok olyan helyzeteket mondani, amelyekkel kapcsolatban felmerülhet ez a kérdés, és szerintem sok más nő is így van ezzel.
A MeToo-mozgalom és a nők igazságért vívott harca megmozgatott alkotóként. Az előadás is arról beszél, hogy milyen sokféle megközelítés létezik, hogy nincsenek tisztázva a fogalmak. Az ember fejében mítoszok élnek a nemi erőszakról, és ha valami eltér ettől, akkor alig hisznek az áldozatoknak. A reakciókból ez már most is látszik, és sokan a darab női főszereplőjét hibáztatják, ő vált ki indulatokat.
Ez szinte papírforma, ha a hazai állapotot nézzük. Elengedhetetlen, hogy a Katona saját magáról is tudjon beszélni egy olyan témában, ami minket is komolyan igénybe vett, amikor történt. Kinek hiszünk és miért? Mi van, ha nem lehet igazságot tenni? És fontos, hogy a darab nem ítélkezik, itt csak az ítélkezik, aki véleményt akar formálni.
A Nyílt tárgyalás egy tárgyalótermi előadás. Mennyire kellett beleásnod magad a felkészüléskor a bíróság működésébe?
Ebben a tekintetben nagyon alaposak akartunk lenni, de közben meg kellett találnunk azt is, amitől színházilag működik a darab, hiszen bizonyos értelemben ez egy statikus előadás. Viszont vannak benne besűrűsödések, konfliktusok és információk, amiktől mégis drámaivá válik. Azt is fontosnak éreztem, hogy a színészek is minél többet és többféle helyről halljanak a témáról.
Kijelöltem egy szemináriumi hetet, amikor sok-sok szakértő jött hozzánk előadást tartani, beszélgetni és felkészíteni a színészeket. Beszélgettünk bírókkal, ügyészekkel, rendőrökkel és a NANE szociális előadójával is, mert nem akartuk, hogy a saját előítéleteink befolyásoljanak minket, amikről nem is feltétlenül tudunk.
Végtelenül fontos volt számunkra, hogy tanulhattunk tőlük. Utána el is jöttek megnézni a főpróbát. Az első előadás után egy bírónő küldött nekem egy üzenetet, amiben leírta, hogy hitelesnek és igaznak találta az előadást, illetve egy hasonló ügyekkel foglalkozó rendőrnő is örömét fejezte ki, hogy foglalkozunk ezzel a kérdéssel.

A Nyílt tárgyalás egy olyan helyzet elé állítja a nézőt, amiben két ember teljesen mást mond
Ahogy te is mondtad, ez egy statikus előadás, szinte alig van benne mozgás. Annál inkább visz előre a szöveg és a történet. Rendezőként mennyire nehéz lépést tartani korunk egyik nagy kihívásával, a figyelemhiánnyal?
Szerencsére ezzel én is küzdök, bár igyekszem tenni ellene. Nem instázok és nem pörgetem a Reels-videókat, mert depressziós leszek a guruktól, akik a videókban arra figyelmeztetnek, hogy nem eszem vagy gondolkodom jól, akármennyire is igyekszem szépen élni.
Biztos, hogy van, aki számára nehezebb végigülni a darabot. Mindenképpen intellektuális feladatnak gondolom megnézni ezt az előadást. De akkora baj ez? Nem lenne jó, ha itt tartanánk. Azáltal, hogy az előadás egésze alatt forog egy közelikből álló film is, ahol a szereplők arcát láthatjuk, több szinten is megcélozzuk a nézők bevonódását, és a színészek apró rezzenéseiből mindenki saját történetet állíthat össze magának.
Mit szűrtél le a nézők reakcióból a bemutatón?
Ez volt a harmadik előadásunk nézőkkel, mégis nagyon különbözött az előzőektől. Ilyenkor más a közönség összetétele, sok a meghívott vendég – kritikusok, protokollvendégek, újságírók –, nem az a színházba járó közönség van itt, aki aztán majd estéről estére eljön hozzánk. A reakciók hevesek, de ennél az anyagnál pont ez volt a cél: megpiszkálni valamit a nézőkben, és beszélgetéseket, vitákat generálni.
Érdekes volt az előadás után kijönni és hallgatni a nézők közt zajló vitákat. Valaki azt mondta, hogy ez csak egy félresikerült együttlét volt, és ezt a hisztérikát el kellene hallgattatni, más pedig magára a rendszerre volt dühös. Olyan is volt, akin érezni lehetett, hogy előfordult az életében, hogy nem teljesen az történt vele egy együttlét során, amire számított, ezért erősen hatott rá a történet. Számomra is egy érzelmi hullámvasút a visszajelzéseket hallgatni, nagyon tanulságos.
Alkotóként mit kerestél ebben az anyagban?
Az él a fejünkben, hogy a nemi erőszakot egy idegen ember követi el egy sötét és félelmetes helyen, a nők pedig azonnal jelentik a történteket. A szakemberek viszont általában olyan esetekkel találkoznak, amik családon vagy kapcsolaton belül, esetleg munkahelyen történnek, és az elkövetők gyakran nem ismeretlenek az áldozatok számára.
A darab egy olyan esetet mutat fel, ahol az érintettek ismerik egymást, jelen van a nyilvánosság, és ahol nem is tudjuk eldönteni, hogy kinek higgyünk. Ez volt az, ami megfogott, és bíztam benne, hogy párbeszédet fog generálni, és talán a nézőtéren is sokakat érinteni fog.
A darab nem tesz igazságot, de gondolkodásra készteti a nézőt. Én azt éreztem, örülök annak, hogy van a fejem fölött egy igazságszolgáltatási rendszer, ami – jobb esetben – bíráskodik helyettem.
Ez egy olyan helyzet, amiben két ember teljesen mást állít. A nő ezt mondja, a férfi azt. Egy ilyen bűncselekmény esetében nagyon kevés a bizonyíték, különösen ha napok, hetek, vagy akár évek is eltelnek a feljelentésig. Az igazságszolgáltatásnak sincsen könnyű dolga. Arról nem is beszélve, hogy az emberek hajlamosak azonnal ítélkezni, ráadásul sokan hangosan és nyilvánosan fogalmazzák meg az ítéletüket.
A MeToo-botrányok ráhúzták a fókuszt a nőket érintő szexuális visszaélésekre, de azért a közösségi médiában történő feljelentések és megnevezések, a laikusok véleménycunamija és a cancel culture fullasztó szürke masszaként telepedtek rá a „jó ügyre”. Fontos, hogy hagyjuk a szakembereket szóhoz jutni és tanuljunk a témában.
2025-ben megpályázod a Katona igazgatói posztját. Hogyan és minek hatására fogalmazódott meg benned, hogy szeretnéd betölteni ezt a pozíciót?
Nem volt ilyen pont. Ez egy folyamat, ami akkor kezdődött, amikor felvettek rendező szakra és elkezdtem a munkát. Ebben a munkában kiderül, hogy az ember milyen alkat, merre viszi a lába. Kötődik-e egy társulathoz, felvállalja-e ennek a közösségnek az örömeivel együtt a nehézségeit is, vagy inkább saját jogon akar valamit, társulatot alapít, esetleg külföldre fókuszál.
Teljesen más egy 40 éves intézményben dolgozni. Másféle embert kíván. Azt is látom, hogy ez a fajta elköteleződés talán nem is annyira divatos mostanság. Én művészileg és emberileg is kötődöm a Katonához. Ez a társulat rengeteg mindenre megtanított engem, felelősséget érzek iránta. Szeretném, ha közösen képviselnénk szakmai és morális értékeket, független művészi munkát végeznénk és együtt fejlődnénk.
Nagyon jó élményeket szereztem a külföldi munkáim során, de azt gondolom, hogy itt van dolgom. Remélem, hogy lehetőségünk lesz arra, hogy kidolgozzuk és megvalósítsuk ezeket a terveket. Meglátjuk. A döntés a fővárosé.
Erről eszembe jutott egy interjú, ahol arról kérdeztek téged, hogy elmennél-e külföldre, te pedig azt válaszoltad, hogy nem, mert felelősséget érzel a magyar kulturális élet iránt.
Sok barátom, civilek és kollégák is megragadták a külföldi lehetőségeket, mert nem érezték jól magukat a magyar kulturális és politikai viszonyok között, vagy ellehetetlenült az itteni életük. Ezt a döntést is maximálisan megértem, de rám másként hatottak a tapasztalataim. Megmakacsoltam magam. Ez az anyanyelvem, ez az otthonom.
Azt éreztem, hogy az itt végzett munkám fontos, és nem megyek sehova. Ha viszont mégis, akkor azt én fogom eldönteni, és nem valamiféle sodródás vagy düh fog elindítani. Nagyon szeretem ezt a várost, szerintem Budapesten élni jó, és bízom benne, hogy ennek a Katona is egy szeletét képezi. A színházban most egy olyan csapat alakul, akik szeretnének azon dolgozni, hogy egy generációkon átívelő, aktuális, bátor és magas színvonalú repertoárt hozhassunk létre.
Fotó: Mónus Márton, Dömölky Dániel