A legutóbb általad megformált anyaszerep különös jelentőséggel bír számodra.
Ase karaktere a Peer Gyntből azért emelkedik ki a számtalan csodálatos szerep közül, amelyeket a pályám során eltáncolhattam, mert a kislányom születése után kaptam meg. Jóllehet az életben lányom született, a darabban fiam van. Ezzel együtt ugyanazt az érzést, az anya-gyerek kapcsolat bonyolult voltát, szeretettel átitatott, semmihez sem fogható dinamikáját élem át, ahányszor csak előadom. Nem egyszerű feladat, de segítenek az érzések, amiket a magánéletemben a gyermekem iránt érzek: a gyengédség, az aggodalom, a felelősség, és így a színpadon könnyebb dolgom van, másképp tudok tekinteni Peer Gyntre. Kettejük rendkívül erős kapcsolatát az előadás dramaturgja, Csepi Alexandra és a koreográfusa, Velekei László külön univerzum létrehozásával érzékeltette. Az egész történetet átalakították egy kicsit és egy kórházban megjelenítve gyönyörűen emelték ki kettőnk kötődését. Peer Gynt hosszú útra indul, ezen az általa annyira szeretett édesanyja végigkíséri. Hiába távolodik el tőle, a szívében viszi magával. A második felvonás elején Ase ugyan meghal, de álom formájában egy jelenet erejéig visszatér a fiához, hogy tovább segítse őt az útján.
Mondhatni, te lettél a Győri Balett repertoárjának anyuka karaktere. Nem ez az egyetlen anyaszerep, amit táncolsz, ráadásul mindegyik teljesen más kihívás elé állít úgy fizikailag, mint érzelmileg.
Ase a legnagyobb kihívás a négy anyaszerepem közül, mert a kollégám, Luka Dimic játssza a fiamat, akire először nehéznek tűnt gyermekként tekinteni. Persze más érzés, amikor a színpadra lépek, hiszen azonnal egy másik világba érkezem, ahol szárnyal a fantáziám. Az agyamat és a testemet egyaránt arra állítom át, hogy a koreográfiát „anyásabban” táncoljam, érthetőbbé téve a nézők számára, hogy a partnerem ugyan korban nyilván nem a gyermekem, de ebben a varázslatos világban akkor és ott mégis ő a fiam. Olyan módon igyekszem formálni a mozdulatokat, melyekből az anyai szeretet egyértelművé válhat a nézőknek. Technikailag is nehéz szerep, de minden előadáson egyre többet tanulok és tapasztalok, és ebben a Luka Dimictől érkező „gyermeki” impulzusok sokat segítenek, mert természetesebben tudok reagálni azokra és hitelesebbé tenni a nézők számára, mély anya-gyermek kapcsolat bontakozik ki előttük. A másik előadásunk, amiben édesanyát játszom: a Ne bánts! nehéz darab, a koreográfus, Velekei László a családon belüli erőszak témáját dolgozta fel. Súlyos helyzetet vázol, ami sajnos a mai világban egyre több családban napi valóság. El kellett táncolnunk, ahogy egy apuka molesztálja a kislányát. Rengeteget készültünk. Színészi játékot tanultunk hozzá, bántalmazott családokról készült tanulmányokat olvastunk, pszichológusokkal beszéltünk, akik elmesélték, hogyan dolgozzák fel ezeket az eseteket például az anyák.
És hogyan?
Általában elnyomják, nem néznek körbe, valójában mit tesz az apa a gyermekével. Nem veszik tudomásul, hogy az egész családot nyomás alá helyezi. Bár megterhelő próbafolyamat előzte meg és előadni is fájdalmas, szépen sikerült megformálnunk. Sok visszajelzés érkezett, és felajánlottuk, hogy a tőlünk segítséget kérőket megfelelő helyre irányítjuk. A harmadik anyaszerepet az Eli, Eli – Táncképek Szenes Hanna életéből című előadásunkban formálom meg a címszerepet előadó Herkovics Eszter Adria mellett. Szenes Hanna zsidó magyar költő, zsidó származású brit ejtőernyős, aki a 2. világháborúban kiállt a sorstársaiért és 23 évesen életét veszítette. Annyi mindent tett másokért, amiért Izraelben emlékhelyet is állítottak neki. Azt mondják a körülöttem élők, hogy a kislányom által megélt tapasztalatok hatására egészen másképp nyúlok Adriához az előadás során. Másként ölelem, másként fogom meg, úgy simogatom, mint a kislányomat, és úgy is érzem magam a színpadon, mintha valóban az édesanyja lennék. Úgy táncolok vele, mintha az én Lizim lenne. Megpróbálom elképzelni, mennyire fájhatott az a pillanat, amikor az édesanya a börtönből szabadulva később értesül róla, hogy a lányát, akit szintén elfogtak, kivégezték. Soha az életben nem szeretnék átélni ekkor a fájdalmat! A skarlát betű főszereplőjeként is anyuka vagyok, és abban az előadásban egy kislánnyal (Paál Nóra, a Széchenyi Egyetem Tánc-és Képzőművészeti Iskola balettnövendéke – a szerk.) táncolok. Ahogy vele próbáltunk, másképp álltam hozzá, figyeltem, hogyan nyissak felé, miként segítsem, hogy minél nyugodtabban, szabadabban tudjon táncolni; hogy a kapcsolatunk harmóniája megszülethessen a mozdulatokban.
Hogyan egyezteted össze az anyaságot a munkáddal? Gondolom, sokat vagy távol és feltételezem, ez lelkileg nem könnyű teher számodra.
Bonyolult szervezést igényelnek a mindennapok. Pesten él a családom, így nehéz összeegyeztetni, mert senki nincs a közelben, aki segíthetne. A délutáni próbák alatt bébiszitter, barátok segítenek. Ugyanez a helyzet, ha turnézni megyünk, vagy ha este játszom, de akkor a testvérem, az unokahúgom, vagy az anyukám szokott jönni, mert az esti fektetésnél vagy ha sokáig távol vagyok, ők jelentik számomra a biztonságot. Mindenki be van osztva, ki mikor veszi ki a szabadságát, kinek hogyan jó. Természetesen lelkileg nehéz út volt megbarátkozni ezzel a helyzettel, de Lizi már hatéves, megértette és megszerette, hogy az anyukája balerina. Sokat beszélgetünk erről, de amikor kisebb volt, nehezebben fogadta el.
Te magad milyen kislány voltál, és hogyan csöppentél a balett világába?
Sorsszerű, de összetett út vezetett idáig. Édesanyám mindig azt mondta, kettőnk közül a nővéremmel én voltam a nyugibaba. A testvéremmel ellentétben, aki beszédes és pörgős, én sokat játszottam, táncolgattam egyedül. Kilencévesen, az általános iskolában a néptánctanárom úgy látta, hogy balerinaalkattal rendelkezem, mint mondta: felfigyelt rá, hogyan táncolok, és azt javasolta anyukámnak, hogy iratkozzak be a Táncművészeti Főiskola előkészítőjére, ahol más műfajokban is kipróbálhatom magamat. Én viszont ragaszkodtam a néptánchoz. Az egyik nyáron elmentünk vásárolni anyukámmal és az évszaknak megfelelően rövidnadrágot és egy topot viseltem. A pénztárnál álltam, amikor előttünk egy hölgy – a későbbi előkészítős mesternőm (Rudnyánszky Judit – a szerk.) megfordult, rám, majd anyukámra nézett és megjegyezte, hogy: „Ez a kislány biztosan valamit táncol!” Azt mondta, szeretne látni a táncmű előkészítőjén és esetleg később megpróbálhatnám a felvételit a Főiskolára. Két éven át heti három alkalommal jártam hozzá. Komoly kihívás volt, mert az iskola után nem lehettem a barátaimmal, nem tarthattam velük játszani, hanem mentem gyakorolni. Amikor elérkezett a felvételi időpontja, nem akartam iskolát váltani – féltem és sajnáltam a barátaimat otthagyni. Anyu azzal biztatott, hogy ha felvesznek és nincs kedvem váltani, akkor maradok. Felvettek és sokat beszélgettünk, mi legyen, majd végül megszületett a nehéz döntés, hogy megpróbálom, ha pedig nem érzem jól magam, abbahagyom. A táncműre kerülve nyitottabb lettem, kialakult egy baráti társaságom és jól éreztem magamat. Amikor végeztem, rögtön a Győri Balettbe kerültem. Rengeteg csodálatos szerepet táncoltam! Sorsszerű volt a kezdet, ahogy…megszólított a boltban, valójában nem is hittük el. Sokaktól lehet hallani, hogy a szülők erőltették a gyereket a balettra, de nálunk ez nem így volt. Anyukám soha egyetlen percig nem kényszerített erre, és a mai napig hálás vagyok neki, mert leírhatatlan érzés, amikor a színpadon az előadás végén megtapsolnak.
Van-e terved a jövőre a nézve, ha egyszer majd lejössz a színpadról?
A szakmához, bármilyen furcsán hangozhat is, 35 évesen már nem vagyok annyira fiatal. Viszont – bár nem tudom, mit hoz a jövő szerepek tekintetében –, a korban hozzám illő karaktereket szívesen eltáncolom. Úgy érzem, pár év még van bennem. Szőnyi Nóra egykori mesternőm, akivel a mai napig szoros kapcsolatot ápolok, szintén arra biztat, hogy maradjak a pályán. Érzem a testemen, hogy már figyelni kell, hogyan eszek, erősítek, melegítem be a testemet próba vagy előadás előtt. Az idő halad, és fel kell készülnöm, hogy egyszer csak bejezem a pályát. Esetleg nyitok egy saját stúdiót, ahol gyerekeket taníthatok, de arra is gondoltam, hogy kifejlesztek egy saját mozgásformát, amiben a táncot fitnesszel ötvözöm és arra felnőttek is járhatnak, akik így edzés közben táncolhatnak is. Sok mindenen gondolkodtam, mivel foglalkozhatnék majd és számos ötlet jónak tűnt, de arra jutottam, hogy mindenképpen a mozgás terén maradok. Annyira szeretem és annyira közel áll hozzám, hogy soha nem tudnám elengedni!
