Táncosként végeztél a Magyar Táncművészeti Főiskolán. Van olyan élmény, tapasztalat, amit a táncból hozva tudtál kamatoztatni a színészetben? Hol, miknek a mentén lép reakcióba nálad ez a két hivatás?
Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok helyzetben segített már az, hogy táncos múltam van és hogy a Táncművészeti Főiskolán végeztem. Amikor egy új munka során felépítek egy karaktert, az első gondolataim között van, hogy vajon milyen lehet a mozgása? Van különbség film és színház között, utóbbi esetében sokkal inkább az egész testet látja a néző, a filmben pedig gyakran csak az arcra koncentrálódik a kamera, szűkebbek a képkivágások. A színházban talán hamarabb eszembe jut, hogyan mozoghat a szereplő. Szeretek azon agyalni, hogy bizonyos személyiségbeli jegyek, különböző életutak, szorongások milyen apró gesztusokban jelenhetnek meg.
Mondhatni, a Terápiával léptél be a mozgókép világába, de emlékezetes a Mellékhatásban nyújtott alakításod is. Azóta több izgalmas produkcióban is szerepeltél, többek között feltűntél az Adrian Brody főszereplésével készült Brutalistában is. Milyen élményekkel gazdagodtál a forgatás során?
Nagyon sajnálom, hogy a Mellékhatás harmadik évada már nem jöhetett létre, mert imádtam a forgatását, ahogy a Terápiának is. Igen, a két sorozat óta eltelt pár év, és – ha nem is ekkora volumenű magyar produkciókban, de – volt néhány izgalmas munkám más jellegű alkotásokban. Részt vettem például az általad is említett Brutalistában – egy icipici szerepem van benne, de az annál jelentőségteljesebb számomra. Adrien Brodyval forgatni, illetve a rendezővel, Brady Corbettel dolgozni, örökre szóló élmény marad. Nagyon-nagyon jó volt a hangulat, végtelenül kedvesek voltak, és nem utolsósorban táncolhattam és beszélgethettem egy nagyot Brodyval.
Szerepelek egy olasz filmben is, aminek most lesz a Torinói Filmfesztiválon a premierje. A címe Vita mia, Eduardo Winspeare legújabb produkciója. Két évvel ezelőtt forgattuk Dél-Olaszországban, és ez is egy óriási kaland volt.
Sztarenki Dóra
Mindezeken felül öt éve játszol a Semmit se bánok című darabban. Székely Csaba drámájában egy autisztikus fiatal lányt alakítasz, aki családon belüli erőszak áldozata, és akinek ez a bántalmazó tér lett a természetes közege. Mit jelent számodra ez a szerep ennyi idő után, hogyan formálódott benned a karakter az évek alatt? Milyen módon tudsz újra és újra kapcsolódni ehhez a fájdalmas, mégis reményteli történethez?
Igen, a Semmit se bánok című darabbal lassan a századik előadásnál járunk. Eredetileg a Rózsavölgyi Szalonban mutattuk be Schneider Zolival és Elek Ferivel, és hát megjárta már a Covid alatti szünetet, „kibírta” a kisfiam születését, és azóta is rendületlenül játsszuk, immár ötödik éve. A nézők imádják, folyamatosan telt házzal megy a Pinceszínházban, és én is nagyon-nagyon szeretem.
Liza, akit játszom, egy 16 éves kamasz. Kifejezetten érdekes ő számomra, mindig találok benne valami újat. Vagyis inkább, ahogy én változom és változik velem az élet, úgy más perspektívából szólalnak meg és kerülnek reflektorfénybe bizonyos helyzetek, mondatok a karakteren és a darabon belül. Hozzám nőtt ez a szerep az évek során, ezért bevallom, kicsit félek, hogy mi lesz, ha egyszer el kell engednem ezt a szerepet.
Nehezen engedsz el karaktereket?
Amiket ennyire megszeretek és amik ennyire közel kerülnek hozzám, azokat igen, nehezen engedem el. Szerintem valahol természetes, hogy az ember részévé válik egy olyan szerep, amit hosszú éveken keresztül játszik. Valahogy hozzánő, akárcsak egy jó barát.
Ajánlom egyébként mindenkinek, mert borzasztóan aktuális. Félelmetes, hogy évről évre egyre maibb lesz, pedig a darab 2006-ban játszódik, és leginkább a ceauşescu-i Romániát idézi fel.
Az előadás témája felveti a kérdést: gondoltál esetleg arra, hogy felszólalj a családon belüli erőszak ellen a jövőben, civil kezdeményezések mellé állj? Mit gondolsz a színészek társadalmi, közéleti szerepvállalásairól?
Őszinte leszek, a terhességem során volt egy pont, amikor úgy éreztem, hogy egy picit muszáj eltávolodnom a közösségi médiától és a hírektől, mert sokkal rosszabbul viseltem bizonyos dolgokat. Például, amikor a gyermekbántalmazásról beszélnek. Szóval egy kis időre volt szükségem, hogy újra összeszedjem magam. De úgy érzem, hogy mostmár újra be tudom fogadni ezeket a híreket, és nem zuhanok teljesen össze tőlük.
Sztarenki Dóra
Aki szülő, az pontosan tudja, hogy egy gyerek mellett nem lehet már olyan mélységekben megélni a mindennapi külső ingereket. Tehát muszáj egy szűrőt képeznem a világ és a gyerekem között, és nekem kell lennem ennek a szűrőnek. Ha ez nem történik meg és mindent ugyanazon az fordulatszámon fogadok be, élek meg, akkor az a gyermekemnek rossz lesz. Valószínűleg bizonytalanságot fog benne szülni, mert nem fogja érteni, hogy az anyukája miért kezd el zokogni, miután elolvasott egy hírt vagy megnézett egy videót. Szóval úgy érzem, hogy ezt muszáj jobban kontroll alatt tartanom.
Viszont mélységesen felháborítónak tartom azt, hogy gyermekvédelem címszó alatt mi megy itthon. Nagyon megoldásorientált lettem az elmúlt időkben, így sokat gondolkodom azon, hogy mi hozhatna tényleges előrelépést amellett, hogy természetesen az is fontos, hogy beszéljünk ezekről a problémákról.
Volt olyan kiállás a közelmúltban, ami különösen inspiráló volt számodra?
Persze, nem is egy, de ha ki kellene emelnem egyet, akkor Tapasztó Orsiék kezdeményezését említeném. Ők nagyon sokat segítettek annak a kisfiúnak, aki három éven keresztül egy kórházi ágyban élt, a befogadó szüleire várva, hogy azok képviseljék az érdekeit. Mert voltak befogadó szülők, de egyáltalán nem foglalkoztak azzal az illetékesek, hogy ez a kisfiú minél előbb ehhez a családhoz költözhessen. Ezt végül Orsiéknak sikerült elérni többek között azzal, hogy a nyilvánosság elé vitték a problémát, és akkor nagyon sok ember összefogott. Volt egy petíció is, amit én is aláírtam, és így effektíve tenni lehetett valamit azért a kisfiúért. Bízom benne, hogy a közeljövőben ezeknek a pici babáknak, akik ott maradtak a kórházban teljesen egyedül, rendeződik a helyzetük.
Szóval az ilyenektől például gyomorgörcsöm van, mert felháborítónak és elképzelhetetlennek tartom ezeket a helyzeteket.
Nemrég mutattátok be a Leláncolt Prométheuszt a Szkénében, ahol ló szerepét töltöd be. Mesélj erről!
Igen, október 3-án mutattuk be a Viktor Balázs által rendezett Leláncolt Prométheuszt a Szkéné Színházban. Azt kell mondanom, hogy az elmúlt évek legcsodásabb élménye volt számomra ez a munka. Idejét sem tudom, mikor dolgoztam utoljára ilyen jó csapatban, és nem mindennapos az, hogy ilyen szoros kötelék alakul ki a színészek között. Szóval nagyon boldog vagyok, hogy benne lehetek ebben a produkcióban.
ló szerintem egy nagyon izgalmas karakter, és örülök, hogy ezt a szerepet már anyaként tudtam eljátszani. Korábban elképzelni se tudtam volna azokat az amplitúdókat, amiket meg tudok élni most már így, hogy nekem is van egy gyermekem. Gryllus Dorka egyszer azt mesélte egy interjújában, hogy egy német film forgatásán a rendező azt kérte tőle, hogy amikor a pályaudvaron örökre elbúcsúzik a gyerekétől, mutasson még több érzelmet. Ő akkor úgy érezte, ennél már nem tud többet adni, hiszen így is túlzásnak tűnt az alakítása. Később, amikor maga is anya lett, értette meg igazán, mire gondolt a rendező: ha valakit elszakítanak a saját gyerekétől, akkor hegyeket tudna megmozgatni.
Sztarenki Dóra
Ió azért is érdekes karakter, mert az egyetlen földi halandó a drámában. Minket nagyon izgatott az, hogy hogyan nyilvánul meg a hatalom azokkal szemben, akiket utál, vagy azokkal szemben, akiket szeret? Például, mi a helyzet a zsarnokság kérdéskörével? Mit tesz a hatalom akkor, ha a kegyeltje vagy, és a szeretet nevében megtehet-e veled bármit, vagy pont fordítva – az már maga a zsarnokság? Szóval nagyon érdekes és aktuális témákat boncolgat a darab.
Közel állnak hozzám az olyan szerepek és az olyan előadások, amikben ehhez hasonló felvetések vannak, és nem feltétlen vannak rájuk konkrét válaszok. És azt hiszem, hogy az én jelenlétem ebben a darabban egy kicsit ez is, mármint, gondolkodásra, kérdésfeltevésre ösztönzi a nézőt.
Érződik, hogy a színpadon és vásznon is erős jelenléted van, és ahogy te fogalmaztál, imádod azokat a karaktereket, akik nem félnek kimondani, amit gondolnak. Te is „ami a szívemen, az a számon”-típusú ember vagy, vagy azért ilyen téren megfontoltabban működsz?
Igen, nagyon szeretem azokat a karaktereket, ahol őszintén, nyíltan, ad absurdum nyersen meg lehet nyilvánulni. Azt hiszem, ezekben a szituációkban érzem a legjobban magam.
Közben az elmúlt időszakban sok mindenben változtam. Régebben határozottan úgy éreztem, hogy „tudok” dolgokat, ma pedig már egyre kevésbé érzem ezt. Sokkal inkább „talán”-oknak látom a saját vízióimat, mert valahogy jobban érzékelem azt, hogy mi emberek mennyire mások vagyunk. Én csak az én perspektívámat látom, és bármennyire is próbálkozom felvenni mások szemüvegét, akár a munkám során, vagy a hétköznapokban, soha nem fogom pontosan ugyanazt érzékelni, mint amit az másik ember megél. Ezért is igyekszem jobban átgondolni, kinek, mikor, mit mondok, mert soha nem tudhatom, hogy ezzel a vehemenciával, ami nekem van, kit bántok meg magam körül.
Ebben sokat fejlődtem az elmúlt években, viszont ettől függetlenül vagy ezzel együtt nagyon szeretek szókimondó karaktereket játszani.
Sztarenki Dóra
Említetted, hogy korábban azzal óvtad magad és a gyermeked, hogy felfüggesztetted a doomscrollingot, vagyis a negatív hírek böngészését. Milyen egyéb módokon vigyázol magadra, a mentális egészségedre? Van erre elegendő tered, lehetőséged a sok-sok munka és a család mellett?
Rájöttem, hogy az edzés, a mozgás létfontosságú számomra, még akkor is, ha csak 15-20 percet tudok rászánni. A szülés után nagyon sokáig hanyagoltam az edzést, mert azt éreztem, hogy egyszerűen nincs rá erőm, mivel sajnos az elmúlt évben nem aludtam túl sokat. A kisfiam nem igazán alussza át az éjszakákat, és sokszor borzasztóan fáradt vagyok. Viszont arra is rájöttem, hogy ha ráveszem magam az edzésre, utána sokkal több erőm lesz. Nálam ez a kulcsa annak, hogy igazán jól érezzem magam, ez a mentális egészségem alappillére.
És igenis fontosnak tartom azt, hogy ne mindig a szennyest, a mosatlan edényeket vagy a porszívózást válasszam, hanem legalább ugyanannyiszor részesítsem előnyben saját magamat. Hogy tudjam azt mondani, hogy jó, ha most „csak” 20 perc, akkor annyi, de az az enyém. Egyébként ezt is idő volt megfogalmazni, mármint, hogy nekem erre ténylegesen szükségem van.
Milyen most a viszonyod Olaszországgal?
Még mielőtt várandós lettem, egy éven át ingáztam Olaszország és Magyarország között, tehát kvázi kétlaki életet éltem. Ameddig tudtam mobilisan jönni-menni, addig nagyon sok időt töltöttem kint munkakeresés miatt, de most inkább Magyarországra, azaz Budapestre koncentrálódik a jelenlétem.
Ettől függetlenül nem mondtam le teljesen az olaszországi kanyarról, és nagyon bízom benne, hogy lesz majd még lehetőségem ott is kipróbálni magamat színészként. Egyelőre azonban az a jó nagy feladat, amiben kipróbálhatnám magamat ott, még várat magára. Meglátjuk, mit hoz a jövő.
Hol, miben láthatunk legközelebb?
A Leláncolt Prométheuszban fogok játszani ebben az évadban és a Semmit se bánok is megy tovább. Jövőre valószínűleg jön még egy produkció, de az egyelőre kérdőjeles és titkos. Bízom benne továbbá, hogy az említett olasz film itthon is látható lesz. Ezek mellett most főleg a pilatesóráimon, vagy épp a játszótéren lehet engem elcsípni.
Szerző: Zahorján Ivett Fotó: Annamária Mészáros Photography Ruha: Tallér Zsófi Smink: Nagypál Marietta
