Idén ősszel startol az HBO-s Terépia harmadik, egyben befejező évada, amiben a Mácsai Pál által megformált pszichológus turkál a hozzá érkező páciensek lelki világában. A Terápia első két évada borzasztóan népszerű volt, és bár legtöbbször a zseniális színészi játék miatt méltatták a sorozatot, azért azt sem szabad elfelejteni, hogy olyan témával foglalkozik, ami a mai napig tabunak számít: a mentális betegségekkel. Ez pedig azért fontos, mert így ismert színészek engednek betekintést a pszichoterápia – ugyan fikcióval átitatott – világába, ami akár évtizedes tévképzetek lebontásában is segíthet, főleg a terápiára járó pácienseket illetően. Arról nem is beszélve, hogy a Dargay kanapéján ülő színészek közül sokan a valóságban is jártak már terápián.
A makacs tornászlányt játszó Sztarenki Dóra például három évvel ezelőtt fordult pszichológushoz, egyrészt önismereti fejlesztés céljából és kíváncsisága miatt (amit a Terápiában való munka csak tovább fokozott) de a végső löketet az adta meg, mikor egy durva allergiás anaflaxiás sokk következtében pánikrohamok kezdtek rátörni. „Nekem nagyon jó élmény volt, amíg terápiára jártam, bár nem volt mindig egyszerű. Nagyon sok mindent tanultam, ami rengeteget adott a hétöznapokban is” – meséli Dóra, aki egyébként nem érzi úgy, hogy lenne bármi nagy dolog „vallomásában”, ő hasznos és izgalmas kalandnak fogja fel az egész terápiás munkát.
„Nem gondolom, hogy pszichológushoz menni, különb lenne, mint elmenni egy masszásra, vagy egy gyógytornára. Csak itt nem a testemen dolgozunk, hanem egy kicsit a lelkemet masszírozzák. Azt gondolom, mindenkinek az életében vannak feldolgozandó események, kinek nehezebbek, kinek egyszerűbbek. Szerintem nagyon jó kaland, jobban megismerni saját magunkat, megállni és egy kicsit reflektálni arra ami velünk történt, történik, ahogy kezeltük a helyzeteket. Nem mindig csak a saját szemszögünkből látni a történéseket. Megtanulni empatikusabbnak lenni saját magunkkal szemben és így másokkal is.”
Orsolyát, a kemény ügyvédnőt Péterfy Bori formálta meg, szerinte természetes dolog, hogy a színészek gyakran küzdenek lelki problémákkal, hiszen általában hiperérzékeny emberek. Bori azt mondja, nálunk még mindig erős a terápiára ragadt stigma, annak ellenére, hogy külföldön már sokkal természetesebben kezelik ezt: „Húsz évvel ezelőtt szinte minden amerikai filmben az volt minden második mondat, hogy épp megyek a pszichológusomhoz. Nálunk mindenki attól fél, hogy ha kiderül valami lelki baj, az emberek pletykálni fognak – ezért inkább próbáljuk rejtegetni a magánéletünket.”
Az új évadban Balsai Móni pszichiátert játszik, aki a Csákányi Eszter alakította Fischer Ágnes után veszi kezelésbe Dargay-t. De Móni a valóságban ült már a páciensek kanapéján is: „Sokáig úgy gondoltam, hogy megbirkózom a bajaimmal egyedül is, de nem sikerült. Rájöttem, ez nem szégyen, és nem haszontalan, nem a gyengeség jele. Sokkal célravezetőbb a hozzáértő segítség.” Móni egyébként abban is egyetért, hogy a Terápia olyan sorozat, ami megmutatja, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal, és segíthet az embereknek, hogy lebontsák a negatív sztereotípiákat és a rossz prekoncepciókat a pszichoterápiáról: “A Terápia egyfajta kapu, ami bátorságot adhat többek között ahhoz, hogy legyőzzék az emberek az előítéleteiket a pszichológusokkal, a mentális problémákkal küzdőkkel szemben. Sokszor az is nagy segítség, ha látjuk, hogy nem vagyunk egyedül, vannak akiknek hasonlóak a gondjaik a miénkhez, és nem szégyen segítséget kérni.”
Mert sajnos előítélet az bőven van.
Az Európai Neuropszichofarmakológiai Kollégium által publikált 2011-es kutatás viszonylag széles körben, összesen 30 európai ország 514 millió lakosára vonatkoztatva mérte fel a 27 vizsgált mentális betegségben való érintettséget. Az adatok szerint az európai népesség több, mint harmada (38,2%) szenved olyan mentális zavarokban, mint a szorongás, az alkoholizmus, a depresszió vagy a pszichoszomatikus betegségek. A tanulmány szerzői egyenesen odáig mentek, hogy a mentális betegségeket Európa legnagyobb 21. századi egészségügyi kihívásának nevezték, amit csak még aggasztóbbá tesz a tény, hogy a valóságban az érintettek valószínűleg sokkal többen vannak a kimutatott számnál, hiszen még mindig viszonylag kevés beteg jut el a regisztrálható orvosi kezelésig. Ez persze egy másik súlyos problémára is felhívja a figyelmet, jelesül, hogy rengeteg a kezelés nélkül maradt mentális beteg, amit olyan ijesztő adatok is megspékelnek, mint az Eurobarometer egy 2010-es felmérése, mely szerint a magyarok többsége azt sem tudja, mi az a pszichoterápia. Ez a tudatlanság elsősorban a mentális betegségek stigmatizálásában gyökerezik, hiszen ebben a szégyenérzettől megbénított diskurzusban nemhogy a segítségkérésig, de sokszor a problémák felismeréséig sem jutunk el.
Fotó: Profimedia – Red Dot
Az elmúlt években sokan foglalkoztak vele, vajon milyen okok állhatnak a mentális betegségekben szenvedők számának megugrása mögött, illetve egyáltalán beszélhetünk-e ugrásszerű változásról, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy manapság többeket diagnosztizálnak a többféle regisztrált problémával? Az tény, hogy 2017-re a depresszió vált a világ vezető betegségokává, az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének adatai szerint, de az is igaz, hogy míg a DSM 5 (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, vagyis magyarul nagyjából Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve) 1952-ben csak 106 mentális betegséget különböztetett meg, addig ez a szám 2013-ra már 297-re ugrott.
Ezeknél sokkal égetőbb kérdések azonban, hogy miért van az, hogy világátlagban az egészségügyi kiadásoknak mindössze 3%-át fordítják a mentális betegségek kezelésére, ráadásul még a gazdag országokban sem költenek 5%-nál többet, hiába a hatalmas érintettség.[1] Ez persze elég szoros összefüggésben áll a mentális betegségek kezelését érintő problémák gócpontjával, a mentális zavarok köré épített stigmákkal.
Vállalni a vállalhatatlant
Nincs igazán szükség adatokra és tanulmányokra, hogy érezzük a mentális betegségekre tapadó stigmát, elég ha ösztönösen gondolkodunk, amikor a társadalom reakcióit próbáljuk kiszámítani. A betegséget amúgy sem szívesen vállalja az ember, a mentális betegséget meg pláne nem, főleg mivel itt a „beteg” fogalma gyakran nagyjából az őrülttel egyenlő. A privát szociális köreinktől egészen a tágabb társadalmi színterekig, mint az iskola vagy a munkahely, mindenhol próbáljuk leplezni a mentális problémáinkat, ha pedig terápiára járunk, esetleg pszichiátriai kezelésre szorulunk, többnyire inkább kitalálunk helyette valami jobban hangzó elfoglaltságot, mikor az ismerősök kérdeznek. Titkolózni pedig elég könnyű, hiszen a mentális zavaroknak általában nincs árulkodó külső nyomuk – ez persze azt is problémássá teszi, hogy ezeket társadalmi szinten is képesek legyünk valódi, kezelésre szoruló betegségként elismerni, és ne keverjük össze a depressziót a rossz kedvvel, vagy a stresszes napot a szorongással.
Azért egy adatot mégis érdemes bedobni, hogy kicsit más fénytörésben lássuk a destigmatizálás fontosságát. Epidemiológiai kimutatások szerint a lakosság negyede küzd vagy küzdött már élete során valamilyen mentális betegséggel Magyarországon. Ez azt jelenti, hogy a probléma rengeteg embert érint, így szinte biztos, hogy szűkebb környezetünkben is van olyan, aki valamilyen mentális betegség miatt szenved. Ha nem tartozunk épp mi magunk is közéjük. A személyes érintettség – legyen szó saját magunkról vagy közeli hozzátartozóról – az érzékenyítés leginkább magától értetődő, szinte automatikus módja, tehát ha csak ebből indulunk ki, kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy mindenki toleránsan viselkedik a mentális betegséggel küzdőkkel. Ilyen formán már csak valami külső katalizátorra volna szükség, hogy közös tapasztalattá forrjon össze az egyénileg megélt tudás, magyarul mindenki álljon elő a farbával, ha úgyis mind tudjuk, miről van szó. Az elmúlt időszakban (elsősorban a külföldi médiában) megélénkülő diskurzusok, az olyan kezdeményezések, mint például a Mental Health Awareness Week (Mentális Betegségek Láthatóságának Hete) és talán még inkább a problémáikkal karakán módon kiálló hírességek együttesen vették fel ezt a régóta várt katalizátor-szerepet, ami most végre a társadalmi stigmák lebontásához vezethet.
Kitálaló hírességek
A mentális betegségek körüli tabuk szétzúzásához valószínűleg leginkább az ismert és népszerű alakok coming outja járult hozzá. Nehéz lenne egyetlen dátumhoz vagy személyhez visszavezetni ezt a hullámot, annyi mindenesetre biztos, hogy 2016-tól sorozatosan álltak elő korábban eltitkolt mentális betegségeikkel a színészek, sportolók, énekesek és más közéleti személyiségek. Ennek pedig azért is lehetett átütő ereje, mert a különböző rétegeket megszólító hírességek képesek voltak rá, hogy széleskörűen, szinte az egész társadalmat lefedve hívják fel a figyelmet a problémára. J.K. Rowling története például valóságos netes tanmesévé kerekedett a közelmúltban: zátonyra futott házassága után egyedülálló anyaként súlyos depresszióba csúszott és még az öngyilkosságot is fontolgatta a később világhírűvé vált író. A Harry Potter-könyvek sikere nyomán kiemelkedő véleményformálóvá lett Rowling később több fórumon is megnyílt depressziójával és traumákkal terhelt múltjával kapcsolatosan, ami például elképesztően sokat segíthet az érzékeny és nagy számban érintett kamasz generációknak. Lady Gaga kiállása több szempontból (a nemi erőszakról és a mentális betegségekről való diskurzus felszabadítása miatt) is jelentős, ő egy interjúban beszélt először arról, hogy 19 éves korában megerőszakolták, és hogy az eset miatt még mindig poszttraumás stressz szindrómában (PTSD/PTSS) szenved. De a mainstream popkulturális ikonok mellé olyan undergroundhoz közelebbi karakterek is felsorakoztak, mint a Girls szupervicces komikája, Lena Dunham, aki gyerekkora óta szorongással és OCD-vel (obszesszív-kompulzív megbetegedés) él, és aki amúgy kimondottan azért harcol, hogy a gyerekkori mentális betegségekről – az Anxiety and Depression Association of America kutatásai szerint a szorongás például nyolcból egy gyermeket érint – és a pszichiátriai kezelésről lehántsuk a stigmákat.
Lena Dunham – Fotó: Profimedia – Red Dot
Valamelyest ebből a hullámból is kilóg a közelmúlt egyik legtöbb médiafigyelmet kapott bejelentése, ami a brit királyi család egyik tagjához, Harry herceghez kötődik. Diana hercegnő második fia a brit Telegraph-nak adott hosszú interjúban fedte fel, hogy édesanyja halálát a mai napig nem sikerült feldolgoznia. Harry herceg úgy fogalmazott, hogy az elfojtott trauma többször „a teljes összeomlás szélére” sodorta, és azt is elmesélte, hogy mentális problémái miatt több alkalommal pszichológushoz is fordult.
Érdemes megjegyezni, hogy a herceg azt is hozzátette, vallomásával kimondottan a mentális betegségekről való társadalmi beszéd felszabadítása volt a célja – akárcsak a többi hírességnek.
Sebtapasz depresszióra
A sajtónyilvánosság elé álló véleményformálók mellett fontos szerep jut a kisebb, alulról szerveződő kezdeményezéseknek is: civil szervezetek akcióinak, művészeti projekteknek vagy akár ismert márkák, cégek megmozdulásainak.
Egy végzős pszichológia hallgató, Francesca Timbers például az Etsy-n árul olyan sebtapasz formájú lemosható tetoválásokat, amik egyrészt barátságos üzenetekkel motiválják a mentális betegségekkel küzdőket, másrészt segítenek, hogy környezetük számára is láthatóvá váljanak problémáik. Timbers elképzelése szerint a sebtapasz úgy is működhetne, mint egy bőrre tapasztott segélykiáltás, ami felhívja a figyelmet az egyébként láthatatlan állapotra.
Így néznek ki Timbers sebtapaszai – Fotó: Etsy/Francesca Timbers
Szintén segített a mentális betegségekről való beszéd felduzzasztásában, hogy a népszerű virális tartalmakat megosztó portálok cicás összeállításai között megjelentek olyan művészek alkotásai is, akik a depressziót, a szorongást, OCD-t vagy szülés utáni depressziót próbálták vizuálisan megragadni, de futott a közösségi médiában egy #EndTheStigma névre keresztelt kampány is, amiben a már ismert virtuális kitűzőket tehettünk ki Facebbok, Instagram vagy Twitter profilunkra.
| Némiképp rosszmájúan fogalmazhatnánk úgy is, hogy a társadalmi felelősségvállalás szinte alternatív marketinglehetőséggé vált, de amíg egy fontos ügy promotálása a cél, ez talán bocsánatos bűn. Ezt a tendenciát mutatja, hogy olyan nagy márkák is előrukkoltak jótékony kezdeményezésekkel, mint például a Marks&Spencer, akik olyan kávézókat nyitottak Egyesült Királyságban lévő üzleteikben, ahol ingyenes, vezetett terápiás beszélgetéseket tartanak a mentális betegségekben szenvedőknek. Egy amerikai szépségápolási márka a philosophy pedig 2015-ben a teljes bevétel 1%-át mentális betegségeket megelőző illetve kezelő, közösségi ellátást nyújtó szervezetknek ajánlotta. |
Egyre több az olyan kezdeményezés is, ami a közösségi tereinket szeretné felszabadítani a tabuk alól, elsősorban például a munkahelyet, ahol már csak pragmatikus szempontból is elengedhetetlen lenne foglalkozni a témával, ugyanis sem a munkavállaló sem a munkáltató nem jár jól, ha eltitkolt és kezelés nélkül maradt mentális zavarok rontják a munkahelyi produktivitást. Egy 2010-es harvardi kutatás adatai szerint a 15-54 év közötti dolgozó amerikaiak 18%-ka észlelte magán valamilyen mentális zavar tünetét, azonban nagy részük ezt nem kezeltette, többek közt azért is, mert féltek, hogy a problémák felfedésével az állásukat kockáztatnák. A brit The Green Ribbon kampány idén arra kérte a főnököket és más vezető pozícióban lévő személyeket, hogy tűzzék ki az „Együtt véget vethetünk a stigmának” felirattal ellátott kis zöld szalagokat, hogy így bátorítsák a dolgozókat a mentális zavarok kezelésére. De sajnos hiába lenne kardinális kérdés a munkahelyi destigmatizálás, a kor gazdasági klímájából fakadó fokozott egzisztenciaféltés miatt a munkahelyeinken vagyunk leginkább hajlamosak a titkolózásra.
Stigma Magyarországon
Mi magyarok talán még inkább vonakodva valljuk be, ha terápiára járunk, esetleg pszichiátriai kezelésre szorulunk, pláne mióta az eredendően ezekre tapadó pejoratív betegségfogalom mellé az OPNI bezárását követő, félelemkeltésre építő médiakampány is hozzácsapódott. Dr. Unoka Zsolt, a SOTE Pszichoterápiás Részlegének főorvosa azt mondja, ha megnézzük az epidemiológiai kutatásokat (bár Magyarországon ebből csak kevés készült) azt láthatjuk, hogy a mentális zavarokkal küzdő emberek és a kezelésben részesülő személyek száma között van egy elég nagy szakadék, tehát viszonylag sok mentális problémától szenvedő ember nem jut el az ellátásig. Azok pedig, akik segítségért folyamodnak, rendre arról számolnak be, hogy a pszichiátriai kezelés alatt állás puszta ténye gyakran elegendő, hogy azonnal elveszítsék hitelüket ismerőseik körében: „A pácienseink gyakran mondják, hogy inkább megpróbálják titokban tartani, ha pszichoterápiás vagy pszichiátriai kezelést kaptak, mert nagyon jól tudják, hogyan viszonyulnak ezekhez az emberek. Onnantól, hogy valaki pszichiátriai kezelés alatt áll, ez fegyverré válik a hozzátartozók kezében – mikor a vitapartnernek már nem maradt meggyőzőbb érve, mindig mondhatja, hogy ’minek vitázom egy bolonddal’. Ez pedig súlyos probléma, hiszen így az illető azt érzi, már nem egyenrangú partnere a másiknak.”
Dr. Harangozó Judit, az Ébredések Alapítvány vezetője szerint gyakran a tudatlanság a legfőbb gond, hiszen sokszor nem is vagyunk képesek azonosítani és helyén kezelni a mentális betegségeket:
„Ma Magyarországon az emberek többet tudnak a hajkorpa kezeléséről, mint a mentális problémákról, pedig utóbbiak öngyilkossághoz, vagy más súlyos terhekhez is vezethetnek. A mentális problémákhoz kapcsolódó stigma egyik legnagyobb kockázata, hogy az előbb-utóbb belsővé válik, az érintett ember leírja saját magát is.”
A közösségi pszichiátriaként működő Ébredések Alapítvány elsődleges célja az érintettek diszkriminációja elleni küzdelem, melynek érdekében Judit egyébként a NYITNIKÉK Magyar Antistigma Kezdeményezését is vezeti – itt többek közt kiosztanak úgynevezett Antistigma-díjakat is azoknak, akik valamilyen formában felléptek a mentális betegségeket övező megbélyegzés ellen. De Judit szerint a kiállás nem csak a széles nyilvánosság előtt fontos, például annak is kulcsszerepe lenne, hogy a mentális problémákból felépült, a zsargonban tapasztalati illetve kísérő szakértőknek nevezett személyek a megfelelő képzés után segítőként dolgozhassanak – ahogy Judit hozzáteszi, természetesen méltó fizetésért. Az Ébredések Alapítvány Magyarországon elsőként indított is ilyen akkreditált képzést, azonban az itt végzett segítők sajnos nem igazán jutnak munkalehetőséghez. „Fontos lenne, hogy a döntéshozás szintjén is érvényesüljön a ’semmit rólunk nélkülünk alapelv.” – magyarázza Judit. „Régebben a segítő szakmában dolgozók gyakran titkolták saját érintettségüket, hiszen azt gondolták, nekik ’hivatalból’ egészségesnek kell lenniük. Az ilyen sebzett segítők a valóságban sokszor nagyon produktívan egyesítik a felépülésben szerzett tapasztalati tudásukat szakmai ismereteikkel, épp ettől lesznek sikeresek.” Judit tapasztalatai szerint leginkább az ilyen emberekkel való személyes találkozások tudják leomlasztani a tudatlanság szülte, gyakran démonizáló prekoncepciókat. A NYITNIKÉK rendszeresen segít például iskolai érzékenyítő programokban, ahol az egyenes, őszinte beszéd mindig megértő és kimondottan hálás fülekre talál. „Amikor végre beszélünk ezekről a problémákról, mindenki megnyílik és hamar kiderül, hogy szinte minden ember környezetében, családjában vannak – sokszor eltitkolt – problémák. Az ilyen titkok mindenki számára nyomasztóak, ezért nagyon felszabadító beszélni róluk. A tájékozódás pedig azt is elősegíti, hogy felismerjük másoknál és saját magunknál a mentális zavarokra, szenvedélybetegségekre utaló jeleket, hogy ne féljünk erről tudomást szerezni.”
Segítséget kérni
Könnyű persze legyinteni és betuszkolni ezt az egészet abba a fiókba, ahol a jólétükben magukkal nem bíró amerikaiak aktuális mániái sorakoznak. „Most akkor mindenki előáll az eltitkolt mentális betegségével, mert szinte már kínos is, ha az embernek nincs legalább egy kis szorongása.” Sajnos a (látszólag) hirtelen felkapott témák könnyen fordulnak teljes kontraproduktivitásba, és inkább azt érik el, hogy az emberek hirtelen megcsömörlenek a mindenhonnan sulykolt „ügytől”. Pedig az ilyen problémák megoldásának kulcsa épp abban rejlik, hogy beszéljünk róluk. A brit Headucation szervezetnek például nem régiben sikerült annyi aláírást összegyűjtenie petíciójához, hogy a parlament megfontolja a mentális egészségről való oktatás bevezetését az Egyesült Királyság iskolarendszerébe.
Fotó: Profimedia – Red Dot
Magyarországon például kevesen tudják, hogy létezik TB támogatott pszichológusi ellátás és pszichoterápia is, bár tény, hogy az elmúlt években jelentősen megcsappant a pszichoterápiás ellátás OEP-finanszírozása. Van ingyenes ellátás a SOTE Pszichoterápiás osztályán, és a házi orvosunk elvileg meg tudja mondani, kihez tudunk fordulni a Kerületi Pszichiátriai Gondozóban. De a magánpraxisokon túl megkereshetünk alapítványokat is, az Ébredések mellett például a Thalassa Házat is, ahol az egyéni, családi és csoportos pszichoterápiás kezeléseken túl például pszichodrámás, zeneterápiás és mozgásterápiás foglalkozásokat is kínálnak.
A minél korábban megkezdett felvilágosítás, a téma közbeszédbe való beemelése ugyanis nem csak azért fontos, hogy megfelelően kezeljük mások mentális betegségeit, hanem azért is, hogy felismerhessük saját problémáinkat, és aztán szégyenérzet nélkül fordulhassunk szakértő segítséghez.
(A cikk rövidített, átdolgozott verziója a Marie Claire 2017-es augusztusi számában jelent meg.)
[1] A WHO adatai szerint
