Nem vagyok az a típus, aki egyenlőségjelet tesz a kutyatartás és a gyereknevelés közé – tisztában vagyok vele, hogy hajnali négykor felkelni (akkor már tizedjére) szoptatni és kelletlenül sétálgatni egy tacskóval a mínusz két fokban azért nem ugyanaz. Ez egyébként nem mindenki számára olyan nyilvánvaló, kezdve a kutyám ortopéd szakorvosától, aki egy életre traumatizált azzal, hogy „anyukának” szólított egészen azokig a gazdákig, akik többes szám első személyben beszélnek kutyájukról. Mellesleg az ilyesmi szerintem gyereket nevelő szülők esetében is elfogadhatatlan.
Azt viszont állítom, hogy a kutyafuttató csoportdinamikája meglepően hasonlít a játszótéri viszonyrendszerhez. Ott vannak a beszélgetős gazdák, akik az első levegővétellel eldarálják a „mennyi idős, mit eszik, ivartalanított-e” kérdéssort, aztán vannak azok, akik már messziről aggodalmaskodva a lábuk mellé rántják kutyájukat, nehogy véletlenül interakcióba lépjen egy másik állattal a szerencsétlen, vagy azok, akik még akkor is teljes nyugalomban telefonálnának és dohányoznának, mikor a kutyájuk már egy másik állatból falatozik. Utóbbi egyébként egyértelműen a legproblémásabb: amikor egy másik vadidegen kutya habzó szájjal ront neki a törött lábú tacskómnak, nehéz elfogadnom, hogy neki egyszerűen ilyen a játékstílusa, meg, hogy az ilyesmit lerendezik a kutyák maguk között – még akkor is, ha ez így van. Még furcsább, mikor valaki úgy érzi, antiszociális kutyájának kisajátíthatja a futtatót, és kedvesen, de azért nyomatékosan megkér, hogy addig mi legyünk szívesek inkább itt mellette dobálózni – még akkor is, ha néha én is szívesen kisajátítanék magamnak bizonyos közösségi tereket.
A kutyásokkal tehát pontosan az a probléma, mint a kisgyerekes szülőkkel, vagyis hogy nagyobb közösségekben valahogy elfelejtik a társas együttélés alapvető szabályait. A labdatolvaj kutya pontosan olyan, mint a homokozójátékot lopó gyerek, és persze egyik esetben sem a tettes a valódi bűnös, hanem sokkal inkább az a felnőtt/ember, aki ezt az egészet figyelmen kívül hagyja. A sunyi módon fülre támadó, a kutyám egyébként linóleumfényű bundáját összenyáladzó kutya megfeleltethető a homokkal szemre támadó kis srácnak, miközben az én tacskóm tipikusan a játszótér sarkából aggodalmasan pislogó gyerek, aki inkább bogarakat meg leveleket gyűjt, lehetőleg minél távolabb a sűrűjében kibontakozó potenciális balhéktól.
Aztán ott van az is, hogy a kérdezős gyakran átcsap tanácsadósba, (bár önmaga jogán is létezik ez az archetípus) amikor megmondja, hogy ő egy testépítő napi bevitelét is megszégyenítő rizs- és csirkehús mennyiséggel eteti a kutyáját, és szerinte persze neked is ezt kellene tenned. (Ugyanitt egy percre emlékezzünk meg a játszótéri bioanyukákról is.) Markáns eltérést jelentenek egyébként a végigvezetett párhuzamtól azok a kutyatartók, akik fedeztetésre akarják becserkészni a kutyádat – hasonló játszótéri esetről még nem hallottam.
Ezekkel persze egyébként alapvetően nincs semmi baj, az ember részt vesz benne, esetleg elviseli, hogy a kutyája szaladgálhasson kicsit néhány – a gazdáiknál sokkal szimpatikusabb – kutyával, vagy egyszerűen nagy ívben elkerüli a futtatót. Ami tényleg gondot jelent, az az, amikor az emberek nem gondolnak arra, hogy valahogy mégis oda kellene figyelni a közösségi terekbe hordott kutyákra, hogy adott esetben ne okozzanak stresszt egy félősebb, kevésbé szociális kutyának (mint amilyen nyilvánvalóan az enyém is), vagy még inkább egy félősebb, kevésbé állatbarát embernek. Mert a kutyások hajlamosak elfelejteni, hogy a kutyákat nem mindenki szereti, de még ha szereti is, nem feltétlenül akarja, hogy fél centiről szimatolja a táskáját/szendvicsét/nemi szervét. Ez pedig elsősorban azért lenne fontos, hogy azok, akik nem tartanak kutyát, zavartalanul és felesleges konfliktusok nélkül létezhessenek a kutyások mellett.
Mert az van, hogy a kutyatartás felelőssége nemcsak annyiban áll, hogy azt az állatot befogadjuk, ivartalanítjuk (!), elvisszük a megfelelő oltásokra, sétálunk vele és lehetőleg nem a száztíz forintos aszpikos gigakonzervvel etetjük. Hanem abban is, hogy a közösségi létre alkalmas élőlényt nevelünk belőle, miközben mi is megpróbálunk hasonló élőlényként viselkedni. És ha ezt véletlenül olvassa az utcámban lakó basset hound gazdája, könyörgöm, fogd meg azt a kutyát, mikor megpróbálunk elmenni mellettetek a járdán. Tudom, hogy a te kutyád biztosan irtó aranyosan játszana az enyémmel, de értsd meg, hogy ő nem szeretne.
Lujza, cikkünk szereplője
