Szeretek esténként egy-egy pohár bort inni.
Kell valami ajándék a nap végén.
Ha lecsúszik az első, van, hogy meghozza a kedvet a következőhöz, aztán jöhet még egy…
Ülök a Facebook előtt, nézegetem az ismerősök posztjait.
Így könnyebb a beszélgetésekhez hozzászólni.
Az is előfordul, hogy írok valakinek, akivel szeretnék szorosabb kapcsolatba kerülni, de nem merek személyesen a közelébe férkőzni.
Írok neki valami bizalmasat, kedveset. Lelkes vagyok és úgy érzem, nincs semmilyen akadály a világ és köztem.
Ilyenkor bátor és szabad vagyok.
Aztán van olyan is, hogy gyűlölök, frusztrált vagyok, haragszom.
Akkor is ott ülök a gép előtt, és kezemben a pohárral távolról nézem, mit csinálnak a többiek.
Közöttük akarok lenni, de otthon kell lennem.
Az életem fegyelmezett, jól strukturáltak a keretek, ritkán van idő lazítani. Reggel hétkor kelés, a gyerekeket iskolába kell vinni, utána munka, alig van néhány óra és már délután van, rohanni kell újra az iskolába. Estig velük vagyok, aztán jön pár óra szabadság, amit ismét munkával tölthetek.
Ha elmegyek otthonról, akkor nem iszom. Szeretnék, de nem lehet. Messze lakunk, csak autóval tudok hazamenni.
Amikor néha mégis kocsi nélkül vagyok, könnyen túllövök a célon.
Évente egyszer-kétszer megtörténik, hiába taposom a negyvenes éveimet.
Jól esik kiereszteni a feszültséget, néhány órára úgy érezni, erős vagyok, okos, és nem érdekel semmi, ami fáj vagy nem is fáj semmi.
Csak utána jön a másnap. Elsötétített szoba, mozdulatlan fekvés egész nap, fejgörcs, hányás.
Így érnek véget ezek az esték, amióta huszonhét éves lettem. Előtte simán ittam akár hetente kétszer-háromszor is, buta és veszélyes helyzetekbe keveredtem, kockára tettem a biztonságom, az egészségem és a méltóságom, a mai napig nem tudom, hogy éltem túl azokat az éveket.
Ittam, és volt is miért, nem találtam a világban a helyem.
Utána sem voltak könnyű évek, de már nem bírtam a szeszt, valami történt a testemmel, aztán terhes lettem, megszülettek a gyerekek, szűkösek lettek a keretek, és már csak ez maradt.
Esténként egy-egy pohár bor, amiből sokszor kettő-három lesz, kellemes zsongás a fejben, bátorság, erő, páratlan gondolatok, legalább arra a néhány órára a Facebook előtt.
Nem gondolom, hogy alkohol problémáim lennének. Komolyan nem. Ha elhatározom, tudok nemet mondani.
De azért néha érzem, jó lenne tartósan visszavenni.
Mert voltak mélypontok is, amikor minden este végén ott állt a konyhapulton egy újabb üres üveg. Persze mindez szigorúan a négy fal között történt, amikor már mindenki alszik.
Mi nők, szeretjük ezt így csinálni.
Aztán megláttam a felhívást a Száraz novemberről, ami idén a nők alkoholfogyasztásával foglalkozik, mert ez még mindig tabunak számít.
Megijedtem.
Vajon képes lennék-e egy hónapon át nem inni?
Vajon, ha itt most nyilvánosan megfogadom, megtudom-e tartani?
Vajon mit nyerek vele?
A családban többen voltak alkoholfüggők. Nők és férfiak is. Mindannyiukban egy volt a közös: ha ittak, nem törődtek se családdal, se gyerekkel, se önmaguk valódi igényeivel.
Nem hiszek abban, hogy az életünk alakulását teljes mértékben tudjuk befolyásolni.
Érthető a frusztráció, a szorongás, amit néha muszáj valahogy csillapítani.
Nem baj, ha néha egy-egy üveg fenekére nézve merítünk erőt, és egy kicsit sajnáljuk magunkat.
De én mégis úgy döntöttem, végigcsinálom ezt az egy hónapot, és minden egyes alkalommal, amikor meg akarom jutalmazni magam egy-egy pohár borral, elgondolkodom, mi helyett csinálom.
Több energiát kellene a szakmámba fektetnem?
Vagy szükségem lenne arra, hogy barátokkal legyek?
Vagy csak fáradt vagyok, és vágyom arra, hogy pihenhessek?
Vagy szeretnék a családdal, netalán a férjemmel kettesben lenni?
És amikor megtalálom a választ, igyekszem az ivás helyett többet törődni a céljaimmal.
Csatlakozzatok ti is!
Csináljuk együtt, és beszélgessünk, ki miért iszik.
Aztán ha vége a hónapnak, még mindig dönthetünk másképp.
Hidas Judit
