2018. október 22. | marieclaire.hu

Válogatás vagy várakozás – szingliség kényszerből

Az egyedülállók száma hazánkban is rohamosan növekszik, és nem azért, mert a szingli életforma olyan trendi. Sokan csak belecsúsznak a tartós egyedüllétbe, mégis, gyakran a szingliket magukat éri kritika, amiért nem találnak párt. Tényleg a tökéletesség mániákus hajkurászása állna a háttérben?


Fotó: Unsplash.com

Mióta elkezdtük a szingli kifejezést használni az egyedülállókra,- úgy nagyjából 20 éve, mikor a Szex és New York mintaszinglijei felbukkantak a képernyőn – azóta tapadnak hozzá stigmák és sztereotípiák. Ezek közül máramár sok nevetségessé vált, például senki (reméljük) nem gondolja, hogy egy szingli nő csakis karrierista, cipőmániás bulikirálynő lehet.

A legújabb stigma, ami az egyedülállókat sújtja, hogy túl válogatósak és egyfajta infantilis kitartással ragaszkodnak a tökéletesség ideájához. Irreális elvárásokat támasztanak a leendő partnerükkel kapcsolatban, aztán panaszkodnak, hogy nem találnak senkit maguk mellé. Az eldobhatóság kulturáját pszichológusokés szociológusok is előszeretettel hozzák összefüggésbe a szinglik egyre népesebb táborával. Szerintük a megrögzött szinglik hiába találnak egy csodálatos társ-alapanyagot, nem biztosak benne, hogy a végtelen kínálatban tényleg ő a legoptimálisabb választás, ezért nem fektetik bele az energiát, egy stabil kapcsolatkiépítésébe, hanem tovább vadásznak, várják a még szebbet, még jobbat, még tökéletesebbet.

 Egy szó, mint száz, a “single-shaming”(vagy Bella DePaulo szociálpszichológus szakkifejezésével élve a singlism)nem ért véget, csak kicsit átalakult. 26 éves, hat éve egyedülálló nőként saját bőrömön tapasztalom,és nem hiszem, hogy egyedül vagyok vele. A kérdést, hogy hogy lehet az, hogy ennyi ideje egyedül vagyok, hogy hogy nem akad senki, akivel el tudnám kezdenki a közös életet, vagy legalább akivel csak elüthetném az időt, mondanom sem kell, milliószor megkaptam már. Mivel én nem tudok épkézláb magyarázattal szolgálni, a jóakaróim próbálják megválaszolni saját kérdéseiket. Az elsők között említik, hogy biztos túl válogatós vagyok, nem adok esélyt senkinek. Aztán praktikusabb indokok után néznek: Nincs fix munkahelyem, az a baj, ha bejárnék egy multiba mindennap, biztos találnék valakit. Személyes kedvencem pedig: a tökéletes után vágyakozok, ahelyett, hogy lejjebb ereszteném a lécet. Ezt esetleg még ki is egészítik azzal, hogy ugye tudod, hogy senki sem tökéletes, és egy kapcsolat csupa kompromisszumból áll? (Ehhez képzeljünk egy erősen számonkérő hangnemet, ami miatt akár érzelmi és szociális analfabétának is érezhetném magam, aki várja, hogy a szájába repüljön a sült galamb, aztán panaszkodik, hogy éhes maradt.)

 Ami számomra furcsa, hogy könnyebb engem, a fiatal, egészséges, termékenysége teljében lévő nőt hibáztatni, azért mert egyedül van, mint a társadalmat, világot, az Univerzumot, esetleg a férfiakat. Pedig a párkeresés 2018-ban köztudottan küzdelmes terep. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a magyar 15 év feletti lakosság csaknem fele egyedülálló, Budapestet pedig már szinglifővárosként emlegetik, hiszen a KSH adatai szerint 100 háztartásból 40-et egyedül tartanak fent. Ha a gimnáziumban vagy az egyetemen nem jött össze egy stabil párkapcsolat, aztán a munkahelyen sem fúj össze a szél senkivel, és ezek után az embernekmég mindig nem fűlika fogát az online társkereséshez,tulajdonképpena Gondviselésre bízta magát. A saját példámnál maradva, én is valami ilyesmit tettem. Nem hoztam semmiféle olyan döntést, hogy most a karrieremre szeretnék fókuszálni, és nem is azért maradtam szingli, mert annyi élvezetet nyújt ez az életforma. Egyszerűen így alakult, és nem érzem még olyan sürgetőnek a helyzetet, hogy fejveszett párkeresésbe fogjak.

Visszatérve a tökéletesség kérdéséhez. Dr. Karin Anderson Abrell, pszichológus ‘Single Is The New Black: Don’t Wear White ‘Til It’s Right’ című könyvében a diskurzus másik felén foglal állást. A könyv ahelyett, hogy túl válogatósnak ítélné a szingli nőket, arra bíztatja őket, maradjanak hűek önmagukhoz és ne gondolják, hogy defektesek, csak mert még nem találták meg a hozzájuk passzoló párt. Ugyanakkor abban a társadalomban, melyben szocializálódtunk, nehéz a csendben várakozás és az elengedés stratégiáját választani. A munkáról is azt tartjuk, a siker csakis kínkeserves erőbefektetésután érhet utol, tehát a tökéletes társ sem fog magától bepattanni az életünkbe. Bocsánat, tökéletes eleve nem is létezik. Szóval valaki olyan, aki elég optimális hozzá, hogy beérjük vele. Ellenkező esetben kompromisszumképtelen idealisták vagyunk, akik csakis magukat hibáztathatják.

Nemrég azt olvastam egy témába vágó cikk végén, mely szintén az egyedülállók toronymagas igényeit vette górcső alá, hogy a szinglik hajlamosak elfelejteni, hogy ha valaki közelségét a világ legtermészetesebb dolgának érezzük, jó helyen járunk. Tehát a két oldal ugyanoda fut ki: a tökéletes valóban nem a legtalálóbb terminológia, a természetes az, amit inkább használnunk kellene. Azért pedig, mert valakit pont ez az érzés került eddig el 10, 20 vagy akár 30 éven át, nem hibáztathatjuk az illetőt. Azon sem kellene csodálkoznunk, hogy a “majd megszereted” elve nem egy vonzó opció, hiszen (többnyire) nem az elrendezett házasságok korában élünk. Ugyanilyen igazságtalan valakit, például egy sikeres, önálló, az élet több területén is bizonyítani képes nőt (mert tegyük hozzá, a tartósan egyedülálló nőkre gyakrabban ragad a kékharisnya-bélyeg) azért elítélni, amiért legalább ugyanannyit vár a férfiaktól, mint amit ő teljesíteni és nyújtani képes – hogy ez egzisztencia, érzelmi intelligencia, vagy műveltség, az már egyéni preferencia.

Szerző: Gyöngy Orsolya

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Kipróbáltuk: egy hét vezetett meditáció YouTube-linkekkel agytorna

Kipróbáltuk: egy hét vezetett meditáció YouTube-linkekkel

Kicsinálom a gyerekemet vagy jót teszek vele? anya

Kicsinálom a gyerekemet vagy jót teszek vele?