2018. december 07. | marieclaire.hu

Karmaváltás: egyedül 3 gyerekkel és az autizmussal Indiában

Nekivágni Indiának három gyerekkel egyedül a gyógyulás érdekében? Lohonyai Dóra, a Karmaváltás bloggere meséli el nektek autizmussal átszőtt hétköznapjaikat.

A nyáron adódott egy lehetőségünk, hogy egy jó hírű indiai Guru, mint második fehér pácienseket, fogadná az autizmussal élő gyermekeimet és vállalja, hogy meggyógyítja őket. Egy barátnőm, aki 8 éve egy amerikai buddhista megvilágosodott Guru tanítványa, egyik hajnalban arra a sugallatra ébredt, hogy nekünk Indiába kell mennünk. Korábban az ő mestere megismerte az indiai Gurut, aki szintén megvilágosodott és neves gyógyító. Közösen írtunk az indiai Gurunak és vártuk a választ.

Kíra lányom 11 éves, enyhén autista, figyelemzavaros és Tourette szindrómája van (tic betegség). Kende fiam 9 éves, erősebben érintett az autizmus spektrumzavarban, enyhén értelmi fogyatékos és Tourette szindrómája van. Karsa fiam 8 éves és hagyományos fejlődésű, mégsem átlagos kisfiú.

Az autizmus és az értelmi fogyatékosság nem betegségek, ezért nem is gyógyíthatók. A Guru mégis azt mondja, tud segíteni. Megváltoztatja a karmájukat.

Aznap, amikor reggel eldöntöttem, hogy lezárom életem egy hosszú, jelentős szakaszát, délután megjött a Guru válasza, hogy vár minket. Ugyan ez sorsszerűnek tűnt, mégsem ugrottam rögtön fejest egy ekkora őrültségbe. Előbb kiugrottam egyedül egy hétre Indiába, hogy felmérjem a helyzetet.

Három hétig készültem az útra, iskolákkal leveleztem, lakást kerestem interneten. Egy kemény leckét már meg is tanultam az érkezésem utáni néhány órában: semmi nem úgy van, ahogy én elképzeltem és tervezni pedig semmi értelme. Találkoztam ugyan a Guruval, de nem sokat állapítottam meg, megnéztem ugyan több iskolát, de nem sokkal vagyok előrébb és láttam lakásokat is, de lakás nélkül utaztunk ki… Az idő itt másként megy, és a mentalitás is annyira más, hogy egyelőre felfoghatatlan számomra. Ha más nem, hát tágul a világnézetem :-)). Egyfelől mindenki ingó fejmozdulattal, kedvesen mosolyogva biztosított: minden jó lesz!

Guruji bácsi (a „ji” tag a tisztelet jele) 35 éve gyógyít, napi 3 órát alszik és szerényen él. A templomában (ami egy 5 emeletes irodaépület) végigülhettem egy 2 óra hosszú, kanada nyelven folyó “hindu misét”, mely után, mint díszvendég, a többi 4 VIP-pel együtt megmoshattam a lábait, beszórhattam őket ötféle színes-szagos fűszerrel és virágokkal, majd a hajamra kenhettem és/vagy megihattam a lábvizét (ez utóbbit egyelőre kihagytam). Utána hangos gongcsapkodás közepette behívta a már meghalt 7 gurujának szellemét, köztük a híres Sai Babáét, miközben mi gyertyát keringettünk a levegőben és mantrákat énekeltünk. A ventilátor a plafonon úgy ingott, hogy azt figyeltem, mikor repül le és talál el, vagy engem, vagy valamely a plafon lyukain keresztül berepült galambot.

“Bevallom a mit is keresek én itt? érzés kerített a hatalmába a szertartás közben.”

Aztán a prédikáció közepén a Guruji bácsit zavarta a hangos monsoon, hát azt mondta: most megállítom, felnézett az égre, becsukta szemeit úgy egy percre körülbelül, és a monsoon elállt, ő meg elégedetten nyugtázta. Mehetett tovább a szertartás.

Ez a rész és az ottani tettek nagy része szerintem “cirkusz a népnek”, hogy el tudják hinni a csodát, mely a bácsi energiáján, auráján keresztül történik valahogy. Merthogy gyógyulnak az emberek, azt láttam/hallottam. Volt ott, aki tolószékből, Aids-ből, rákból, bipolárisból, stb. gyógyult meg néhány hónap alatt… Köztük ez utóbbi az első fehér ember, akit fogadott, egy amerikai férfi. És mindenkinek gyökeresen megváltozott az élete, amióta Gurujival találkozott!!! Persze az autizmus/értelmi fogyatékosság nem betegség, mondaná a kételkedő… De én annak is örülök, ha a tic betegségük elmúlik (a nyár óta Kíra is többet tikkel).

Az 5 csillagos szállodában a WC (színes-szagos tartalmával együtt) állandóan kiöntött, napi kétszer volt áramszünet, és olyan büdös lábszagszerű szag terjengett, hogy undoromban elaludni sem tudtam. Az építészet ocsmány, mindenhol kábelek és igénytelen tákolmányok, borzasztó kaotikus forgalom, folyamatos dudálás, szabad szemmel látható vastag szmog. Az úttesten élve átjutni egyedül is kihívás, nemhogy három gyerekkel (ebből 2 ultra bamba). Amikor pedig megláttam a lakásokat, majdnem sírva fakadtam. Az otthoni zöldövezeti, erdőszéli gyönyörű kertes ház után egy lemoshatatlan retekbe menni? Kórházainkra emlékeztető zöld mosható falfesték, egy darab pislákoló neoncső, vagy iszonyú retkes bútorok vagy a legtöbb bútorozatlan… Mosógép sehol (minek az? kérdezték a templomban, majd jössz a templomba mosni, itt van), az ablakokon börtönre emlékeztető rácsok, még egy gázrezsó sincs, a porszívóról még csak nem is hallottak.

Ezt láttam és megborzongtam. Annak ellenére, hogy velem mindenki rendes volt, nem akart átverni (ahogy arrafelé szokás), sőt szívélyesen segítettek az emberek, amiben tudtak. Szokásos utazási mázlimhoz híven a taxisról kiderült, korábban ingatlanügynök volt és ingyen, pusztán vendégszeretetből kerülőúton vitt, hogy megmutassa nekem, melyik kerület milyen és mit ajánl, hol keressek lakást.

Már az elején olyan érzésem volt, mintha a mátrixban lennék, és azt mondaná valaki: választhatsz lányom, vagy mersz egy nagyot ugrani az ismeretlen mélybe egy jobb jövő reményében, vagy megmaradsz eddigi biztonságos, megszokott, kényelmes, ám változatlan és kilátástalan életed mellett (ha a gyerekek jelen állapotukban maradnak, minden emberi számítás szerint önálló életre nem lesznek képesek). Válassz! Nincs rossz választás … csak utak vannak és Te azon szerencsések közé tartozol, akiknek megadatik ez a lehetőség!

Az utolsó két éjszakán alig aludtam valamit, purgatóriumszerű egoharcot vívtam önmagammal. Azzal az elkényeztetett egóval, aki alig várta, hogy hazajöjjön a szép zöldövezeti erdőszéli friss levegőjű házába és amelynek egy porcikája sem kívánta azt, amit ott látott, tapasztalt.

Aztán felültem a repülőre és egész éjjel utaztam, addigra már szinte euforikus állapotban a fáradtságtól és kitűztem célul, hogy elengedem ezt az egészet, amikor kell, hogy jöjjön a válasz, hogy mi legyen, majd jön. Nem sürget semmi. Elaludtam.

Még le sem szállt a gép Budapesten, amikor a gyomromban egy nagyon erős érzésre ébredtem: NEKEM ODA KELL MENNEM. Hív India. Az új életet, az új jövőt választom. Megér egy évet az életemből, még ha életem legnehezebb éve is lesz, hogy jobb jövője lehet a gyerekeimnek. A férjem maximálisan támogat.

Az a tervem (eddig egyik sem működött Indiában), hogy 3 hónapig én tanítom a gyerekeket otthon és bejárunk a templomba (a Guru javasolta, hogy ne járjanak iskolába, mert sok lesz nekik a napi 4 óra gyógyítás mellett). Így, ha korábban hazajönnénk, nem maradnak le a tananyaggal. Ez önmagában is komoly kihívás, mert a két problémás gyerekem még egy tapasztalt gyógypedagóguson is kifog, de tudom mit vállalok, mert nyaranta én tanulok velük (jól le is fáraszt, alig várom mindig a nyár végét). Ez azt is jelenti, hogy napi 24 órában velük leszek, nulla magánélet (de! A blogírás!).

Azután, ha van javulás és maradunk, januártól beíratom Kírát, Karsát nemzetközi (Kendét aligha vennék fel) vagy mind a hármat alternatív suliba. Ha felveszik őket, mert a sulik is azt mondták “we’ll see” (majd meglátjuk), mint a Guru. Szóval mindenkinek előbb a gyerekeket kell látnia. Az állami iskolák ki vannak zárva, mert ott már eleve kötelező az angol, a hindi és a kanada nyelv (Karnataka állam nyelve). Talán ez így hirtelen sok lenne.

Október elején kiköltöztünk!

Kattints tovább: Karmaváltás

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Kipróbáltuk: egy hét vezetett meditáció YouTube-linkekkel agytorna

Kipróbáltuk: egy hét vezetett meditáció YouTube-linkekkel

Kicsinálom a gyerekemet vagy jót teszek vele? anya

Kicsinálom a gyerekemet vagy jót teszek vele?