Ma reggel már verőfényes napsütésre ébredtünk, kialudtuk magunkat, ez is sokat segített. Új nap, új remény. Hogy pontosan miben is reménykedek, azt már magam sem tudom, de a szívem megtelt újra melegséggel és vidámsággal. Így aztán elengedtem a letelepedés ügyet. Lesz, ahogy lennie kell.
Ugyan ma reggelre a gyerekeknek is ment a hasa, ők ezt jól bírták és le sem gyengültek. Hihetetlen a regenerációs képességük.
Ma optimistábban kelve reggel olyan hatékonyan tanultunk, hogy 1,5 órát tudtak a gyerekek a csodás kertben játszani a napon. Végre úsztam is egyet, már jobb erőnlétben vagyok (amióta itt vagyunk, folyton beteg voltam és nem vágytam a hideg vízre). Elhatároztam, amíg itt vagyunk, kihozzuk belőle a legtöbbet, élvezni fogjuk az ittlét minden percét.
Így még az első nem túl fűszeres palak paneer (spenótos sajtkockák)-omat is megfőztem, miután sikerült beazonosítani az itteni spenótot (nem is hasonlít a miénkre, szerencsére ismeretem a „palak” = spenót szót indiai éttermi tapasztalatomból). Hihetetlen, de ahogy két hete K (a magyar nő) sógornője fél óra alatt készített hasonló ételt, úgy nekem is sikerült, itthon iskolázás közben.
Közben valamely Indiai isten ideküldte a villanyszerelőt is (na jó, a lakóközösség menedzsere volt az, akihez az udvarról beszaladtam panaszkodni és segítséget kérni). Miután közös erővel mi ketten megállapítottuk, hogy kiégett két villanykörte is, megbeszéltük ő hoz nekem és én kifizetem. Kértem, szerezzen egy használt régimódi vonalas telefonkészüléket is (a belső kommunikációra) és ő ezt is büszkén vállalta. Alig hitte a szerencsémnek!
Befutott Uma, a bejárónő is, aki hol jön, hol nem de legalább amikor itt van, mosolyog és gondolkodik. Azt mondta, a teraszt mindig be kell reteszelni, különben a majmok kinyitják és kirabolnak, felzabálják a hűtő tartalmát. Főleg a tejet és a banánt szeretik, de a szappant is.
Attól is lelazultam, hogy a templomi egy órás csendes pihenő helyett „hivatalos felkérést” kaptam, hogy a folyosón foglalkoztassam az eddig nem kicsit hangoskodó fiaimat. Sajnos Kende értelmi szintje miatt szinte kezelhetetlen, sokszor nem érti az ok-okozati összefüggéseket és így nehezen fegyelmezhető. Mivel képtelenségeket csinál és beszél, Karsát is magával sodorja az vég nélküli és idegfeszítő idétlenkedésbe, céltalan káromkodásba. Én erről előre tájékoztattam a Gurut még augusztusban, hogy tudja, mit vállal és meg tudja-e oldani? De itt nem szokás előre gondolkodni. Itt az emberek a jelenben vannak és a „don’t worry” szállóige, melyet a szokásos fejingatás kísér (már nekem is egész jól megy és ráadásul spontánul jön!).
Így aztán a szokásos egy órás helyben fekvés helyett 10 percet feküdtek azzal az ígérettel, hogy ha ezt jól teljesítik, utána olvasok nekik és játszunk. A játékba fejlesztő, iskolai feladatokat csempésztem, ezzel ma túl is teljesítettük az eddigi napi tanulási normát. Hiába, erőlködve minden nehezebb volt.
A gyerekek egyelőre nagyon szenvednek a (friss) apa hiánytól, azt játsszák, hogy rakétát építenek, amivel hazarepíthetik magukat. A rajzaikon pedig teleportáló gép jelent meg, mely az otthoni szobájukba varázsolja őket. Fantasztikus ez a gyors feldolgozó képesség.
Kíra a legnyitottabb (autistákra nem jellemző módon). Ő még a csípős ételeket is megkóstolta és a barátságtalan, minket ufóként kezelő indiai gyerekekkel is próbál kapcsolatot teremteni a maga suta kis módján, de nagyon lelkesen. Ő mindenhol elvan, derűsen alkalmazkodik és lassan de biztosan szívja magába az információt. Ő még a gyógyítást is élvezi. Van a templomban egy „fej ingatós néni”, Nagashri, aki, amikor az energia átfolyik rajta, rázza a fejét. Kíra egész nap róla beszél (az egy gondolaton való elakadás, annak körbe-körbe való ismételgetése viszont tipikusan autista dolog).
Karsa nagyon talpra esett, ha én elfelejtek időben szólni a riksa sofőrnek, hogy hol kanyarodjon le, ő már intézkedik is, angolul, határozottan, férfiasan. Ő férfinek született. Viszont sokat panaszkodik, hogy hiányzik neki az osztálya, a tanító nénijei, az otthoni élete. Nem tetszik neki India, ő felméri, hogy itt a dolgok nem működnek hatékonyan és, mint gyors embert (ebben rám hasonlít), ez őt is idegesíti. Együtt tanuljuk a türelmet.
Kende elvan az otoriksák, motorok és markolók, valamint traktorok bűvöletében. Ez az ő világa. Ha ezek közül bármelyik utunkba kerül, márpedig itt ezek hemzsegnek, ő lelkesen ordítva közli „anya markoló!!!!”, „anya otoriksha!!!” (a hangerő szabályozási kontroll nehézség is jellemzően autista dolog, a világ összes módszerével próbáltuk az ordításról leszoktatni, egyelőre sikertelenül). Ilyenkor lelkesedésében rendszerint be is ver egyet a mellette ülőnek, vagy kézzel erőteljesen és türelmetlenül a mutatott tárgy felé fordítja az illető fejét (aki általában én találok lenni).
Kende naponta százszor megkérdezi: „mikor megyünk haza? Apa mikor jön?” (igen, megint az ismétlés …nála ez hatványozottan van jelen és biztonságérzetet ad neki). Ma a meditáció alatt, míg Tejeskávé és a többi böfögős (baba!) gyógyulni vágyó kanada nyelven monoton hangon mantrázott, Kende őrjöngve ordítozta, hogy ő repülőt fog lopni és azzal megy haza apához és az osztálytársaihoz. Szívszorító volt.
Összességében nagyon nehéz a frontot tartani úgy, hogy eredményt még nem látok (de alig 3 hét alatt hogy is várhatnék?), viszont szemmel láthatólag egyelőre a szeretteim szenvednek a helyzettől és még én magam sem mondhatnám, hogy kifejezetten élvezem az itteni életünket, egyelőre. Ha nem lenne bennem egy erős bizakodó hang, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell, akármi is ez, már összecsomagoltam volna. De tudom, hogy egy jó cél érdekében jöttünk. Ha maradnunk kell, hát maradunk, ha nem, hát megyünk. Legföljebb egy újabb meglehetősen kalandos tapasztalattal gazdagodtunk.
Ma megint többször írtam a guru asszisztensének, hogy mikor megyek és ugye meglesznek a papírok? Se amikor odaértünk nem voltak meg, se közben. Több gyógyító is, akik felfogták a helyzet súlyosságát, próbáltak felrohangálni az 5. emeletre a guru irodájába és biztattak, hogy meglesz 5 órára, mire elmegyünk. 5-kor megint kértek, várjunk 20 percet (a kezelések végére már alig lehet visszafogni a türelmetlenül toporgó gyerekeket). Majd végül sikerült rájönniük, hogy a nyomtató nem működik! Ezt én teljesen őszinte közömbösséggel nyugtáztam és megkönnyebbülten indultunk játszóterezni, hogy szabadok vagyunk.
Hazaérve, amit hívtam a villanyszerelőt (mert nem jött a megbeszélt időben), ő jött is. A villanykörtéket nem sikerült hoznia, de újra szépen megbeszélgettük ugyanazt, mint reggel, és ő lelkesen újra elvállalta a feladatot. Meg kell hagyni, az indiaiak nagyon türelmesek és alapvetően a leghajmeresztőbb helyzetekben is udvariasak. Van mit tanulni tőlük. Míg a gyerekek lementek az udvarra (ez itt a sok őr miatt teljesen biztonságos), a vízvezetékszerelő is befutott. Kiderült, van a bojlereknek egy főkapcsolója, amit elég fél órával a fürdés előtt bekapcsolni (mint egy 80-as évekbeli nyaralóban) és már van is meleg víz. Persze a konyhában nincs, de ne is legyen az embernek túlzott elvárása! Hideg vízzel és az itteni mosogatószappannal is remekül lehet mosogatni!
Amikor végre a gyerekek után indultam az udvarra, visszaért a villanyszerelő a nappali villanykörtéjével, amit ki is cserélt. Amint elment, újra elaludt a konyhában a villany. Felhívtam, visszajött és megállapította, hogy holnap ezt is ki fog kelleni cserélni. Megbeszéltük, hogy 10-re jön és legnagyobb meglepetésemre háromszor is visszakérdezett, hogy „biztos a 10 óra?”, „de tényleg biztos?”. Most már kíváncsi vagyok hányra jön és hoz-e villanykörtét vagy újra megállapítja majd, hogy tényleg hozni kell …
Mint akinek semmi dolga (vacsorakészítés?), laptopommal kiültem a padra blogot írni, amikor odasétált hozzám bemutatkozni egy helyes indiai nő, Meera és Vijay, egy nyugdíjas férfi. 21 éve a házban laknak és barátok, mindkettejük házastársa később ér haza, ezért esténként együtt sétálnak a lakóparkban. Ez önmagában nagy nyitottságra vall Indiában. Továbbá mind a ketten nagyon jól beszéltek angolul és műveltnek tűntek. Meg is kérdezték, Romániából jöttem-e. Ez már nem rossz, a többiek Európát Dél-Afrikába helyezték eddig.
Van egy lakópark belső levelező rendszer és arra írtam 3 napja, hogy beköltöztünk, Magyarországról jöttünk és egyedül leszek a 3 gyerekkel. Ez alapján találtak ők rám és kedvesen figyelmeztettek, a gyerekek sötétedés után (6 óra után gyakorlatilag azonnal sötét van) már ne szaladgáljanak mezítláb, főleg ne menjenek a fűbe és a bokrok közé, mert nagyon mérges és nagy kígyók vannak. A szúnyogok közt is van veszélyes betegséget hordozó (holnap veszek szúnyog riasztó spray-t). Aztán a férfi egyszer csak megkérdezte, autista-e a fiam. Kiderült, az övé is, ezért tudja könnyen felismerni a jeleket. Az ő fia 23 éves és nem beszél, önálló életre képtelen. Amikor Vijay sétálgat, kamerával figyeli a fiát a lakásban. Még arról is tudott a férfi, hogy médiaügynökségem volt (nyomozott utánam a neten?). Amikor elmeséltem, miért vagyunk itt, kijelentette, nem fog működni. Törődjek bele, hogy az autizmus nem gyógyítható. Indiában minden sarkon van egy guru. Ez is egy jel, de egy jel nem jel. Annyit mindenesetre megtudtam, hogy ő nem hisz a csodákban.
Jó volt velük beszélgetni, jól esett, hogy ezek az emberek őszinte érdeklődést mutattak irántunk és nem ufóként kezeltek. A nő még azt is felajánlotta, hogy ha kell, eljön velem az idegenrendészethez, annak ellenére, hogy szemmel láthatóan szkeptikus volt a mesébe illő gurus történetemmel. De őszintén szólva, ha én három madár lennék, ketten biztosan megbeszélgetnénk, hogy annak a harmadiknak kilazult egy kereke, hogy ideutazott egy guru miatt!
Míg mi beszélgettünk, végre a gyerekek is társaságra leltek és bandáztak a helyi gyerekekkel. Kíra nagyon boldog volt, hogy „már van barátja”.
Végül vacsora után üzent a guru asszisztense, hogy holnap (amikor végre nem kellett volna a templomba mennünk, csütörtök csak „phooja nap”), mehetek a papírokért, készen vannak. Nagyon kíváncsi vagyok rájuk.
India tényleg végletes ország! Milyen csodálatos volt ez a nap a tegnapi borzadályhoz képest!
Kattints tovább a blogra: Karmaváltás
